Malina János. L’isola incantata, avagy Joseph Haydn és az eszterházi operajátszás. Budapest: Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2023. 352 p.

Hiánypótló könyvet tart a kezében az az olvasó, aki Malina János L’isola incantata, avagy Joseph Haydn és az eszterházi operajátszás című kötetét leemeli a könyvespolcról.1 Az a tény, hogy 1768-ban az Esterházy család főúri birtokán, Eszterházán (ma: Fertődön) egy operaház, majd nem sokkal később egy, a korszakban egyedülállónak számító, állandó bábszínház nyitotta meg kapuit, a szakmai berkeken túl a szélesebb közönség érdeklődésére is számot tarthat. Még ha mindösszesen csak tizenöt operaévadról is beszélhetünk, e szűk időszak alatt rögtön két operaház működésével kell számolnunk, ugyanis az első épülete porig égett 1779-ben, ám nem sokat váratott magára a következő: egy évvel később, 1780–81-ben már a korábbinál is korszerűbb és impozánsabb operaház állt a birtokon.2 Az 1768 és 1790 közötti intervallumban a közel 1300 operaelőadás mellett 4000–5000 körülire tehető az egyéb műfajokban3 (báb- és színielőadás, balett, pantomim) rendezett előadások száma a „Fényes vagy Pompakedvelő” Esterházy Miklós irányította Eszterházán.4 A kötet ennek az időszaknak az operajátszásával ismerteti meg az olvasót.

Ismeretterjesztés és kultúrhistoriográfia

Bátor kéz és biztos szem szükségeltetik ahhoz, hogy íróként, tudósként bárki tudományos ismeretterjesztő mű megírására vállalkozzék. A tudományos munkáktól határozottan pozícionált kutatói megközelítési módo(ka)t, tézisállítást és a forrásokon alapuló bizonyíthatóságot, egzakt, tudományos nyelvet vár el a szakmai közönség. Az ismeretterjesztő művek műfaji ismérveit nem tűnik ilyen egyszerűnek összegezni. Itt a kijelölhető műfaji kritériumok igencsak tág határok között mozoghatnak, mégis érdemes hangsúlyoznunk azt a narratívaképző szerzői intenciót, amely – a nagy összefüggések felfedezésének olvasói elvárását kielégítendő – erősen meghatározza a szövegalakítást. Ehhez olyan szövegbázis működtetése szükséges, amelyben a laikus olvasó is jól eligazodik, vagyis sem a téma elbeszélhetősége kapcsán nem merül fel kétely, sem a konzekvensen felépített narráció nem szenved csorbát, miközben a szöveg tudományosan megalapozott és bizonyított tények ismertetésére, új kutatások bemutatására vállalkozik.5 Nem vitathatjuk, hogy egy kultúrtörténeti munka interdiszciplináris adottságai révén jól illeszthető az ismeretterjesztő művek körébe, annak elfogadásával, hogy ez esetben le kell mondanunk a források teljeskörű feldolgozásáról. Ez azonban szerzői szabadságot is eredményezhet a koncepcióalakításban. Összességében a műfaj adta keret mesteri balanszírozást igényel a témakezelés, a szövegbázis működtetése és a befogadói elvárások között.

Malina János kötete kultúrhistoriográfiai, opera- és zenetörténeti munka, azzal kiegészítve, hogy a mű háttereként meg kell említenünk a szerző Az 1776 és 1790 közötti eszterházi operaévadok kronológiája címmel 2017-ben publikált PhD-dolgozatát.6 Az Előszóban megfogalmazott írói állásfoglalás szerint jelen kötet egyfajta átmenet a tudományos szakkönyv és az ismeretterjesztő munka között:

„Könyvem nem tudományos munka: a mérhetetlenül szép és izgalmas tárgya iránt érdeklődő nagyközönség igényeit tartja szem előtt. (…) Ugyanakkor ez a könyv két tekintetben is tudományos igényű. Egyfelől szándékom szerint csakis olyan állításokat kockáztatok meg benne, amelynek igazságáról meggyőződtem. Másfelől pedig elég sok új kutatási eredményt tartalmaz, köztük olyanokat is, amelyek sem tudományos közleményben, sem más formában nem láttak még napvilágot.”7

