A vajdasági Tanyaszínház fennállásának 45. évében a társulat vezetősége úgy döntött, hogy azzal emlékeznek meg a „kerekedő” évfordulóról, hogy meghívják a színház két megálmodóját s egyben az első évek legmeghatározóbb alkotóit, hogy vegyenek részt legújabb előadásuk elkészítésében.

Hernyák György az akkor épp másodéves rendezőhallgató és Kovács Frigyes, frissen végzett színész – az első magyar újvidéki színművészosztály diplomása – 1978 tavaszán vették a fejükbe, hogy létrehoznak egy olyan utazó színtársulatot, mely a vajdasági kistelepülések magyar nemzetiségű nézők számára készíti előadásait. A szerbiai magyarok abszolút többsége ma is falvakban és kisvárosokban él, s ugyan a társulat alapító tagjai is szinte kivétel nélkül rurális közegből származtak, az ottani lakosság esztétikai igényei ismeretlenek voltak előttük. „Olyan közönség számára kínálták fel előadásaikat, mely ezeken kívül a színjáték semmilyen válfajával nem találkozott korábban, s ez döntően befolyásolta elváráshorizontjukat és a befogadás módját.”1

A huszonéves fiatal művészek „a hetvenes évek végének posztdramatikus formanyelvi törekvései[ről]” látszólag tudomást sem véve „a 18. és 19. századi vándorszínjátszás formai és esztétikai hagyományához nyúltak vissza.” 2 A társulat azóta is minden nyáron újraszerveződik egy-egy produkció erejéig, amelyet néhány hetes próbafolyamat után egy nagyjából másfél hónapos turné keretében huszonöt-harminc alkalommal, minden este más-más játszóhelyen adnak elő a szabad ég alatt. Az esti előadások után színpadot bontanak, megpihennek, majd reggel továbbindulnak a következő falu felé. A hang- és fénytechnikuson kívül műszaki személyzet nem segíti munkájukat, sőt háttérmunkásaik sincsenek. A színészek díszleteket építenek és festenek, hegesztenek, ácsolnak, kosztümöket varrnak, parókákat és kellékeket gyártanak, akárcsak az utazó társulatok hőskorában az akkori alkotók. A Tanyaszínház együttesének gerincét az Újvidéki Művészeti Akadémián épp felsőfokú színművészeti tanulmányaikat folytató egyetemisták alkotják, akikhez önkéntes alapon hivatásos színészek és meghívott amatőrök is csatlakoznak. Tehát túlnyomó többségben mindmáig huszonéves fiatalok lépnek színre estéről estére, s mindeközben alapélménnyé válik számukra e sajátos szabályok szerint működő élet- és alkotóközösségben való létezés és színházcsinálás, valamint az a tapasztalat is, hogy éves vándorútjuk során közvetlenül találkozhatnak tágabb szülőföldjük legkülönfélébb, de identitásukban többnyire osztozó közösségeivel.3

A Tanyaszínház évtizedeket átívelő tevékenysége az egész régióban egyedülálló, hiszen a szocialista Jugoszláviában alakult társulat megélte Josip Broz Tito rendszerének teljes összeomlását (1989), a délszláv polgárháborúkat (1991–1999), az ország 1999-es NATO-bombázását, a Milošević-rezsim megdöntését (2000), és aktív maradt a rendszerváltozást követő, máig tartó időszakban is. Mindezt úgy, hogy – a 2020-as év kivételével – egyetlen nyáron sem szakította meg tevékenységét. Az évek során pedig az eklatánsan változó körülmények között eklatánsan változó közösség(ek) önidentifikációját is rendszeresen színre vivő előadások alkotóinak – a közösség tagjaiként – törvényszerűen újra és újra kellett definiálniuk önmagukat is, sőt mi több e folyamat során nemcsak tematizálták a szerbiai (jugoszláviai) magyar kisebbség rendkívül összetett önértelmezési folyamatát, de tevékenységükkel részt is vettek abban.4 A Tanyaszínház előadásait nézve a közösség mindig is önmagáról gondolkodott. Nem túlzás azt állítani, hogy az együttes az évek során a közösségbe leginkább integrálódott vajdasági magyar kulturális intézménnyé vált.

