Visky András. Mire való a színház? Útban a theatrum theologicum felé. Károli Könyvek: Monográfia. Budapest: Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan Kiadó, 2020. 251.
Visky András monográfiája 2020-ban jelent meg a Károli Gáspár Református Egyetem és a L’Harmattan Kiadó közös, Károli Könyvek sorozatán belül, a Monográfia alsorozatban, a KRE Rítus, Színház és Irodalom Kutatócsoport kari kutatási pályázatának keretében.1 A szerző a Kolozsvári Állami Magyar Színház alkalmazott dramaturgja, emellett önálló darabjait számos alkalommal bemutatták Románián kívül Magyarországon és Amerikában is.2 Elméleti és gyakorlati munkássága évtizedek óta stabilan elér egy értelmiségi, befogadói és alkotói réteget, kérdésfelvetései a színház egzisztenciális indítékait elemzik. Attitűdjét alapjaiban határozza meg a szakralitás, ettől függetlenül meglátásai, színházzal kapcsolatos gondolatai a gyakorlat szempontjából univerzálisak.
A kötet alcímében megjelenő „theatrum theologicum” kifejezés itt ernyőfogalomként funkcionál, mely magába foglalja azt a dimenziót, ami Viskyt elméleti szakemberként és alkotóként is foglalkoztatja.3 A Beckett utáni drámairodalom szakított a színházi előadás „kozmikus karakterével”,4 a színház pedig a dráma általi uralommal, a szöveg mindenhatóságával. Visky a „theatrum theologicum” kifejezést arra a színházra használja, mely a drámától eltávolodott ugyan, viszont attól a filozófiától nem, mely a „létezés alapkérdéseire irányítja a figyelmet”.5 Részéről ez a könyv egy felvetés, „egy beszélgetés megnyitása”, az utolsó fejezet, a Dialógus pedig a remélt folytatás irányának „kijelölése.”6 A javasolt párbeszéd pedig a radikálisan kétfelé szakadt színházfelfogásról szól, melyek között Visky szerint nincsen átjárás.
A kötet borítóján egy sötét, csipkeszegélyes kombinéba öltözött, csapzott hajú nő látható, fekete angyalszárnyakkal. Első ránézésre egyszerű, a könyv tartalmának ismeretében mégis talányos kép. A fekete szárny Caravaggio Amor vincit omnia című festményét idézi meg. A női alak az alsónemű, a fedetlen bőr miatt csábító, tekintete mégis elmélyült, befelé irányuló figyelemről árulkodik, mely túl van minden testiségen. Hajának ziláltsága, a kékesszürke, fakózöld színvilág, a fekete ruha és szárny a gyász hangulatát idézi.7 Visky Caravaggio Terminál című darabjának kilencedik jelenetében a címszereplő mondja ki a szerelem mindent legyőz latin kifejezését, majd a szerző e mondást ironikusan megkérdőjelezi a püspök alakjával, akinek meztelenül előadott prédikációjának sikere, azaz, hogy legyőzte a pestist, Caravaggio számára „felér egy istenbizonyítékkal”.8 Ehhez a következtetéshez kapcsolódik szorosan Pseudo Augustinus pedagógiai célzatú története a Dialógus című részben: az arénában a kivégzésére váró pap valóságszínház keretén belül megkereszteli Genéziuszt, a császárt szórakoztató színészt, aki ezáltal megvilágosodik és újjászületik, továbbá az őket figyelő tömeg is részesül a megtestesülő isteni fényből. Pseudo Augustinus (azaz Visky András) szerint ez a jótékony színpadi siker: valódi téthelyzet, mely megvilágosodáshoz vezet. A köteten átível az a gondolat, hogy a színháznak kell betöltenie azt az űrt, mely Isten eltűnése után keletkezett a világban, azon belül is az egyházi intézményekben, így visszatérve azok eredeti rendeltetéséhez:
„a színházat az ember valóság iránti kételye szülte meg […]. Így talán érthető, miért áll a színház olyannyira közel a vallási phenomenonhoz: vajon a vallás nem a valóság iránti, olykor kifejezetten radikális kételyünkből táplálkozik…?!”9
Visky írásaiban élesen elválaszt egymástól két minőséget: a nézőben beteljesedő, jelenidejű, és a valóság látszatát keltő színházat. Ez a megkülönböztetés nem a „jó” vagy a „rossz” színházat jelöli: egy szakadékra hívja fel a figyelmet, mely a kétféle indíttatású színházcsinálást választja el egymástól. Illetve az első tanulmányban felteszi a kérdést:
