Az előadás adatai

Cím: A per; A bemutató dátuma: 1978. november 24.; A bemutató helyszíne: Pécsi Nemzeti Színház; Rendező: Szikora János; Szerző: Franz Kafka; Fordító: Szabó Ede; Dramaturg: Morcsányi Géza; Díszlettervező: Rajk László; Jelmeztervező: Nagy Katalin m.v.; Zenei szerkesztő: Mártha István m.v.; Társulat: Pécsi Nemzeti Színház; Színészek: ifj. Kőmíves Sándor (Josef K.), Bókay Mária (Grubachné), Németh Nóra (Bürstner kiasszony), Faluhelyi Magda (Montag kisasszony), Győry Emil (Őr), N. Szabó Sándor (Őr), Fekete András (Vesszőző), Lukács József (Felügyelő), Dávid Kiss Ferenc (Igazgatóhelyettes), Faludy László (Vidéki nagybácsi), Kovács Dénes (Huld ügyvéd), Sólyom Kati (Leni), Garay Róbert (Káplán), továbbá Vizi György, Katona János, Galambos György, Csutor Zsuzsa, Nagy Éva, Takács Gyula, Berci János, Kovács László, Mészáros Antal.

Szikora János Kafka-rendezésével, Déry Óriáscsecsemőjének színrevitelét követően úgy tűnt, a Pécsi Nemzeti Színház Paál István távozása után is stabil helyet biztosít a neoavantgárd színházcsinálásnak, egyfajta ellenkultúrának. Arra, hogy a hivatásos színház amatőr alkotót alkalmazzon, Paál1 vendégrendezőként történő pécsi foglalkoztatása (1975),2 majd szerződtetése előtt nem volt precedens.3 Nógrádi Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója vélhetően nem szerezhetett volna érvényt döntésének Aczél György engedélye nélkül,4 ahogy Szikora sem rendezhette volna meg anélkül – a rendező által csak a ,,legrenitensebb magyar avantgárd darabnak”5 hívott – Óriáscsecsemőt. 1969-ben, Szegeden egy amatőr alkotó, 1978-ban, Pécsett viszont egy végzős főiskolai hallgató rendezte meg Déry Tibor darabját.6 Pécsett azonban nem csupán annyi történt, hogy a hivatásos színház lehetőséget adott előbb egy amatőr (Paál), majd egy hivatásos (Szikora) fiatal színházcsinálónak.7 Sokkal inkább arról van szó, hogy a hivatalos vidéki színház az 1970-es évek végére vállaltan nyitottabb, kísérletezőbb lett, feladta a ,,stilisztikai egyhangúságot”.8 Azaz kezdte elvetni a ,,megnyugtató, szép, harmonikus előadások” eszményét, helyet adva a ,,diszharmonikus, nyugtalan, s nem mindig »esztétikus« valóság”9 reprezentációjának.

Nógrádi Róbert10 Pécsett 1962-től olyan színházat igyekezett megvalósítani, amelynek műsorpolitikája a közönségigény kielégítése mellett egyre inkább a sokszínűségre, a merészebb, szabálytalanabb darabokra és a még nem feltétlenül kikristályosodott stílusokra is nagy hangsúlyt fektetett, amit volt, aki túlzott eklekticizmusnak vélt.11 Nógrádi nem egy erős igazgató-főrendezői elképzelés következetes megvalósításában látta a színház feladatát (mint Szolnokon Székely Gábor), hanem azt vélte ideálisnak, ha többféle színházi eszmény képviselteti magát, amelyet az ízlésben különböző, a fő kérdésekben azonban egyetértő rendezők biztosítanak.12 A pécsi színház – műsorpolitikája révén – a hetvenes éveknek afféle „bezzeg-színházává” kívánt válni,13 ahol olyan darabokat mutatnak be, amelyeket – mind a szerzőket, mind a műveket – „fővárosi színház is vállalna”,14 s ahol olyan, kiemelt szakmai figyelemben részesített alkotók dolgoznak, mint Paál vagy Szikora. Az Óriáscsecsemő első hivatásos színházi premierjéről Szikora 1980-ban úgy nyilatkozott, mint addigi legsikeresebb munkájáról, amelyben a rendkívül személyes megnyilatkozás lehetősége ,,az előadás indulati töltését is áthatotta”, így a rendezést az ,,a düh táplálta, amely a tehetetlenségi érzésből származott.”15 Ez a ,,düh fűtötte” lendület16 vitte el következő pécsi rendezéséhez, A perhez is, amely ismét egy ígéretes színházi évadban került bemutatásra. A Pécsi Nemzeti Színház is komoly lépéseket tett azon az úton, amelyen a szolnoki, a kaposvári és a kecskeméti színház néhány évvel korábban elindult.

