Az előadás színházkulturális kontextusa

Az 1998/1999-es évad az Újvidéki Színház 25. jubileumának jegyében zajlott. Az évforduló kapcsán Ács Károly leköszönő igazgató nyilatkozott a sajtónak, felsorolva mindazokat a gondokat, melyekkel a színház a kilencvenes évek végén küzdött. Az épület felújítása és a műszaki infrastruktúra korszerűsítése is a tervek között szerepelt. A beruházások közül a hangosítás fejlesztése művészi értelemben is befolyásolta a színház munkáját:

„mikroportokat szereztünk be – ezáltal a színház maga mögött tudja a zenés színdarabok »megszólalásának« gondját. Ez azért volt fontos, mert a zenés darabokat a közönség igényli. Azt hiszem, a jövőben minden évadban legalább egy komo­lyabb zenés produkciót műsorra kellene tűzni – az igény létezik, s most már a műszaki kívánalmaknak is eleget tu­dunk tenni.”1

A zenés műfaj beemelése az Újvidéki Színház repertoárjába jelentős változás volt a műsorpolitika tekintetében, hiszen megalapításának pillanatában az intézmény elsődleges feladatának a kísérletező, kamarajellegű darabok, mindenekelőtt a 20. század második felében létrejött drámák színre vitelét határozták meg az alapítók azzal a szándékkal, hogy ne veszélyeztessék a szabadkai Népszínház látogatottságát. A szocialista Jugoszlávia szétesése után azonban a kisebbségi színházaknak is újra kellett definiálniuk helyzetüket és feladatukat. A zenés előadások műsorra tűzésében nem csupán egy műfaji próbálkozást kell látnunk, hanem a háború után Újvidéken maradt kis lélekszámú magyarságnak a megszólítását. Az intézmény vezetősége joggal feltételezte azt, hogy e gesztus által a színház ismét alapvető és elérhető szórakozási, társasági eseménnyé válhat, mint amilyen 1991 előtt volt. Az ezredfordulón tulajdonképpen a nulláról kellett újraépíteni az Újvidéki Színházat mind a művészi arculat, mind pedig a társulat tekintetében. Az idézett interjúban az igazgató azt is kiemelte, hogy az alapító – a városi önkormányzat – közreműködésének köszönhetően nyolc új munkahely létesült, hét színész és egy dramaturg számára. Ezek a változások lenyomatát adják annak a társadalmi-politikai miliőnek, mely alapvetően befolyásolta a két hivatásos magyar nyelvű vajdasági színház (az Újvidéki Színház és a szabadkai Népszínház) alkotómunkáját a kétezres évek elején. A délszláv háborúk következtében fellépő anyagi és művészi mélyrepülés mindkét színházat érintette. A kisebbségi kulturális intézmények az évezred utolsó évtizedében a fennmaradásért küzdöttek, nem csak az anyagi keretek hiánya, hanem a háború következményeképp megindult elvándorlás miatt is. Franyó Zsuzsanna harminchét magyar színészt számol össze, akik a fent említett periódusban elhagyták a Vajdaságot. Távozásukban az volt a legaggasztóbb, hogy nagyjából mindannyian a középnemzedékhez tartoztak.

„Egy színház igazán akkor működőképes, ha jelen van minden nemzedéke. Hisz örök igazság, hogy nem játszhat minden szerepet mindenki korától nagyon eltérő szerepkörből. Márpedig napjainkban előállott egy olyan színházi paradoxon, amikor a legfiatalabb nemzedék kénytelen eljátszani a legidősebb nemzedék szerepkörét, jobbik esetben a középnemzedékét. Ebből a tényből, vagyis abból, hogy nincs középnemzedékünk, az következik, hogy még jó ideig nem lesz idős korosztály sem. Ilyen körülmények között egyre nehezebb lesz majd színházat csinálni.”²