„Vajon módunkban áll-e egy harmadik kategóriát azonosítani, amelyet a fönt említett poszt-brooki színház utódjának tekinthetnénk az új fogyasztói szokásokat kiszolgáló színház és az azonnali valóság színháza között? Egyáltalán fönntartható-e a művészszínház?”10
Ezen első tanulmány alapvetően a huszadik századi, jellemzően despotikus mise en scène-nek és származékainak kritikája, és a benne említett „azonnali valóság színháza” nem egyezik azzal a „jelenidejűség”-kategóriával, melyet Visky későbbi írásai jelentős részében kifejt. A Brook–Kantor–Grotowski–Stehler-követőktől kezdve felépít egy részletgazdag kritikát korunk kelet-európai színházának szinte minden ágáról, a fesztiválokra készült előadásokon keresztül az improvizációs és dokumentarista alternatív színházakon át, de példákat nem mond, konkrétumokkal nem szolgál, csak általánosít, így hiába gondosan felépített a tanulmány, állításai gyakorlatilag megfoghatatlanok maradnak. A kötet többi szövege viszont rendbe teszi ezt a problémát.
A kötet négy nagy részre tagolódik: Tanulmányok, Esszék, Naplók és Dialógus. Ez összesen harminc szöveget jelent: nyolc tanulmányt, tizenhét esszét, két próbanaplót és három fejezetnyi Dialógust.
A tanulmányok fókuszában a holokauszt utáni, Visky szerint Samuel Beckett és Kertész Imre művei által végrehajtott misztikus fordulat, illetve a 60-as években bekövetkezett performatív fordulat jelenségei, következményei állnak. Ezek az írások azokra a színházi eseményekre hívják fel a figyelmet, ahol a szöveghasználat nem a történetmesélés funkcióját tölti be, hanem vagy a dráma nyelvét önmagában újítja meg, vagy az előadás és a szöveg kapcsolata válik performatívvá, mint amilyen a verses dráma műfaja vagy George Banu szerepeltetése a saját maga által írt előadásban: a széles körben elismert szerző mondja a saját szövegét és hangja, jelenléte szövegen túli értelmezési horizontot nyit ki.11 Visky a vizsgált színházi eseményekben, előadásokban a jelenidejűséget keresi és határozza meg. Beckett és Kertész a második világháború utáni nyugati kultúrát csődnek tekintik, a nyelvet traumatizáltnak, és szándékuk, hogy az „írást, mint az olvasóval közösen végrehajtott tettet újítsák meg”.12 Beckett „a huszadik századi színházi nyelv fordulatához jutott el”, ami a dráma nyelvét jelenti, és jelentősége egyenértékű a performatív fordulat nyomán létrejövő előadásokkal.13 Az a dramaturgia, állítja Visky, mely a nyelvben magában, a szöveg struktúrájában teremt kapcsolatot a valósággal, a nézőben teljesedik be, és így válik jelenidejűvé. Peter Handke Közönséggyalázás című darabjának 1966-os bemutatója színháztörténeti pillanat volt abból a szempontból, hogy itt a színház „a nézőre, mint az előadást befejező és egésszé tevő szubjektumra tekint…”.14 A polgári színház nézői öntudatra ébredtek és fizikai aktivitásra szánták magukat előadás közben. A Visky által elemzett befogadói aktivitás azonban más természetű. Szerinte a költészet, például Tolnai Ottó, Térey verses drámái, illetve a nézőben beteljesedő szöveg által hasonló jelenidejűség érhető el, de szelíd természetű együttlétként, mely gyakran az előadás utóhatásaként történik meg.15 Viskynek a színházi szövegekkel kapcsolatos megfigyelései tehát egyrészt az általa Becketthez és Kertészhez köthető misztikus, illetve a kulturális életben bekövetkezett performatív fordulatból táplálkoznak, másrészt egy kritikai álláspontot képviselnek a sztanyiszlavszkiji hagyománnyal szemben. Kifejti, hogy a hazai színházi hagyományba nem tud beépülni a magyar verses dráma. Egy-egy bemutató után nem játsszák a darabokat, mert dramaturgiájuk eltér az uralkodó lélektani realista, illetve a dokumentarista stílustól. Pedig az ilyen jellegű szövegek szintén „nem a mentális, hanem az érzéki »megértést« helyezik előtérbe…”16