A Pernek helyet adó 1978/79-es pécsi színházi évadról alkotott kép végeredményben vegyes lett. Nánay István Nógrádival folytatott évadértékelő interjúja rávilágít arra, hogy miközben ,,radikális változássorozat kezdődött a magyar színházi életben, […] ezek Pécset csak részben érintették.”17 Noha kimutathatók voltak erős művészi ambíciók is Pécsett – Szikora szerződtetése mellett Spiró György első drámájának, A nyulak Margitjának ősbemutatója és Weöres Sándor A holdbéli csónakos című művének színrevitele –, Nánay szerint a ,,művészi megtorpanás kétségtelen jelei voltak tapasztalhatók”.18 Pécsett ekkoriban öt tagozat működött párhuzamosan: opera, operett, próza, báb, gyerekszínház. Az 1978/79-es évad a legkülönfélébb darabokat állította egymás mellé, roppant széles közönségigény kielégítését megcélozva. A nagyszínházba tömegeket vonzó komédia (Dundo Maroje, r. Hules Endre) mellett találunk közkedvelt magyar színdarabot (A néma levente, r. Szegvári Menyhért), bohózatot és gyerekdarabot (Nyitott ablak, r. Giricz Mátyás m.v.; Sólyom Kati gyerekműsora), a kötelező szovjet darab (Szerelvény a hátországba, r. Galina Volcsek, a moszkvai Szovremennyik Színház vezetője), mellett operettet (Viktória, r. Sík Ferenc) és daljátékot (Háry János, r. Sík Ferenc), valamint balettműsorokat (Beethoven VI.-VII. szimfóniája, r. Eck Imre; Mozart Don Giovannijának felújítása). Ezeken túlmenően olyan rétegdarabok is helyet kaptak, mint A per, Strindberg Álomjátéka (r. Konter László), Weöres Sándor A holdbéli csónakosa (r. Sík Ferenc), Spiró Györgytől A nyúlak Margitja (r. Konter László), Sükösd Mihály A kívülálló című groteszk tragédiája (r. Katona Imre m.v.), Lászlóffy Csaba Nappali virrasztása (r. Sík Ferenc), továbbá korlátozott előadásszámban Beckett Az utolsó tekercs című monodrámája (r. Szikora János), miközben a színház „háziszerzői”, Illyés Gyula és Hernádi Gyula kimaradtak a programból. Nógrádi elismerte, hogy az 1978/79-es évad látogatottság szempontjából valóban kevésbé volt sikeres, amelynek okát elsősorban abban látta, hogy túl sokat adtak (az ő szavaival élve) ,,költői színházból”, s túlzásnak ítélte A per, az Álomjáték és A holdbéli csónakos egymás után való műsorra tűzését,19 pedig egy korábbi interjújában még Pilinszky János és Mándy Iván egy-egy darabjáról is említést tett.20 Az igazgató azonban a nehézségek ellenére is elkötelezett maradt a pécsi színház hosszútávú művészi ambíciói mellett, még ha a tagozatosság, a műfaji és stílusbeli sokszínűség a későbbiekben nem is segítették a markáns profil kialakítását. E ,,profiltalanságot” tükrözik az 1978/79-es évad felemás eredményei is, még ha a pécsi színház a kortárs magyar dráma bölcsőjeként élt is a színházi köztudatban.21