A Rózsavölgyi és Társa Kiadó által megjelentett mű – méltán az igényes könyveiről ismert kiadóhoz – tekintélyes munkának tetszik már akkor is, mikor először belelapoz az olvasó. Manapság ritkán látott keménykötés, finom papír (Holmen Book 2,0 volumenizált változat) és háromszáz oldal terjedelem. Hiánypótló munkaként aposztrofáltuk a művet az előzőekben, még ha – ahogy az Előszóból megtudhatjuk – a Haydn-kutatás részeként vagy kimondottan Haydn és az Esterházy család vonatkozásában az 1950-es évektől kezdődően időről-időre napvilágot is látott egy-egy jelentősebb munka, így az európai zenetörténészek által is méltatott Haydn-szakértők, Somfai László és Horányi Mátyás egy-egy releváns, tudományos igénnyel megírt műve.8 De Malina János évtizedek alatt folyóiratokban publikált, mintegy két tucat írásáról, tanulmányáról sem szabad megfeledkeznünk: a szerző 2009 óta kutatja a 18. századi eszterházi zenei és operaéletet és ennek keretében Joseph Haydn zeneszerzői és operakarmesteri működését.

Mindenesetre az, hogy a Rózsavölgyi és Társa Kiadó jegyzi a könyvet, ki is jelöli azon érdeklődők körét, akik értően bólintanak a borító láttán: a klasszikus zenéért lelkesedők előtt valamilyen mértékben ismert Joseph Haydn Esterházy „Fényes” Miklós gróf eszterházi birtokán betöltött szerepe,9 a zeneszerző magyar kötődése. Ám a főcím – L’isola incantata (magyarul: Elvarázsolt sziget) – az Előszóban olvasható kultúrtörténeti kontextusban nyeri el jelentését: a kortársak nevezik így az Esterházy főúri birtokot a Goethe kitalálta tündérbirodalom mellett.10 Eszterháza – ahogy ezt a kötetből megtudhatjuk – 1766-tól kezdődően jelöli az Esterházy Miklós11 által megálmodott „magyarok gyönyörűségét, a magyar paradicsomot”.12 Valódi szerepe a grófi család egyéb birtokai – a tekintélyesebb kastély (Kismarton), a palota (Bécs) és a vár (Fraknó) – kontextusában válik igazán érthetővé: az eszterházi nyári rezidencia a kor szokásai szerint,13 vagyis a rokokó ízlés, módi mintájára lesz „Vénusz szigetévé, azaz a boldogság és a szerelem szigetévé”.14 Hogy megértsük e birtokon folyó élet nagyszerűségét, és képet kapjunk az ott zajló ünnepségekről, vigasságokról, szórakozási és szórakoztatási lehetőségekről, a könyv elején található hetven oldalas első részt, A háttér címűt érdemes végigolvasnunk. Így a kastély átalakításának fázisai, a kertépítés sajátosságai mellett megismerhetjük a valódi kuriózumként megjelenő operaházat (sokszor egyszerűen csak színházként emlegetik: Theater vagy Komödienhaus)15 és a Mária Terézia látogatására épített speciális bábszínházat is. Előbbi 1768-ban nyitja meg kapuit Haydn Lo speziale (A patikus) című vígoperájával, utóbbi nyitóelőadása pedig 1773-ban Haydn Philemon és Baucis című báboperája volt.16

A kötet szerkesztése

Ha a kötet szerkezetét vizsgáljuk, kiderül, hogy a bő háromszáz oldalon négy nagy, római számmal jelölt rész osztozik: A háttér, Az előadó-művészetek Eszterházán és az Operajátszás Eszterházán, illetve a Táblázatok és adatok címűek. A könyv elején az Előszó és három további, bevezetésként értelmezhető fejezet található (Köszönetnyilvánítás, Szóhasználat és evidenciák és Időrendi áttekintés). Meg kell jegyeznünk, hogy ezek, csakúgy, mint a kötet végén található IV. rész (Táblázatok és adatok) fejezetei, némi zavart keltenek az olvasóban: egyfelől következetlennek tűnik esetükben a számozás hiánya vagy éppen megléte, másfelől a Függelék megnevezés találóbbnak és helyénvalóbbnak tűnne az adatok és a táblázatok, továbbá a bibliográfia és a névmutató megjelenítésére. Ugyancsak szerkesztési kérdés, hogy, bár a mű nagyszabású kutatómunka alapján feltárt eredmények összegzése, kettős műfajúságából adódóan problematikus lehet a hivatkozások szerepe és általában véve az adatok szövegbeni reprezentációja. A kötetben nem szerepelnek sem lábjegyzetek, sem hivatkozások, ám ennek köszönhetően a főszöveg adatokkal sűrűn terhelt, az adatok markáns jelenléte pedig zavaróan hathat az olvasás során: sok esetben elveszünk az Időrendi áttekintés,17 vagyis a háttér megrajzolásának különböző egységeiben, az évszámok és nevek bonyolult rendszerében. Vagy említhetnénk Az operajátszás Eszterházán egyes fejezeteit is, amelyek olvasása során részletekbe menően, teljeskörűen megismerhetjük az operaházi működés minden szegmensét (kezdve a technikai adottságokkal, a színpadtechnikával, a díszlettervezésen keresztül egészen a személyi állomány bemutatásáig). A szöveg ismeretterjesztő jellegét előtérbe állítva a szövegalakításból nem hiányolhatjuk a hivatkozásokat, jóllehet ennek következtében éppen a kutatások alapját képező forrásokról nem kaphatunk információkat, melyek ebben a mélységben azonban már érdekelnék az olvasót.