Visky színházesztétikájának – mely az alkotó szándéka szerint nem elválasztható az istenkeresés tevékenységétől – gyakorlati megvalósulási formája az ebben a kötetben is kifejtett tárgyalt barakkdramaturgia, melyhez többféle, korábban említett hatáson keresztül jutott el.Nézete szerintBeckett „kényszeresen repetitív, zeneileg szervezett szövegei erős, ha nem a legerősebb példái az autista dramaturgiának”.17 Kertész Kaddis a meg nem született gyermekért című művének olvasmányélménye nyomán szintén autista dramaturgiának nevezte el az ismétlődést és ezen írástechnikát továbbgondolva, a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal való termékeny együttműködéséből érlelte ki az ún. barakkdramaturgiát, melyet azóta egyetemi oktatói munkájába is beemelt.18 Ez a szöveg- és előadásszerkesztési módszer egyszerre vonatkozik a térelrendezésre, a töredezett nyelvhasználatra, a mozgás- és szövegbeli repetícióra.
A kötet esszéi a tanulmányokban korábban kifejtett esztétikához kapcsolható alkotókat, előadásokat, jelenségeket vonultatnak fel, többek között Abramovic, Castellucci, Banu, Barba, Manea munkáit tárgyalják. Néhány esetben tér el a kötet fő témáitól (például A csodálatos mandarin egy nem konkretizált, kolozsvári előadása esetében, melyhez M. Tóth Géza készített számítógépes animációt19 vagy a Hamlet kortárs értelmezésénél20 ). Az öreg színész című esszé viszont nem kizárólag témájában, hanem ideológiájában is különbözik a többi szövegtől. Visky jellemzően a forma (szintaktika, térelrendezés, mozgás stb.) felől közelíti meg a „theatrum theologicum” megvalósulási lehetőségeit. Ennek az esszének az alapfelvetésével viszont megjelenik egy új perspektíva: az öreg színész jelentése – ha jól használják – a maga egyszerűségében sokrétű: a térben megjelenő ember a puszta létezésével kozmikus távlatokat nyit.
„Az előadás, ha igazán szerencsénk van, valóságosan megosztott életidő: az én időm, azaz a nézőé is anyagává válik a történőnek. Ehhez azonban arra van szükségünk, hogy valóban sokféle életidő kerüljön egy térbe, mert csak ezzel a feltétellel tudunk szembesülni az idő közvetlen végességével és mérhetetlen tágasságával, a kettővel együtt, ami a színháznak, ha nem is kéznél levő tudása, de aligha kétséges, emlékezete. […] Az a színházi kultúra, mely eldugja az öreg színészt, a saját önfelszámolásán dolgozik.”21
Vagy ahogy Banu mondja ugyanezen témában megjelentetett esszéjében: „Az öreg színészek reszketeg teste sokkal erősebben hat, ha fiatal testek veszik körül. Ilyenkor a színpad – mint egy középkori festményen – az életkorok összefonódásának allegóriájává válik.”22
A két dramaturgnapló a kötet harmadik csoportját képezi. Részleteikben átszövik őket a korábbi témák gondolatai, de alapvetően mindkettő a színházi próbafolyamat élményszerű leírása. Az első Tompa Gábor rendezőnek a Danton halála próbafolyamata alatt készült. Tompa Szöulban, a Seoul Arts Center Towol Theatre-ben, Lee Jaram phanszori-performer közreműködésével készítette el az előadást, a Büchner-bicentenárium alkalmából.23 Ebben az írásban is visszatér a rendezői színház kritikája, most egy egészen személyes nézőpontból. Visky önmaga dramaturglétét elemzi: munkakörének anonimitása a tervezés és a próbafolyamat alatt szabadságot és szélsőséges kreativitást, a bemutatót követő időszak viszont fájdalmas elidegenedést nyújt számára.24 Véleménye szerint a színházak az előadásokat termékként tudják csak definiálni, melyet kizárólag a rendező nevével tudnak eladni, így a kollektív alkotás folyamatát nem tartják lényegesnek.25
Érdekes és egyben meglepő, hogy a dramaturgnaplóban rendszeresen felmerülő perspektíva a nők színpadi reprezentációja, illetve a női nézőpont:
„A saját Danton változatomban éppen ezért a nők kerülnek középpontba: mi lesz azokkal, akik elszenvedői, és nem »alakítói« az ún. Történelemnek? […] Meg kell küzdenem a nőkért ebben az előadásban is: le kell győznöm a színház genetikus nőgyűlöletét”.26
De ide sorolható a „Hamlet például Ofélia szemszögéből” ötlet is, melyet Lee Jaram személye és a vele való közös munka inspirált: Visky Oféliát tenné meg épelméjűnek és mindenkit, aki körülötte van háborodottnak.27 Ehhez az elszánt hangnemhez képest sem a tanulmányokban, sem az esszékben nyomokban sem fedezhető fel ez a gondolatkör.