Noha a szervezeti felépítés szempontjából sok minden módosult az elmúlt közel fél évszázadban, az alkotói szándékok és repertoárpolitikai elképzelések szinte változatlanok maradtak. A Tanyaszínház művészei a közösség létállapotára reagáló, a vándorszínházi formához eredményesen adaptálható szövegeket tűztek és tűznek műsorra.

A társulat történetében nem előzmény nélküli, hogy a kerek jubileumok közé eső évtizedek derekán merül fel a visszatekintés, az összegzés és értékelés igénye, s mindenekelőtt az alkalmi produkciók elkészítésének vágya. 1982-ben, munkásságuk ötödik évében sikerült megvalósítani a kezdettől fogva áhított tervet: Shakespeare-t játszottak a bácskai porban, Csipak Angéla, a trupp első dramaturgja pedig ez alkalomból egy tanulmányban elemezte saját tevékenységüket.5 A huszonötödik évforduló apropóján Kukorica Jancsi vándorlását nézve ismerhetett magára és színházára a közönség, a harmincötödik évben pedig Gyarmati Kata dramaturg Mérföldkő című, kifejezetten a Tanyaszínház számára íródott szövege tematizálta a társulat és nézőinek dilemmáit. Ezek a jubileumok nemcsak az együttes – kultúrpolitikai botrányoktól sem mentes6 – múltbéli közösségteremtő tevékenységének áttekintésére és a tapasztalatok összegzésére nyújtottak ideális alkalmat, de jelenkori pozíciójának megfogalmazására, sőt a jövőbeli célok kijelölésére is. Nem történet ez másként a 45. évadban sem.

A Magyar Országgyűlés egy határozatával Petőfi Sándor-emlékévvé nyilvánította a 2022–2023-as éveket a költő születésének (1823. január 1.) kétszázadik évfordulója alkalmából. Számos magyarországi és határon túli kulturális intézmény döntött úgy, hogy egy-egy projektummal reagál a kezdeményezésre, köztük a Tanyaszínház is, melynek vezetősége így kettős évforduló jegyében kezdte meg a negyvenötödik nyári szezon előkészületeit, melyekhez dramaturgként csatlakoztam. Eredeti megbízásom még arra szólt, hogy Hernyák György társulatalapító-rendező – régóta dédelgetett – tervei nyomán adaptáljam A helység kalapácsa című vígeposzt a vándorszínház sajátos követelményeinek megfelelően, ám hamar felismertük, hogy kihagyott ziccer volna nem tematizálni a fiatal vándorszínész, Petrovics Sándor alakját, párhuzamot vonni a 19. század és a jelen huszonéves, utazó színházcsinálói között, s egyúttal elgondolkodni az utóbbiak misszióján.

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai egyértelművé tették, hogy a közönség azokra az előadásokra reagál a legintenzívebben, melyek zenés-énekes betéteket is tartalmaznak, és kézenfekvő volt, hogy az anyaghoz Petőfi verseit fogjuk felhasználni.7 Az alkotócsapathoz az ugyancsak veteránnak számító tanyaszínházcsináló, Bakos Árpád énekes, zeneszerző is csatlakozott, aki a nyolcvanas évek elején került először a társulat közelébe, majd olyan előadásoknak szerezte a zenéjét, mint A sárkány (1987), az Amphitruo (1989) a Csantavéri passió (1993), a Két úr szolgája (1995) vagy a Kir Januli, avagy az ördög tudja (2006). Petőfi vándorszínjátszást és a színészi pályát tematizáló költeményeinek megzenésítésén a szövegkönyv megalkotásával párhuzamosan dolgozott.