Még egy fontos változás történt a jubileumi évben az Újvidéki Színházban; 1998 decemberében igazgatóváltásra került sor. Az évadot megtervező és elindító Ács József helyére Vicsek Károlyt nevezte ki Újvidék város képviselő-testülete. Vicsek igazgatói tevékenysége alatt az Újvidéki Színház ismét bekerült a szerbiai és magyarországi szakmai köztudatba. Az ő nevéhez fűződik az első Vajdasági Magyar Drámaíróverseny3 megrendezése, valamint az intézmény társadalmi szerepvállalásának hangsúlyozása a NATO-bombázások valamint a 2000-es kormányellenes tüntetések idején. Fontos kiemelni, hogy az új igazgató teret és lehetőséget biztosított a pályakezdő művészek szárnypróbálgatásainak. Ennek köszönhetően jöhetett létre a Szelídítések című előadás is Mezei Kinga rendezésében. Számtalan díj, vendégjáték és a szerb színházi szakma elismerő kritikái bizonyítják, hogy Vicseknek valóban sikerült újra talpra állítani az intézményt. Gerold László is ezt hangsúlyozza a Magyar Szóban megjelent összefoglalójában:

„[az elmúlt] másfél-két évadban magához tért, s kivirágzott a néhány évadon át csendesen vajúdó Újvidéki Színház. Kiváló előadások (Cselédek, Emigránsok, Medeia tükre, Ezredik játszma vége, Hat szereplő szerzőt keres, Pisti a vérzivatarban, Szelídítések) születtek, kezdő, de máris remek színészeket (Csernik Árpád, Nagypál Gábor, Balázs Áron, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga, Krizsán Szilvia stb.) ismerhettünk meg, akik nem csak játszani tudnak, rendezni is képesek, és nagyszerű sikerekről értesültünk. A Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozója4 háromszor, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja5 kétszer, a Sterija Játékok6 egyszer volt a fiatal, de elhivatott együttes sikereinek színhelye.”7

Dramatikus szöveg, dramaturgia

Sziveri János Szelídítés című Saint-Exupéry-parafrázisa8 csupán kiindulópont volt Mezei Kinga rendező és Gyarmati Kata dramaturg számára, hiszen az 1990-ben fiatalon elhunyt vajdasági költő teljes, lezárt életműve képezi tulajdonképpen a Szelídítések9 című előadás szövegének alapanyagát. Sziveri elsősorban az Új Symposion folyóirat körüli kultúrpolitikai botrány miatt került a figyelem középpontjába, melynek következtében menesztették főszerkesztői állásából és – felismerve rendkívüli tehetségét – egyedül a szabadkai Népszínház akkori igazgatója, Ljubiša Ristić volt hajlandó alkalmazni mint dramaturgot. Itt mutatták be először Szelídítés című dramatikus költeményét Lálity István10 rendezésében, 1987-ben.11 Az életműben egyértelműen tetten érhető, hogy a színházhoz kapcsolódó munkának köszönhető a dramatikus művek és hangjátékok felé fordulás. Ezekben a szövegekben újraíródnak, dialógusba kerülnek egymással Sziveri korábbi költeményei. Hasonló elv mentén gondolja újra s fűzi tovább a Szelídítést Szelídítésekké Mezei Kinga és Gyarmati Kata, felhasználva a teljes életművet, felvázolva egy szimbolikus életutat a születéstől a halálig. A dramaturgiai beavatkozást és az eredeti műtől való elrugaszkodást a Sziveri-szöveg és az előadás szereplői közötti eltérés is szemlélteti. Az előbbiben a Repülő emberke, a Kisróka (Táncosnő), a Szelíd női hang, a Dühödt férfihang, a Közömbös hang és a Dalnok szólalnak meg. Felsorolásuk után a szerző a következő megjegyzést teszi:

„KISRÓKA tkp. REPÜLŐ EMBERKE társa – tánccal és mozgással követi némán annak játékát. A HANGok magnóról hangoznak el, de árnyékként a színen is megjelenítődnek, azzal, hogy SZELÍD NŐI HANG lényegében KISRÓKA elidegenült hangja. A DALNOKnak összekötő szerepe van színtér és nézőtér között. Lanton kíséri énekét, miközben a közönség között sétál.”12

Sziveri ebben az oratorikus jellegű művében lírai nyelven próbálja érzékeltetni az identitás képlékenységét, a lét és nemlét közötti definiálhatatlan állapotot. A repülés, a köztes állapotban való létezés a mű visszatérő motívuma.