Gyönyörűek és plasztikusak a Purcărete rendezte jelenetek leírásai. A második naplónak, mely Az ember tragédiája próbafolyamata alatt íródott – és az egész kötetnek – olyan részletei ezek, ahol az elmélet és a gyakorlat nem válik szét egymástól, jól követhetően összekapcsolódik. Például amikor a színészek arcáról maszkokat mintáznak, melyeket aztán ők az előadás ideje alatt viselnek, Visky megjegyzi: „Az arc, mint idézet. Ez a plasztikai licencia a közeli arcot is távolivá teszi számunkra: más időbe helyezi el, ami nem a sajátunk.”28 A maszkok használata által az archaikus nyelvezet egyszerre lesz könnyen befogadható és időn túli. Vagy másik példa erre a vörös, női tűsarkú cipő, mely „láncszemként” köti össze a jeleneteket, „a néző narrációigényét is kielégítve szemérmesen és szellemesen.”29 A tűsarkú továbbá erotikus jelkép, mely a romlást is magában hordozza: Lucifer odaadja Évának a cipőt, aki abba belebújva magasabb lesz és eléri a gyümölcsöt, melyet korábban nem tudott.
Ez a kötet megfogalmazásmódját és kiadóját tekintve egyértelműen a tudományos közeg számára készült, miközben a benne felmerülő kérdéseket és következtetéseket kifejezetten előnyös lenne végiggondolnia minden gyakorló színházcsinálónak. A Danton halála színdarab elemzését például nagy haszonnal tudja forgatni bármely dramaturg vagy rendező, aki az előadására készül. A próbafolyamat kihívásaira adott reflexiók, az akadályok őszinte felvállalása, főleg azok írásban történő rögzítése alapvetően hiánycikk, pedig fontos tanulságokkal szolgálhat, arról nem is beszélve, hogy akár a szakmában dolgozó emberek egymás iránti szolidaritását is erősítheti. A jelenetek erősen képi, szinte megfogható leírásai szintén inspirálóak, a barakkdramaturgia képletét pedig táblázatba lehetne foglalni. Ezeken kívül viszont a kötet leglényegesebb kérdései, melyek a színház alapvető funkcióját és célját taglalják, jóval bonyolultabbak és elemeltebbek, tehát homályosabbak is, ezért különösen fontos lenne, hogy idővel olyan – talán kevésbé misztikus, egyszerűbb és egzaktabb – formában is elérhetővé váljanak, mely azok számára is befogadható, akik munkakörükből adódóan nincsenek hozzászokva szépirodalmi igénnyel megírt elméleti szövegek olvasásához.