A ,,színészi munka megújítása” érdekében Nógrádi létrehozott egy stúdiót, amelynek élére Szikora Jánost nevezte ki,22 akinek vágya, a közös világszemléletű alkotóközösség létrehozása, ily módon teljesülni látszott: ,,A színházi lét csak együttesben képzelhető el,”23 amelyet „egy közös világszemélet, nyelv kapcsol össze”,24 mondta Szikora, aki Ruszt József példáját tartotta szem előtt: olyan társulat létrehozását, amely „magában hordozza a permanens fejlődést”.25 A pécsi stúdióban kezdetét vehette volna egy olyan színházi műhelymunka, ahol a rendező kvázi pedagógiai tevékenységet is folytat, és a színésznevelés bázisává teszi munkája helyszínét, a kialakított kollektíva tagjai között pedig szoros összetartás alakul ki, ami kikezdi azt a rendet, hogy a tehetséges fiatalok, amint vidéken bizonyítottak, budapesti színházakhoz szerződnek. Továbbá egy olyan rendezőközpontú színház is elindulhatott volna, amely konkrét arculatot ad a pécsi színháznak. Visszatekintésében P. Müller Péter (is) a színészrendezők túlsúlyában látja annak okát, hogy a pécsi színház kritikai elismertsége is mindinkább csökkent.26

Szikora már főiskolai évei alatt kitűnt az ottani mesterek színházi elképzeléseitől erősen elütő formanyelvével,27 hiszen az avantgárd és amatőr színházi gondolkodás alapjaiban határozták meg a színházeszményét. Paállal szemben Szikora felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ám korábban, joghallgatóként ő is az amatőr szcénából indult: a Brobo nevű társulat (1969–1974) tagjaként, amely ,,kifejezetten képzőművészeti performanszok irányába haladt”,28 és egy sajátos színházi nyelv megteremtésén dolgozott, „ahol a szó, a hang, a gesztus és a zenei effektusok mellérendelő viszonyban állnak egymással, s úgy szerveződnek szinte szintaktikai rendszerbe.”29 Szikora tehát a színpadi realizmus ellenében és a neoavantgárd szellemében hozott létre előadásokat. A performanszok, happeningek iránt való érdeklődésének30 elmélyítéséhez az is hozzájárult, hogy 1973-ban, Wrocławban megnézte a Petőfi-rockot és megismerte Paál Istvánt, akivel később is szoros kapcsolatot ápoltak.31 Szikoránál a színházi előadás szokatlanul látványossá tétele32 ,,nem csupán egy dráma gondolati tartalmainak rutinszerű közvetítését”33 célozta, és ,,az elemek ne[m] vagánykodó formarázást képvisel[tek].”34

Mindezek tükrében nem véletlen, hogy Szikora első hivatásos színházi munkáihoz olyan alapot választott, mint Kafka világa. Szikorát a főiskolai évek kiváltképp nyomasztották, ezért utolsó főiskolai vizsgaelőadására olyan darabot keresett, amely (saját szavaival élve) ezt a ,,nyomottságot”, az akkori életérzését kifejezhette, így esett a választása Rózewicz Kafka nyomán írt, Az éhezőművész elmegy című darabjára.35 A kritika észre is vette, hogy Szikorát ,,az emberi küszködés vereségei”36 és ,,az emberi lét alapkérdései” foglalkoztatják, de mivel e ,,létkérdések, kisszámúak és egyszerűek, a művek megvalósításának mikéntje” kulcsfontosságú.37

,,Kafka hazai recepciója jelentős évtizedeket késett: amikor Nyugat-Európában már felfedezték, nálunk, a többi szocialista országhoz hasonlóan a marxizmus ideológiai gyanakvása késleltette befogadását.”38 A Rákosi-érában ,,még szó sem lehetett Kafkáról”,39 az első magyar nyelvű Kafka-kötet 1957-ben látott napvilágot, és csak 1963-tól jelenhettek meg az író további művei,40 ,,miközben kibontakozott a marxisták nemzetközi Kafka-vitája, amely a korábbi kategorikus elutasítást árnyaltabb és »megértőbb« állásponttal próbálta felváltani.”41 1958-ban Lukács György kezdeményezte a Kafka-kérdés megvitatását, és elismerte az író tehetségét, sőt