A Mezei Kinga és Gyarmati Kata által megalkotott előadásszövegnek a Kalapos férfi, a Kalapos nő, az Emberke, a Mázsás bácsi, Feri, Narancs mama és a Kisróka a szereplői. Narancs mama alakját a szerző első kötetében, a Szabad gyakorlatokban (1977) található narancs-ciklus inspirálta. Míg Sziverinél az auditív érzékelés határozza meg a szereplőket, az előadásszövegben a vizualitásra helyeződik át a hangsúly. A Szelídítések fragmentált szerkezetében a költemények mellett a Kalapos férfi és a Kalapos nő, Feri és a Mázsás bácsi valamint az Emberke és a Kisróka kettősei, a zene és a mozgás kompozíciói szerveződnek jelentésképzővé, így a befogadói értelmezés nem a verbalitás talaján nyugszik, hanem a szöveg, képek és hangok asszociációs rendszerében jön létre. Ennek jelentőségére mutattak rá a szerb ajkú kritikusok is:

„Ez az egységes és provokatív előadás egyszerre tekinthető a költői opus előtti tisztelgésnek és a színház lényegét megismerni kívánó lázas kutatásnak. Maguk mögött hagyva a szószínház sztanyiszlavszkiji hagyományát vállalkoznak az artaud-i kísérletre, melyben a szó mozdulat, vizuális jel, absztrakt kép lesz.”13

Különösen fontos a következő visszajelzés, mely aláhúzza, hogy az előadás vizuális és zenei világa tökéletesen értelmezhető a verbális eszközök nélkül is. „A Szelídítések értése nem ütközött nyelvi akadályokba, jóllehet a színészek anyanyelvükön, magyarul, szólalnak meg, de a színpadon a zene, a mozgás, a fény és más színpadi megoldások, jelképek »beszéltek«.”14

A rendezés

Mezei Kinga 1999-ben végzett az Újvidéki Művészeti Akadémia színész szakán, Hernyák György és László Sándor osztályában. A színházi előadásra mint összművészeti alkotásra tekint. A Szelídítésekben, első kőszínházi rendezésében – ahogyan azóta is – a zene, a képzőművészet és a költészet összjátékával, egymásra gyakorolt hatásával kísérletezik. Ahogyan későbbi előadásaiban, itt is asszociatív módon kezeli az irodalmi alapanyagot. Elsősorban a zeneiség és a látvány felől közelít, amikor létrehozza a színházi esemény szerkezetét. Mindenekelőtt képekben gondolkodik, és teljesen mellőzi a cselekményközpontú dramatikus színház szabályszerűségeit. A jelenetszerkesztés a már említett oratorikus struktúrát követi, melyet nem csupán az élőzene határoz meg, hanem a folyamatos mozgás is. A mozgáskompozíciók hasonlóan asszociatív jellegűek, mint a tér- és a tárgyhasználat, ahogyan ezt Branislava Opranović újságíró is kiemeli: „Mezei Kinga elkerülte azt a veszélyt, hogy illusztrálja Sziveri János költészetét, ehelyett ezzel a költészettel egyenrangú párhuzamos, vele korrespondáló világot teremtett – mozgással, zenével.”15 Ebben a színpadi világban a különböző művészi kifejezésmódok nem csupán találkoznak, hiszen folyamatosan tetten érhető a lírai és a groteszk elemek termékeny feszültsége. E tekintetben a Szelídítések megoldásai hasonlóságot mutatnak Nagy József mozgásszínházának formanyelvével is:

„az eszközök minimalizálása, a szereplők és a tárgyak szerves összetartozása, a groteszkre stilizált alakok [mind a Nagy József-i színház vonásai]. De annak ellenére, hogy elsősorban a színpadi nyelv gazdagsága, a színészi ügyesség és energia érdemel figyelmet, tudni kell, hogy ezek a tényezők nem öncélúak, hanem segítségükkel néhány kivételesen hatásos érzelmi pillanat fogalmazódik meg” – hangsúlyozza Ivan Medenica.16