- 1: Az egyetem és a kiadó ezen együttműködése 2011-ben indult el, a sorozat további négy alsorozata a Tanulmánykötet; Műfordítás, forrás; Idegen nyelvű sorozat; Jegyzetek témakörökre tagolódik. Sorozatszerkesztő: Sepsi Enikő. A szerkesztőbizottság tagjai: Boros Gábor, Bozsonyi Károly, Czine Ágnes, Csanády Márton, Fabiny Tibor, Furkó Péter, Homicske Árpád, Horváth Géza, Kendeffy Gábor, Kocsev Miklós, Miskolczi-Bodnár Péter, Mogyorósi András, Pap Ferenc, Sepsi Enikő. Hozzáfárés: 2023.05.17, http://www.kre.hu/portal/index.php/kiadvanyok/karoli-konyvek.html
- 3: Visky András, „Előszó”, in Visky András, Mire való a színház? Útban a theatrum theologicum felé, 11–13 (Budapest: Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan Kiadó, 2020), 12–13. A „theatrum theologicum” kifejezés Gemza Melinda Magánmitológiák: Nagy József és Romeo Castellucci mint képzőművész, színházi alkotó című a Károli Gáspár Református Egyetemen fellelhető szakdolgozatához köthető. Először Daniel Fesselius teológus 1668-ban kiadott könyvének címében jelent meg.
- 4: Uo., 11.
- 5: Uo., 12.
- 6: Uo., 13.
- 7: Bíró István fotója a Caravggio Terminál című előadásról (Albert Csilla – háttal, Imre Éva). Kolozsvári Állami Magyar Színház (2014), rendezte: Robert Woodruff.
- 9: Visky András, „Az eltűnt valóság nyomában: A barakkdramaturgia lehetőségei”, Visky, Mire való…, 71–80, 75.
- 10: Visky András, „A mainstream vége: Jegyzetek a posztszínházi identitásról”, in Visky, Mire való…, 17–20, 20.
- 13: Uo., 37.
- 14: Visky András, „A néző játétere”, in Visky, Mire való…, 132–134, 133.
- 15: Például Urbán András A kisinyovi rózsa-rendezésére hívja fel a figyelmet, melyben az előadás néhány sor után elhagyja a versnyelvet és cselekvéssort vonultat fel.
- 16: Visky András, „Az új poétikus dráma és színház”, in Visky, Mire való…, 53–62, 61. Kritikai attitűdje egyrészt jogos, másrészt újfent zavarba ejtően általánosító és pejoratív, azzal, ahogyan az ő általa preferált esztétikától és alkotóktól eltérő színházat jelöli: „a magyar színházi szcéna kiegyenlített, színvonalas és szürkén eseménytelen…”.
- 18: A nézőtér és a színpadtér egyben van, a játszók a nézők között is vannak. „Az időfolyamatokat a fragmentált nyelv, a széthullt szintaxis és a megtalált mondatok dinamikája, a beszéd és a hallgatás viszonya, valamint a kényszeres-repetitív rítusok, az idegen test szétesései és a tagok összegyűjtéseinek a ritmusa reprezentálják. […] [A] barakkszínházban rendszerint egy végtelenített, a videóművészetből ismert loopdramaturgiával van dolgunk (kényszeres visszatérés ugyanahhoz az időhöz, ugyanahhoz a szituációhoz, amikor még tudtunk magunkról, de ez az egyéni döntéseink és a történelem okozta agressziónak köszönhetően a felismerhetetlenségig széthullt).” Visky András, „Barakkdramaturgia, avagy a fogságba esett néző”, in Visky, Mire való…, 63–70, 66–70.
- 19: Visky András, „A hétköznapi élet dramaturgiája” in Visky, Mire való…, 102–104.
- 20: Visky András, „Go not to Wittenberg”, in Visky, Mire való…, 123–127.
- 22: George Banu, „Az öreg színész, avagy az emlékezet allegóriája”, ford. Molnár Zsófi, Színház 41, 11. sz. (2008): 116–121, 119
- 23: A phanszori rituális tradíció, mely a narratív sámánénekből nőtt ki, és a mai napig jelen van a kortárs koreai színházban.
- 24: Visky András, „A Danton halála Szöulban” in Visky, Mire való…, 137–174, 172.
- 25: Ez a megjegyzése valószínűleg a „kőszínházakra” vonatkozik. A független színházi előadásokban évek óta jelen van az a trend, hogy az összes tervező-alkotó vezetékneve szerepel az előadás címe mellett.
- 27: Uo., 174.
- 28: Visky András, „Az ember tragédiája mint theatrum theologicum”, in Mire való a színház? Útban a theatrum theologicum felé, 175-220 (Budapest: Károli Gáspár Református Egyetem / L’Harmattan, 2020), 178,190.
- 29: Uo., 197.