A kötet alapvető célkitűzése az eszterházi operajátszás bemutatása, így érthető, hogy a munka két tartópillére a negyven oldalnyi II., vagyis az előadóművészeteket tematizáló és a százötven oldalt meghaladó III., az operajátszást középpontba állító rész. A szerzői szándék a kötet szerkesztésében reprezentálódik is, ám tudomásul kell venni, hogy e témák kizárólag egy jól felépített kultúrtörténeti kontextusban válhatnak érthetővé, illetve nyerik el igazán jelentőségüket, vagyis ebben a keretben az Esterházy grófi család története, az eszterházi és a kismartoni grófi birtokok, a bécsi kulturális élet bemutatása szükségszerű elemei a történeti tablónak. Az I. rész, amely kissé általánosítóan A háttér címet viseli és a kötet egyharmadát teszi ki a maga közel száz oldalával, valóban nélkülözhetetlen a kontextusteremtésben.18

Érdemes újból visszatérnünk a kötet kettős küldetésére: amennyiben ismeretterjesztő munkaként vesszük kézbe a Malina-könyvet, kissé nehézkesnek tűnik átjutni az egyes fejezeteken, sok esetben az adatok, tények halmazán, ám ha a megközelítési metódusokra kérdezünk rá, akkor a kultúrtörténeti áttekintés ismeretterjesztő jellegét érezhetjük elnagyoltnak. Ebben a keretben különösen nehéz az arányok megtalálása: mindez érinti a témakezelést és a szövegalakítást is. A kötet két különálló témát dolgoz fel: a narráció egyik szála a művészetkedvelő és -pártoló Esterházy családhoz kapcsolódik, vagyis ebbe a kastély- és kertépítés, a könyvtár, a műtárgyak jelentősége, az évi mulatságok rendszere stb. tartozik bele. Ennek a középpontjában „Fényes” Miklós áll, aki vigasságai révén is Európa-szerte ismert szereplője a 18. századnak. A másik történetszál az operajátszásé, valamint az operaház(ak) bemutatásáé. A két szál a kötet egészében párhuzamosan fut egymás mellett, és nem sikerült igazán az a szerzői-szerkesztési bravúr, hogy kultúrtörténeti háttérbe ágyazottan jussunk releváns információkhoz az operajátszásra, az operaház működésére, illetve Haydn szerepére vonatkozóan. A kettősség a témakezelésen túl a szövegalkotásban is tetten érhető: a koherens, elbeszélő, leíró szöveget időről-időre hol táblázatokba foglalt adatok, hol három-hat oldalnyi biográfiák szakítják meg. Jóllehet ezek az egyes fejezeteken belül különböző tipográfiák beemelésével elkülönülnek a főszövegtől,19 de a szövegbázis struktúrájának megbontása éppen, hogy nem könnyíti, hanem nehezíti az olvasói megértést, mert ezek a részek túlságosan alapos és hosszas kitérőket jelentenek. (A kötetben több fejezetben találkozhatunk ezzel a szerkesztési móddal, de kimondottan Az előadóművészetek Eszterházán című fejezetben feltűnő e szövegtípus gyakorisága.)