A szövegkönyv megírását megelőző kutatómunkám alapjául elsősorban két monográfia, Fekete Sándor Petőfi, a vándorszínész8 című műve, továbbá Kerényi Ferenc Petőfi Sándor élete és költészete9 című kötetének vonatkozó fejezetei szolgáltak.

Kapóra jött, hogy az életrajzírók és a kortársak is csak kevés biztos információval szolgálhatnak azokról az évekről, amikor a fiatal költő apja intelmei ellenére vándorszínésznek állt. Annyi bizonyos, hogy a fővárosi diákévek alatt Petőfi nemcsak „a színházak körül ólálkodott”,10 de statisztaként11 a kulisszák mögött is megfordult, majd katonai szolgálata után (tizenöt évesen vonult be) hamarosan megtalálta a módját, hogy maga is színésznek álljon, s viszonylag rövid időn belül több utazó társulathoz is csatlakozott.

Ma sem tudjuk pontosan, hogy 1841 tavasza és 1844 tele között pontosan merre járt az akkori Magyarország területén, és mely együttesek tagjaként áll közönség elé. A bizonyítható események között rendkívül sok a kitöltésre váró fehér folt, a színészi ambíciókat nevelgető költő gyakran tűnik el a kutatók szeme elől. Ez adta az ötletet, hogy a Tanyaszínház előadásának fókuszába egy olyan vándortársulat kerüljön, mely egyetlen színháztörténetünkben sem szerepel – lévén, hogy sohasem létezett –, ám alakjait, eszközeit tekintve nagyon is hasonló a korabeli truppokhoz, céljainak tekintetében pedig a Tanyaszínház együtteséhez.

A vajdasági vándortársulat ars poeticáját ugyanis egyfajta színházi nevelésnek is tekinthetnénk. Noha előadásaik sohasem érik el a részvételiségnek az alkalmazott színházi formákra jellemző szintjét, a színházi nevelési foglalkozásokhoz hasonlóan „erkölcsi-morális, mikro- és makrotársadalmi kérdéseket járnak körül”, s céljuk a „fókuszba helyezett problémáról való közös gondolkodási keret kialakítása”, mely lehetővé teszi, hogy nézőik meghatározzák az adott „problémához fűződő személyes viszonyulásukat.”12 E pedagógiai szándékból következik, hogy a Tanyaszínház mindenkori alkotói tudatosan olyan történeteket visznek színre, és e színrevitelt olyan műfaji keretek, minták felhasználásával végzik, melyek a társadalmi rétegződés szempontjából vertikálisan és horizontálisan egyaránt erősen tagolt és korosztályi szempontból is változatos közönségük számára jól ismertek és olvashatóak. Nemcsak felhasználják, de újra is olvassák a dramatikus hagyományokat annak érdekében, hogy saját történeteik által pozícionálják kisebbségi közösségüket a társadalomban.13 Ennek érdekében az egyébként máshol játszódó történeteket szívesen lokalizálják, így azok sajátos helyi színeket nyernek, továbbá gyakran élnek allegorikus és parabolisztikus fogalmazásmódokkal, még ha az ábrázolás mimetikus keretek között marad is. Az Erzsébet-kori Shakespeare-előadásokhoz hasonlóan a Tanyaszínházban is „egymás mellé kerül a jellemkomikum, a vaskos, altesti humor és az emelkedett gondolati tartalom.”14 Ennek jegyében a 2023 nyarán bemutatott, Útkeresők című produkcióban is egy komikus és egy analitikus történetszál fonódik össze egymással.