a „modern dekadencia” egyik legjelentősebb alakját látta benne, de a szocialista realizmus szellemében42 továbbra is elutasította a műveit, mint ,,a kapitalizmus közvetetett apologetikáját” szolgáló avantgárd, antirealista irodalmat.43 Kafka 1963-tól magyarul megjelenő írásai mondhatni azonnal színpadra kerültek. Először a budapesti Irodalmi Színpad alkalmi műsorainak egyikében tűntek fel. Az írószövetséggel karöltve rendeztek Kafka-estet 1963. október 23-án az író születése nyolcvanadik évfordulójának emlékére, amelyen nemcsak Kafka-szövegrészleteket olvastak fel, de A per egyik jelenetté formált részletét is előadták, továbbá Dr. Eduard Goldstücker csehszlovák Kafka-kutató is tartott előadást.44 A kritika ugyan elismerte, milyen ,,nehéz vállalkozás” Kafka munkásságát színpadra alkalmazni, az előadást mégis ,,ösztövérnek” vélte, hiányolták az író személyes dokumentumait: leveleit, naplórészleteit, amelyek szerintük ,,segíthettek volna a Kafka életművében fellelhető homályok eloszlatásában.”45 Három évvel később, 1966-ban, a budapesti Thália Színház zsebszínházi programjában mutatták be A per Jean-Louis Barrault és André Gide által írt színpadi adaptációját Gosztonyi János rendezésében.46 Majd 1968-ban a Nemzeti Színház tűzte műsorára Kafka Amerikájának Max Brod-féle színpadi feldolgozását Örkény István fordításában, Marton Endre rendezésében. Ez utóbbi előadás megosztotta a kritikát: volt, aki a javára írta, hogy ,,híven szolgálja és hűségesen értelmezi a kafkai világot”,47 és Marton Endre ,,nagyvonalú rendezése a látvány hangulati erejével, színekkel, mozgással, a beszédes díszlettel, a színpadkép kompozícióival pótolta a műfaji átültetés vérveszteségét”.48 Más azonban kifogásolta a lényegében realista megközelítést,49 ugyanis Marton beolvasztotta Kafkát egy olyan, alapjában véve realista színházi formanyelvbe, amelyet a Nemzeti Színházban akkoriban kísérleteztek ki Peter Weiss egyes darabjain. Habár a kritikusok respektálták hogy ,,a szavak és a cselekmény mögöttes tartalmát [az előadás] a balett, a pantomim, a fények, a zene nyelvére lefordítva próbálta tolmácsolni”, és ,,nem a nehezen megfogható drámát hangsúlyoz[t]a, hanem az elbűvölő mutatvány lehetetlenségét keres[te],”50 összességében mégis ,,[e]lmaradt a kafkai víziók álomszerű jellegének az érzékeltetése is – vagyis a kafkai mű lényege”, s ami megvalósult, csupán „a chaplini kisember kiszolgáltatottságának groteszk története”.51 Kilenc évvel később Szikora János már korántsem az elidegenedés koncepciójának jegyében értelmezte Kafkát. Az Ódryn bemutatott Az éhezőművész elmegy című rendezése kapcsán ugyan ,,több volt a fanyalgás és az értetlenség, mint a lelkesedés,”52 mert vélhetően a közönség nehezen tudott mit kezdeni azzal a ,,hátborzongató bolondozással” (mint az egyik kritika is írja), amely a ,,lélegzetelállító és […] a röhejes”53 ellentétéből fakadt, mégis a több alkalommal zsúfolásig megtelt nézőtér54 nem csak arról árulkodott, hogy Szikora ,,minden ellentmondásosságával együtt létrehozott egy elfogadhatóan jó produkciót,”55 hanem arról is, hogy érdeklődés mutatkozik egy addig nem, vagy kevéssé tapasztalt színházi látásmód iránt.