A kötet nóvuma

A magyar vonatkozású Haydn-kutatás20 fontosabb állomásairól az Előszóban informálódhat az olvasó. A két legfontosabb alapmű az 1960-ban német nyelven megjelent, Bartha Dénes és Somfai László jegyezte Haydn als Opernkapellmeister című könyv, amely a zeneszerző operakarmesteri működésével foglalkozik, illetve Horányi Mátyás Eszterházi vigasságok címmel 1959-ben kiadott, gazdagon illusztrált, olvasmányosan megírt könyve, amely Kismarton és Eszterháza színházi életébe kalauzolja el az érdeklődőket, és nem korlátozódik csupán az operajátszás bemutatására. Mindazonáltal szem előtt kell tartanunk, hogy az említett szerzők kutatásaik idején a forrásanyagnak csak a Magyarországra került részéhez férhettek hozzá, az azóta eltelt időben azonban – ahogyan az Előszóban is olvashatjuk –, különösen az ezredfordulót követően a témával foglalkozók újabb források birtokába juthattak, többek között a fraknói (Forchtenstein, Burgenland) Esterházy-levéltár kutathatóságának, és az Országos Széchényi Könyvtárban fellelhető Esterházy-oklevélanyag katalogizálásának köszönhetően.21 A Malina-kötet jelentőségét ebben a kontextusban értjük meg igazán, hiszen az újabban (az elmúlt hatvan évben!) feltárt adatok, ismeretek új értelmezési lehetőségeket is megnyithatnak, a már meglévő kontextust bővíthetik, illetve más aspektusú megközelítési módokat is lehetővé tehetnek. Így a szerzői intenciókat figyelembe véve az Előszó után kíváncsivá tett olvasó „közkeletű tévedések helyreigazításait” reméli megtalálni a könyv későbbi fejezeteiben.22 Mint már említettük, a kötet kizárólag az Esterházy „Fényes” Miklós időszakára eső és a Haydn irányította operaélet bemutatását tűzi ki célul, és ugyan más előadóművészetek egyes műfajaiba is betekintést nyújt a második részben, az Előszó után joggal várhatjuk a harmadik, egyben a leghosszabb résztől (Operajátszás Eszterházán) az új források alapján felfedezhető összefüggéseket. Jóllehet a rendkívüli alapossággal megírt egyes fejezetek, mint például A „hardver”: technikai adottságok, színpadtechnika és díszlettervezők, színpadtechnikusok, statiszták, gyermekek, balett vagy Az operai „nagyüzem” számtalan adatot sorakoztatnak fel,23 de kimondottan a korábbi szakkönyvekhez képest megjelenő újdonságokról nem szerezhetünk tudomást, tudniillik ezek nem hangsúlyozódnak, jelöletlenek maradnak a szövegben. Ugyanígy az Előszóban beharangozott „helyreigazításokat” is nélkülöznünk kell az olvasás során.

E hiány igazán a kötet elolvastával ütközik ki, hiszen a szerző apró részletekre kiterjedő figyelme, valamint a kötet pazar adatbázisa a tudományos megközelítésmód meghatározó jelenlétét sugallja az olvasónak, így ehhez mérten a tudományos áttörések közlését, a kutatás során felfedezett új források jelentőségének és szerepének feltüntetését, új összefüggések publikálását és esetleges kutatói reflexiók valamilyen mértékű megjelenését joggal várná el a témában egyre inkább elmélyülő befogadó. Mindazonáltal az új források birtokában a szerző számára az is lehetővé vált, hogy egyfajta összegző gesztussal utaljon vissza az eddig a szakirodalomban másként – esetlegesen tévesen – megjelenő adatokra, tényekre, vagyis valamilyen dialógust alakítson ki a korábbi tanulmányokkal, szakkönyvekkel. Hogy Malina János könyve hátterében komoly kutatómunka áll, az megkérdőjelezhetetlen, és a könyv laikus olvasójának számára is látványossá válik: így, ennek alapján azt mondhatjuk, hogy még izgalmasabbá tehették volna a szöveget a forrásértelmezések folyamatáról, vagyis az új források felkutatásának fontosabb vagy meghatározó pillanatairól való beszámolók, a kutatói reflexiók megosztása – a tudományos és az ismeretterjesztő megközelítési szempontoknak is eleget téve.

Összegzés

Malina kötete, mint már utaltunk rá, tekintélyes munka: egy operaház viszonylag szűk időszakának (1768–1790) működése áll vizsgálódása középpontjában, vagyis két évtized operajátszási gyakorlatának összegzésére vállalkozik a szerző – mindemellett, illetve e kapcsán azonban számos irányba kitekint az egyes fejezetekben.24 Továbbá a kötet valóban hiánypótló mű: noha valószínűleg ezután sem lesz Joseph Haydn operaszervező szerepe a kötetben tárgyalt mélységekben a közbeszéd részévé, fontos tudatosítanunk és hangsúlyoznunk – és a könyv megjelenése ezt teszi – az Utóhang: az eszterházi operajátszás jövője című fejezetben is taglalt felismerést, nevezetesen, hogy az Esterházy „Fényes” Miklós megálmodta operaházzal és a színpadra vitt operákkal az európai operajátszás különleges szigete volt – hacsak húsz évre is – az egykori eszterházi „tündérbirodalom”.25