A játék keretes szerkezetű. A prológusban Kovács Frigyes látszólag civilben lép a nézők elé. Úgy tűnik, mintha ünnepi beszédet mondana. Elárulja, hogy negyven éve, huszonnyolc évesen állt utoljára a Tanyaszínház színpadán. A társulat megalapításának körülményeiről, annak szerepéről, társadalmi vívmányairól fogalmaz személyes hangon – sok rögtönzéssel a turné aktuális eseményeire utalva –, de amikor egy ponton a közel kétszáz évvel korábban színésznek álló Petőfi Sándorról kezd beszélni, világossá válik, hogy monológja közben – fokozatosan kosztümöt váltva – átlényegült Kétszery Szabad Vilmos15 színigazgató szerepébe, ezzel kapcsolatot teremtve jelen, múlt és régmúlt között.

Ezt követően egy kocsmai életképpel indul el a cselekmény az immár benépesült, falusi fogadót megjelenítő színpadon. Hernyák a korai Tanyaszínház-előadások világát idézi meg, amikor a középkorban népszerű farce-ok és vásári komédiák formai jegyeit használja a kocsmanép ábrázolása során. E műfajok elsősorban az előadók fizikai teljesítményére, s nem „valamely szöveges vagy szimbolikus jelentés létrehozására” épültek,16 az intellektuális humor eredendően nyelvi természetével szemben „az alak és a színész testi mivoltát” hangsúlyozták.17 Esetükben – mint ahogyan a Tanyaszínház esetében is – a „bohóckodás és a »költői szabadság« álarca mögött az ösztönösség és a felszabadító nevetés diadalmaskodik a gátlások és a tragikus félelmek felett.”18 Nem véletlen, hogy a játék során ezek a színészek improvizációin alapuló, farce-jellegű epizódok aratták a leghangosabb sikert a közönség körében (koreográfus: Crnkovity Gabriella).

Az Útkeresők története szerint Kétszery Szabad Vilmos kicsiny, mindössze héttagú vándortársulata egy meg nem nevezett faluba érkezik – mely akár a Tanyaszínház aktuális állomása is lehetne –, hogy A helység kalapácsából ismert Szemérmetes Erzsók (Bagi Natália) fogadójában eljátsszák a kor népszerű vígjátékát, A peleskei nótáriust.19 A felkészülés és díszletállítás közben azonban nemcsak az ifjú Petrovics Sándor (Kőműves Csaba Bence) tűnik fel váratlanul – Borostyán20 állnéven –, hogy felvételét kérje a társulatba, de a vígeposzát ihlető/felidéző események is lejátszódnak a nézők szeme előtt, melyek végzetes hatással vannak a meghirdetett produkcióra.

Itt érdemes rögzítenünk, hogy A helység kalapácsának szüzséje a feltételezések szerint valós eseményeken alapszik. Kiskunfélegyházán 1829–1830-ban hosszú hónapokig szolgáltatott beszédtémát a közvélemény számára, hogy „a részeges Kántor, Szabó Ferenc elcsábította Nemesi Mihály harangozó feleségét, amiért a férj pofozkodással vett magának elégtételt.”21 Az iskolai szünidőben hazalátogató ifjú Petrovics Sándor előbb vagy utóbb minden valószínűség szerint hallhatott a botrányos ügyről, mely megragadhatta képzeletét. Később, rövid vándorszínészi pályafutása során feltehetőleg számos hasonló történetmagot, motívumot és figurát gyűjtött össze.22 Akár efféle ihlető alakok is lehetnének az Útkeresők kocsmájában megjelenő szereplők. Szemérmetes Erzsók és Szélestenyerű Fejenagy (Ágyas Ádám) mellett természetesen ott van a – Petőfi által meg nem nevezett, de a Tanyaszínház színpadán Feriként színt valló – kántor (Gusztony Endre), annak felesége, Amazontermészetű Márta (Nagy Evelyn), s a falu egyéb figurái: Korsós Lapocka József bíró (Kéri Sándor Botond), Vércse Piroska csaplároslány (Arnold Zsófia), továbbá Ozsonna Gáspár (Szőnyi Márton) és Balázs (Mendrei Zsolt) cigányzenészek. Bár a Petőfinél kulcsszerephez jutó Harangláb, a „fondor lelkű egyházfi”, Bagarja, a csizmakészítő és Csepű Palkó, „a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója” nem jelennek meg az adaptációban, dramatikus funkcióikat és szövegeiket más szereplők – a vándortársulat egyes tagjai – veszik át. Így a csábítási kísérletet és annak megtorlását tematizáló történetszál tartalmazza A helység kalapácsának összes dialogikus sorát s annak epizódjait, természetesen az adott szituációkhoz igazítva azokat.