Szikora főiskolai rendezése, Az éhezőművész elmegy és első kőszínházi rendezése, az Óriáscsecsemő pozitív fogadatása56 után várható volt, hogy az újabb Kafka-mű nemcsak megfelelő kezekbe kerül, de jelentős szakmai figyelem övezi majd. Szikorának A per rendezésével kapcsolatos elképzelései annyira határozottak voltak, hogy nem a Peter Weiss-féle dramatizált változatot vitte színpadra (amely egy évvel korábban jelent meg magyarul az Európa Kiadónál), hanem saját átiratot készített Morcsányi Gézával, amelyhez az a Rajk László tervezett díszletet, aki korábban Az éhezőművész…-hez. Szikora darabválasztása mögött minden bizonnyal a Kafka-szövegben rejlő komoly színházi potenciál felismerése állt, amelynek kiaknázásával a hazai alkotók közül elsőként üzent hadat a realista színházi Kafka-olvasatnak. Azaz épp azt próbálta megvalósítani, amivel – a kritika szerint – a Nemzeti Kafka-színrevitele tíz évvel korábban adós maradt. Szikora szerint a Weiss-átdolgozás a regény leszűkített értelmezése, amely a történetet erőszakosan korhoz köti,57 és ,,marxista didaxissal akar[j]a nyilvánvalóvá tenni a K-t üldöző és szorongató erőket,”58 holott Kafka sokkal univerzálisabb érvényű.59 Ráadásul az eddigi színpadi feldolgozások az ,,érzéki életanyagtól megfosztva, a legpuritánabb módon” törekedtek a megjelenítésre, ezért volt szükség egy olyan adaptációra, amely „nem kívánja Kafkát értelmezni, hanem meghagyja misztikus fedettségében”.60 A színrevitel tapasztalata azonban azzal a belátással szolgált, hogy épp ezt az ,,érzéki és húsos” jelleget tudja a színház nehezen visszaadni.61 Szikora szerint A per-rendezése intellektuális izgalmat kínált,62 ám a szellemi élményt különleges látványvilága ellenére sem igazán tudta átváltani érzéki izgalommá. A rendező ezért kénytelen volt belátni, hogy Kafka művei nem igazán valók színházi feldolgozásra: a drámai konfliktusok, amelyeket bemutat, nem fizikai vonatkozásúak, inkább a belső világ és a külvilág szorongató viszonya körül forognak.63 Szikora tehát szembesült a ,,lefordítás lehetetlenségével”,64 így ,,Josef K. színházi kálváriája részleteiben eltért Kafka víziójától, még ha végeredményében közel állt is hozzá.”65 A rendező számára ez ismét azt igazolta – s ez egyben Szikora és Morcsányi fő adaptációs elve volt –, hogy „nem a szolgai hűség, hanem az új műfaj öntörvényeinek és az eredeti mű lényegének teljes ismerete, átélése és a kettő ötvözése hozhat igazi művészi eredményt.”66 Ha a rendező nem is, a kritika sikeres színpadi megvalósításnak ítélte Szikora Per-rendezését, amint későbbi pécsi munkáit is. A kamaraszínházban bemutatott Birodalomépítők (1980) című Boris Vian-előadás ,,rendezői koncepciójának frissességét és merészségét”67 dicsérték, a korlátozott előadásszámban engedélyezett Utolsó tekercs első kőszínházi színrevitelére pedig úgy utaltak, mint amit a ,,Beckett-darabhoz közel egyenrangú erők hívt[a]k életre”.68