Az öltönyös, kalapos figurák megjelenésében szintén felismerhetőek az ugyancsak vajdasági származású koreográfus állandó szereplői, de a kalapokkal történő játék Beckett csavargóira is emlékeztet. A Mázsás bácsi és Feri között zajló hierarchiaharc Lucky és Pozzo párosát idézi fel. Kettejük se veled, se nélküled kapcsolatát a rendező humorforrásként használja az előadásban. A szárítókötél körül kerekedő vitájuk mégis morbid végikifejlettel zárul. A jelenet versrészlettel kezdődik (Ingyencirkusz Mák Ferinek),17 a Mázsás bácsi kioktató hangnemben, a testi fenyítést sem mellőzve inti rendre a túlbuzgó Ferit, majd a színpad mélyéből előkerül egy szárítókötél, rajta a felcsíptetett ruhákkal. A levegőben lengő, száradó ruhák a fent és lent közé rekedt létezés tárgyi metaforái. A két szereplő megpróbálja elhelyezni, felfüggeszteni, kifeszíteni a kötelet a játéktérben, de nem tudnak egyezségre jutni, hol lenne a megfelelő hely. A mozgáskompozíciók során a díszletelemek pozícióját is megváltoztatják a térben. A különböző méretű székekből lépcsőt építenek az asztal mellé. Végül Feri találja meg a kötél ideális helyét, a proszcénium egy pontján rögzíti, majd alá helyez egy alacsony széket. A Mázsás bácsival a kötél mögé állnak, majd kirúgják a széket és keresztet vetnek. Az akasztás, azaz kivégzés egy életrajzi eseményt idéz fel. Arra utal, ahogy a hatalom ellehetetlenítette Sziveri Jánost és az Új Symposion szerkesztőségének szinte valamennyi tagját. A Kertész Imre Intézet honlapján megtekinthető egy fotó, rajta három alakkal: balról Sziveri, középen Balázs Attila, jobbról a jelenetkezdő vers címzettje, Mák Ferenc.18 (Mindannyian a szerkesztőség egykori tagjai.) Balázs épp összekötözi a másik két író nyakkendőit. A fent leírt eseménysort ez a fotó is inspirálhatta, hiszen Mezei Kinga rendezői gyakorlatának éppen ez a legjellegzetesebb vonása: a különböző művészeti ágak felől érkező benyomások, intuíciók, ötletek színpadra alkalmazása. A színházi jelek harmóniájára törekszik, ezért elutasítja azok hierarchiáját.

Színészi játék

„Kollektív színházi tett…” – írja Gerold László az előadásról.19 A színészi munkát precízen megkomponált kooperáció jellemzi. A kezdetben még kocsmában lézengő öltönyös alakok egy idő után másféle minőségükben mutatkoznak meg a színen. A Kalapos férfi (Balázs Áron) és a Kalapos nő (Szorcsik Kriszta), valamint az Emberke (Nagypál Gábor) és a Kisróka (Mezei Kinga) a férfi-nő kapcsolat különböző variációit jelenítik meg, míg Feri (Szabó Attila) és a Mázsás bácsi (Magyar Attila) valamiféle ellentmondásos barátság dinamikáit, illetve az okos bohóc és a buta bohóc kettősének sztereotípiáit építik bele játékukba. A rendezői koncepciónak megfelelően csak Narancs mama (H. Faragó Edit) marad kívülálló, aki „egészen más hangon, más stílusban más formában szólal meg,” más színészi jelrendszert használ, mint partnerei.20 Gerold László szerint

„puszta jelenlétével is figyelmeztet a színpadon felvillanó […], mindannyiunk életében megismétlődő pillanatok parányiságára és végtelenségére, mondhatnánk, örökkévalóságára: a Létre, amibe [ugyanúgy] beletartozik a halál is, nem csak a születés, a szerelem, a mámor, vagy két ember (férfi és nő, apa és fiú) kapcsolata, akárcsak – történetesen éppen, de semmi esetre sem véletlenül – egy kocsmai közösség.”21

A kritikusok egybehangzóan dicsérik és üdvözlik a lelkes fiatal társulatot és aláhúzzák azt a rendkívül pontos összjátékot, mely a régió színházi együtteseire nem kifejezetten jellemző. Szinte egyedüli problémaként merül fel, hogy a csaknem „állandó, sokszor gyors tempójú mozgás, az olykor nehéz, akrobatikus lengés stb. közben elhangzó szövegmondás olykor megsínylette a nagyot akarást: halkká, követhetetlenné, másodrangúvá vált.”22

Az Újvidéki Színház színészegyüttesének tagjain kívül Szabó Attila, a színház fiatal kellékese is szerepet kapott az előadásban. Esetében olykor érzékelhető a színpadi tapasztalat hiánya, főként a dikció terén. A többi szereplő a szövegmondás, az ének és a színpadi mozgás technikai követelményeinek tekintetében is kiemelkedő alakítást nyújt.