Az utazó színházcsinálás mindenkori gyakorlatát és viszontagságait megjelenítő másik történeti egység eredeti párbeszédekből bontakozik ki, melyek számos jelöletlen idézetet tartalmaznak Petőfi Sándor verseiből,23 leveleiből és naplóiból, a kortársak, Blaha Lujza, Szuper Károly, Egressy Gábor, Vörösmarty Mihály és Gaál József műveiből, továbbá Hernyák György, Kovács Frigyes és a Tanyaszínházat tíz évig vezető legendás színész-rendező, Soltis Lajos korábbi interjúiból és nyilatkozataiból.24

A színészek érkezésekor a kocsmárosnő elhessegeti az okvetetlenkedő falusiakat, hogy a társulat zavartalanul készülhessen az esti előadásra. A lejárópróbát megjelenítő szegmens a szereplők jellemzésére szolgál, és klasszikus, a nézők számára is jól olvasható vígjátéki mintákat követ. Ismerős toposz a folytonosan rivalizáló komika és tragika, Cipelle Borcsa (Hodik Annabella) és Tövisházi Kanóc Aranka (Dedovity Tomity Lea) civódása, a kétballábas díszmester, Kistompa Zsigmond (Sadiković Marijo) burleszkbe illő botladozása vagy Szekerce Panna (Szalma Antónia) segédszínész esetlen közeledése a társulat sztárjához, a színpadon hőszerelmesként, azon kívül pedig intrikusként cselekvő Baky Sámuelhez (Dudás Dániel).

A rosszul sikerült próba után a kétségbeesett társulatvezető megnyílik a mindig résen lévő súgó és ügyelő, Eibenschütz Rózsi (Greguss Lilla) előtt.25 Először ismerjük meg alkotói hitvallását: ugyan tudja, hogy a közönség körében „a korcsmárosok, a falubírók és az ispánok” által megrendelt26 komédiák mindig sikert aratnak, meggyőződése, hogy „a mi embereink, a falusiak” pontosan értenék Shakespeare-t is. A replika utolsó szavainak már az épp megérkező Petrovics is fültanújává válik: „De lesz még itt Shakespeare! Esküszöm magának, hogy én, Kétszery Szabad Vilmos nem nyugszom addig, amíg itt, az Alföld porában nem fogunk Shakespeare-t játszani! Eljutunk még Shakespeare-ig, Rózsi!”27

Petrovics a felvételét kéri a társulatba segédszínészént, de már a következő jelenetben kiderül, hogy nemcsak a színház érdekli, hanem Cipelle Borcsa is, akinek már régóta csapja a szelet.28 Ugyan a színésznő ezúttal is visszautasítja, a fiatalok dialógusából kiderül, hogy miként tekintenek a színházra pályakezdőként. Önrefelxív mondataik egyértelműen utalnak a 45 éves Tanyaszínházra is. Borcsa tisztában van vele, hogy minden, amit a színpadon tesznek hamis, de elhiszi, hogy valamiképpen „mégis valóságos”, „tétje van”, még akkor is, ha „a színész lekötve csügg egy rövid bilincsen, amit úgy hívunk: jelen. Bármit is csinálunk, eltűnik. Nem fognak emlékezni rá” – állítja.29 Petrovics viszont kijelenti, hogy őt elsősorban az emberek foglalkoztatják: „Micsoda kaleidoszkóp, mozgó panoráma! Eleven alakok, mondatok vésődnek a szívembe. […] Ahogyan a saját tiszta törvényeik szerint élnek. Ez a szabadság érdekel. Az ő szabadságuk.”30