Szikora ,,akár Déryt, akár Kafkát, Viant,” Genet-t vagy Beckettet rendezett, mindig olyan színházi megvalósításra törekedett, amely ,,arra kényszerít[i] a nézőket, hogy feladják előítéleteiket”.69 Darabválasztásai egészen mások voltak, mint az előző rendezőgenerációé: Szikora nem Shakespeare-t, Molière-t és Csehovot rendezett, hanem az avantgárd vonzáskörzetébe tartozó vagy abból inspirálódott szerzők műveit vitte színre. Az 1980–81 között a győri Kisfaludy Színház lektoraként dolgozó Nádas Péter Takarítás című komédiáját is eredetileg Pécsett tervezte Szikora bemutatni. A próbák előrehaladott állapotban voltak, a szereposztás és a díszletek is elkészültek, ám a premier végül mégsem valósulhatott meg,70 mert a műsortervet revízió alá vevő pártirányítás nem járult hozzá a bemutatóhoz, tekintve, hogy a Kádár-rendszer első súlyos áremelései növelték a közhangulat ellenségességét, így ,,a politikai vezetés minden olyan darabot, amely potenciálisan elégedetlenséget vagy pesszimizmust kelthet, kihúzat a programból”.71 A pécsi kamaraszínház első bemutatója az 1979/80-as évadban Ibsen A tenger asszonya című színműve lett.72 Az előadáson nem érződött a hirtelen hozott döntés, esetleges kapkodás nyoma, és Szikora rendezése ,,Ibsen miszticizmusának mai reális, neurózisba hajló életmódunkra, családi kapcsolatrendszereinkre fordításával a »fjord« nyomása alatt leszűkült mozgásterek és a Wagner-i muzsika hatáskomplexumával”73 erősítette fel a drámát. Bár a Takarítás Pécsett nem valósulhatott meg, Győrben, ahová időközben Szikora (az akkor művészeti vezetőként működő) Törőcsik Mari hívására átszerződött, lehetőség nyílt rá. A Nádas-színmű 1980 novemberi győri bemutatója ,,erős politikai felügyelet mellett” jött létre, politikai botrány nem kerekedett belőle,74 de a próbák során feloldhatatlan konfliktus alakult ki Szikora és az egyik színésznő, Kovács Mária között, aki visszaadta a szerepét, így Oslavszky Évával mutatták be az előadást.75 A győri társulaton belüli nézeteltérések azonban hamar kirívóvá váltak, amikor Szikora és Markó Iván balettigazgató ,,elkezdték egymás működési feltételeit zavarni.”76 A Paravánok című előadáshoz Rajk László óriási, technikailag bonyolult és költséges díszletet tervezett, ami komoly ellenérzést váltott ki: ,,felerősödtek azok a hangok, hogy a prózai tagozat gyanús eszmeiségű, trágár előadásokra” költi a színház pénzét.77 Szikora a költségvetés kifogásolására ürügyként tekintett, szerinte a győriek a Genet-drámától ijedtek meg, a helyzetet pedig tovább súlyosbította, hogy a Paravánok szerepeit a rendező elsősorban az új társulati tagokra osztotta.78 Két héttel a premier előtt az előadást betiltották, mivel a helyi vezetés nem kockáztatta meg egy ,,dekadens szellemű” darab színre állításának politikai következményeit.79 A Paravánok körüli zűrzavart követte a Bódy Gáborral közösen rendezett Hamlet. A Genet-előadáshoz hasonlóan ,,a fő botránykő” a Bachmann Gábor tervezte díszlet volt, amelynek ,,technikai követelményei” ismét kihívás elé állították a győri műszaki gárdát.80 Ám a díszlet körüli vita és az elsősorban azt kifogásoló, lesújtó81 kritikai hangok,82 továbbá Cserhalmi György Hamletként való színpadra léptetése elégnek bizonyult ahhoz, hogy az előadások telt házzal fussanak.83