Színházi látvány és hangzás

Az üres színpad mélyében foglalnak helyet a zenészek, akik mindvégig követik az előterében zajló játékot. Jelenlétükkel nem befolyásolják a cselekményt, de mégis érezhető a színészi játék és a zenei futamok tökéletes összhangja. A zenei hatás nem aláfestő vagy kiegészítő, hanem szerves része a színpadi eseménynek.

A játéktér tetejét ejtőernyőszerű anyag borítja be, szimbolikusan megakadályozva így a felrepülés lehetőségét. Saint-Exupèry pilótájának elveszettségét, a földet ért, de tétova ember asszociációját idézi elő a nézőben ez a díszletelem. A sötét színpadon egy-egy fénycsóva világítja meg a pillanatokra megjelenő szereplőket. „Csontkopár ez a hely” – mondja az Emberke, s valóban csak percekkel később népesül be a tér, mikor a szereplők összetalálkoznak a biztonságot nyújtó közösségben, azaz a kocsmában. A többször visszatérő kocsmai miliő díszletelemei az asztal és néhány különböző méretű szék, melyeket a szereplők hoznak be magukkal pontosan megkomponált mozgássor aktusaiként.

A színpadon jelenlévő folyamatos mozgás nem csupán a színészek táncmozdulat-szerűen rögzített mozdulatainak, hanem a húzókra függesztett trapézszerű csöveknek is köszönhető, melyek olykor hintaként funkcionálnak, szimbolizálva ezzel a föld és az ég közötti lebegést. A felfüggesztett csövek nyílásaiban apró világítótestek vannak, melyek csodálatos imitációját nyújtják a csillagos éjszakának, ezzel utalva Sziveri János egyik leghíresebb versének, a Bábelnek a kezdősorára: „Lengő lófejek a csillagok”.

Narancs mamát és a Kisrókát kivéve valamennyi szereplő öltönyben és kalapban van. A pasztelles árnyalatokat és a szürke szín dominanciáját Narancs mama sárga, krinolinos jelmeze töri meg, ezzel is hangsúlyozva, hogy a megjelenített viszonyrendszereken kívül helyezkedik el, de hozzá kapcsolódik a kezdet és a vég, a születés és a halál. Ő indítja útjára a Kisrókát, majd az előadás végén ő viszi magával Kisróka élettelen testét. Szimbolikus összetartozásuk jeleként is értelmezhető, hogy a Kisróka jelmezében is a narancssárga szín dominál.

A visszafogott színhasználat következtében az előadás egyik jelenete különösen hangsúlyossá válik. A Kalapos nő zakója alatt sárga színű felsőt rejteget (valójában egy sárga színű anyagot, amit többször a mellkasa köré tekert), melytől a Kalapos férfi szabadítja meg. A kiszabadított, láthatóvá tett női test érzékisége új tartalommal tölti meg a két szereplő viszonyát.

Az előadás hatástörténete

A Szelídítések számos szerbiai és magyarországi fesztiválon szerepelt nagy sikerrel. A kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján a legjobb előadás díját, a gödöllői 12. Országos Stúdiószínházi Találkozón pedig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának fődíját érdemelte ki. Mezei Kingát 2001-ben Sziveri János-díjjal tüntették ki. A 2000-es évi Sterija Játékok versenyprogramjába is beválogatták a produkciót, ahol Mezei Szilárdnak a zenéért, Szorcsik Krisztának és Nagypál Gábornak pedig a színpadi mozgásért ítélt díjat a szakmai zsűri.

1993 óta először történt meg, hogy az Újvidéki Színház előadása bekerült a Sterija – az egyik legrangosabb szerbiai színházi találkozó – versenyprogramjába.23 Ez a játékalkalom ismét felkeltette a szerb színházi szakma érdeklődését a magyar nyelven játszó színház iránt. Ennek jelentőségét Ivan Medenica, színházi szakíró, egyetemi tanár méltatta a fesztivál Közlönyében:

„társadalmi és művészi szempontból egyaránt, általában a rendezvény jövőjét illetően tekinthető meghatározónak a Szelídítések. Amikor társadalmi szempontot említek, arra gondolok, hogy mindössze öt percnyire a Szerb Nemzeti Színháztól, ahol ez a fesztivál zajlik, ilyen színházi esemény történik, ilyen jelentős művészi projektum létezik, s mi erről semmit sem tudunk. Gondolom, talán ebben az országban is eljön az idő, amikor a kulturális értékek közötti különbségek egymás jobb megismerését segítik, s nem megosztottságot eredményeznek, nem a nemzeti azonosságtudat kutatásába való bezárkózáshoz vezetnek. Kell az azonosságtudat, de nem köldöknéző, formában, hanem hogy önmagunkat párhuzamba állíthassuk másoknak a miénkhez hasonló, attól különböző szellemi értékeivel, azokéval, akik itt élnek velük. Ezért gondolom, hogy az Újvidéki Színház előadásának műsorba iktatása […] hozzájárulhat ahhoz, hogy egy nemzeti fesztivál felülbírálja a nemzeti hagyományhoz való viszonyt.”24

A Szelídítések, majd később a Pác25 című előadás rendkívül pozitív fogadtatásának eredményeképp Mezei Kingát a belgrádi Népszínház is vendégrendezőnek hívta 2004 tavaszán.26 Mezei munkáját a mai napig az a színpadi összművészeti játék jellemzi, mely már a Szelídítésekben is megjelent. Számos korábbi előadása után a közelmúltban egy trilógiával lépett közönség elé, melynek darabjai a költészet és képzőművészet összefonódásából jöttek létre. Az Éjidőben (2019) Pilinszky János és Mezei Erzsébet, az Élőhomokban (2021) pedig Tolnai Ottó és Petrik Pál alkotásai kerültek dialógusba, majd a trilógia harmadik részében, a Hidegpróba (2023) című előadásban a rendező ismét Sziveri János verseinek keserűen ironikus világából inspirálódott, s ezt ötvözte Benes József képeivel.

Az előadás adatai

Cím: Szelídítések. Bemutató dátuma:2000. április 13. Bemutató helyszíne:Újvidéki Színház, Újvidék. Rendező: Mezei Kinga. Szerző: Sziveri János művei alapján Mezei Kinga és Gyarmati Kata. Díszlettervező:Mezei Kinga. Jelmeztervező:Janovics Erika. Dramaturg:Gyarmati Kata. Zeneszerző:Mezei Szilárd. Színpadi mozgás:Nagypál Gábor és Szorcsik Kriszta. Rendezőasszisztens:Gyarmati Kata. Társulat: Az Újvidéki Színház társulata Színészek: Balázs Áron (Kalapos férfi), Szorcsik Kriszta (Kalapos nő), Nagypál Gábor (Emberke), Magyar Attila (Mázsás bácsi), Szabó Attila (Feri), H. Faragó Edit (Narancs mama), Mezei Kinga (Kisróka). Zenészek:Koberszky Márta (fuvola), Robert Nadj (brácsa), Mezei Szilárd (brácsa), Rind Anzelm (cimbalom), Ištvan Čik (ütőhangszerek).

Bibliográfia

Franyó Zsuzsanna. „Rekviem eltávozott színművészeink középnemzedékéért”. In Fészekhagyó vajdaságiak, szerkesztette Gábrityné Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa, 247–249. Szabadka: Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, 2001.

Gerold László. „A Szelídítések fogadtatása a szerb sajtóban”. Magyar Szó, 2000. júl. 15., 9.

Gerold László. „Léthuzatban (Sziveri János: Szelídítések)”. Híd 64, 5. sz. (2000): 333–335.

Jódal Rózsa. „(Vers)szelídítések: Az Újvidéki Színház negyedik bemutatójáról”. Magyar Szó, 2000. ápr. 20., 10.

Kopilovity Hajnalka. „Egy gyönyörű költői est: Egy fiatal alkotó letette névjegyét: Nánay István színikritikus nyilatkozik a Szelídítésekről”. Magyar Szó, 2000. dec. 14., 11.

Mihájlovits Klára és Kontra Ferenc. „Évforduló előtt”. Magyar Szó, 1998. máj. 31., 13.

sz. n. „Sziveri János. 1981–1982.”. Kertész Imre Intézet. Hozzáférés: 2024.05.01. https://www.kerteszintezet.hu/sziveri-janos/sziveri-janos-eletrajz/v/326/.

Sziveri János. „Szelídítés”. In. Sziveri János, Művei, szerkesztette Reményi József Tamás, 283–294. Budapest: Gondolat Kiadó, 2011.