Kétszery Szabad Vilmos az előadás központi jelenetében szintén a népről, saját közegéről beszél Petrovicsnak, aki nem tud szabadulni a Borcsától hallottaktól:

Petrovics: Nem tudom, hol van a helyem, Vilmos úr! Hogy mi vagyok s miért vagyok…31 […] Én egy egész nemzethez akarok szólani, de ki fog meghallgatni egy segédszínészt?

Kétszery: Miket beszélsz, fiú?

Petrovics: Ha nem bocsátom le időben a hírnév horgonyát, elmegy szavaimmal az idő hajója.32 Na de itt? Hogyan?

Kétszery: Értelek én, de ha örök hírnévről álmodsz, azt itt nem fogod megkapni. Nekünk nem az a jussunk. És mégis itt kell lennünk…

Petrovics: De mi végre?

Kétszery: Azért, mert itt van dolgunk!

Petrovics: A kérdések kérdése nem a „lenni vagy nem lenni?”, uram, hanem, hogy használ-e a világnak, aki érte föláldozá magát?33

Kétszery: Én meg tudom mutatni az embereknek, hogy kiket kövessenek és kiktől óvakodjanak. Hogy hogyan lehetnek jobbak, mint amilyenek.34 Értem én, hogy a tömeg kedvére kell lenni, de egy magyar színigazgatónak nem lehet egyedüli célja a közönségcsődítés, a szórakoztatás, hanem az erkölcs-simitás, a nemzetiség terjesztés, a nyelvpallérozás…35

Petrovics: De uram, én…

Kétszery: Nekünk nemcsak az a feladatunk, hogy nekik játsszunk, hanem, hogy értük játsszunk. Lassan mindenki eltűnik ezekről a tanyákról. Kiürülnek az ivók, az iskolák, a templomok. Elmennek a városokba.36 Lassan nem lesz itt más, csak egy nagy sír kimerített képe. Lehet, hogy a te helyed nem itt van, de ameddig még ők itt vannak, addig én is itt maradok. Mert, nekem itt van dolgom.

Kétszery a Nem megyek én innen sehova című dal eléneklése után távozik, hogy a történet szerint a piactéren folytassa a nézőcsalogatást a társulat fiatal tagjaival.37 S míg Petrovicsot megbénítja a töprengés, a hősszerelmes Baky Sámuel Harangláb szövegeivel arra sarkallja a kocsmába visszatérő bús szerelmes kántort, hogy lépjen a tettek mezejére, és valljon színt Erzsók előtt. Persze in flagranti a vallomás fültanúja lesz Szélestenyerű Fejenagy is, aki kirobbantja a vígeposz jól ismert tömegverekedését, melybe természetesen a színházcsinálók is belekeverednek – a fokozatosan felocsúdó Petrovics pedig bőszen jegyzetel –, és mivel Baky úr lábát töri a küzdelemben, a hamarosan kezdődő előadás is veszélybe kerül. Még szerencse, hogy Petrovics önként vállalkozik rá, hogy átveszi a szerepét – mondván, fejből tudja a szövegeit, hiszen statiszta korában számtalanszor átmásolta A peleskei nótáriust.38 Kétszery kijeleti, hogy ez lesz a segédszínész jutalomjátéka.39

Hamarosan tehát megkezdődik az előadás az előadásban, de már Petrovics első megjelenésénél világossá válik, hogy hazudott. Maga helyett váratlanul Kétszery Szabad Vilmost szólítja a színre, és arra kéri, hogy mondja el a nézőknek Lear király pusztaságbéli monológját.40 E dramatikus helyzet lehetőséget teremt rá, hogy kiderüljön, miként értelmeződik egy Shakespeare-monológ a vajdasági porban a huszonegyedik század húszas éveiben. A Tanyaszínház társulata Kétszeryvel együtt újra eljut Shakespeare-ig.

A hatalom színeváltozásáról és a bűnök elszámolásáról szóló monológ után a társulatigazgató távozik, s Petrovics ismét magához ragadja a szót. Vallomásában a falusi környezetből származó, a közösségéért tenni akaró művész alakja jelenik meg:

Petrovics: Tudják, én színész akartam lenni, hogy elérjek a néphez, aki felnevelt, és tükröt tarthassak eléjük.41 De be kell lássam, hogy beszélni jobban tudok, mint játszani. És ma arra is rájöttem, hogy el kell mennem innen, hogy ezt a népet segíteni tudjam.42 A szabadság az én világom. De bárhol is legyek, én ezeknek a kunyhóknak leszek a mécsvilága.43 Hallani fognak még rólam. Ígértem. Jegyezzék meg, hogy a nevem többé nem Borostyán segédszínész és nem is Petrovics Alex. Petőfi Sándor vagyok, költő!44 Hallgassanak ezekre a színészekre itt mögöttem! Ők mindent tudnak! (lelép a színpadról és elindul a közönség sorai között, majd egy ponton megáll) Hölgyeim és uraim, Kétszery Szabad Vilmos szerepében Kovács Frigyes! (eltűnik a közönségben)

Ezzel Kovács visszatér a színpadra, és bezárja a keretjátékot. Minden játszót maga mellé szólít, és együtt mondják el, mit jelent számukra a Tanyaszínház. Elhangzik, hogy „45 év alatt huszonhárom generációnyi színész és félmillió néző fordult meg” a vándortársulat színpada körül. A fináléban közösen, saját nevükben éneklik el Petőfi Sándor Színészdalát.

Az Útkeresők című előadás 2023-ban a tartomány magyar lakosságának – de elsősorban a fiatal felnőtteknek – a szülőföld elhagyásával kapcsolatos dilemmáit a falusi közösségét elhagyó, de azért tenni akaró Petőfi Sándor dilemmáival helyettesítette be. A Petőfi-legendárium jól ismert elemei mellett a hagyományos dramaturgia struktúráit és a korabeli komédiák toposzait használta fel annak érdekében, hogy a közösség és a művészek viszonyáról fogalmazhasson a vajdasági magyar társadalomba leginkább beágyazott kulturális intézmény, a Tanyaszínház közönsége számára.

Bibliográfia

Kerényi Ferenc. Petőfi Sándor élete és költészete. Budapest: Osiris Kiadó, 2022.

Krusovszky Dénes. „Családi ügyek: Kézi vezérelt kultúra a Vajdaságban”. Magyar Narancs, 2023. máj. 24., 9–11.

Oláh Tamás. „»Eljutunk még Shakespeare-ig!«:. A Tanyaszínház első öt évadának (1978–1982) színházi formakereséséről”. Híd 86, 8. sz. (2019): 100–110.

Oláh, Tamás. „The Self-Definitions of the Hungarian Minority in Vojvodina in the Performances of the Tanyaszínház (Grange Theatre)”. Theatron 17, No. 4. (2023): 53–61. doi: 10.55502/the.2023.4.53.

Pavis, Patrice. „Farce”. In Patrice Pavis,. Színházi szótár,, ffordította. Gulyás Adrienn et alii, 138–139. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2006.

Pavis, Patrice. „Vásári komédiás”. In Patrice Pavis, . Színházi szótár, fordfordította. Gulyás Adrienn et alii. 471–472. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2006.

Siflis Zoltán., Tolja a szél a szekeret., 2002.

Takács Gábor. „Padlóváza a színpadon”. Színház 42, 2. sz. (2009): 42–49.

Vida Daróczi Júlia. „Tanyaszínház másodszor”. Magyar Szó, 1980. júl. 24., 12.