A Paravánokkal és a Hamlettel ellentétben Szikora következő rendezését, a Bambini di Pragát (1981) pozitív előjelek kísérték: a minisztérium jelentős összeget, százezer forintot biztosított a csehszlovák ,,drámairodalom bemutatására”,84 hiszen a szocialista országok közötti kulturális kapcsolatok fenntartása kiemelten fontos politikai kérdés volt. Ám az előkészületek során megszakadt a csehszlovák tervezőkkel való együttműködés, a feladatokat magyar alkotók vették át, így a színház további ötvenezer forintos támogatást kért a megnövekedett honoráriumok fedezésére, amelyet meg is kapott.85 A Hrabal-előadás azonban ellenállásba ütközött, mert a csehszlovák kulturális attasé szocializmusellenesnek bélyegezte, ekkor Aczél György ellátogatott Győrbe, és azonnali hatállyal eltávolíttatta Szikorát a színházból.86 Később kiderült, hogy Aczél számára nem maga az előadás okozta a problémát, nem is a cseh diplomata tiltakozása, hanem az, hogy Szikora „rosszul választotta meg barátait”, és ,,az állam pénzén támogat[t]a az ellenzéki művészeket”,87 amit alátámaszt az is, hogy a Bambini di Pragát ,,nem tiltották be, de pár előadás után levették a műsorról”.88 Mivel ugyanis a Bambini di Praga ,,egy nagyon furcsa, bizarr montázstechnikával megírt szöveg”,89 minden jelenetéhez más készítette a díszletet: Erdély Miklós, Pauer Gyula, Bachman Gábor, Haraszty István, Szegő György és Rajk László, továbbá Nagy Bálint volt a szcenikus, El Kazovszkij a jelmeztervező.90 Az előadás kapcsán (Rajk szavaival) ,,szép kis fekete sereg” gyűlt össze, amelynek tagjai korábban már kivívták a rezsim ellenszenvét,91 az előadásban azonban az a „partneri viszonyuk” é, amelynek „lényege épp szembenállásukból, eltérő koncepcióik, törekvéseik ütköztetéséből állott”.92 S ugyan (Szikora szavaival) a Hrabal-rendezés miatt ,,indult be a gépezet”, de tovább borzolta a kedélyeket, hogy ebben az időben mozgósodott az ellenzék: aktívan működött a ,,hazai szamizdat legjelentősebb kiadója”,93 az AB kiadó, megjelent az első olyan szamizdat lap, a Beszélő, ahol a szerzők nem burkolóztak anonimitásba, és Győrben is megszaporodtak a szamizdat kiadványok. Rajk László saját lakásán, az V. kerületi Galamb utcában megnyitotta szamizdat kiadványokat áruló butikját, a Nagy Bálint (a Beszélő alapítótagja) vezette SZETA (Szegényeket Támogató Alap) pedig a szolidaritás jegyében már számos fontos akciót (ruha-, pénz- és élelemgyűjtést)94 tudott maga mögött.95 Tóth Dezső a Bambini di Pragával kapcsolatos jelentésében leginkább azt hangsúlyozza, hogy a minisztérium nem volt teljes körűen informált arról, hogy politikailag érzékeny személyek kaptak (ráadásul egyszerre, egy előadásban) feladatot.96 Tóth azt állítja, ha korábban jelezték volna a pártbizottságok vagy más helyi szervezetek, a minisztérium megakadályozhatta volna ezen művészek egyidejű alkalmazását.97

A színházon belül tovább fokozta a feszültséget a Szikora és Markó Iván között kitörő botrány, ugyanis Szikora, a Bambini di Praga premierje előtt pár héttel lebetegedett, és a dátum áthelyezésének eredményeként Markó Iván előadását el kellett hagyni.98 Az ellentét odáig fajult, hogy az egész balett-társulat beadta a felmondását, és elhagyni készült a várost, ám végül Markót kiengesztelték, és társulatával együtt visszatért Győrbe.99 Mindennek a tetejében Szikora ,,sajtó helyreigazítási” pert indított a Népszabadság ellen, amelynek előzménye, hogy egyik újságírójuk, E. Fehér Pál a Mozgó Világ 1980. decemberi számában megjelent Szikora-interjú kapcsán lehozott egy véleménycikket ,,Csodálkozások olvasás közben” címmel.100 Az újságíró meglepőnek tartja, hogy épp a KISZ által támogatott folyóiratban ,,róják meg” Peter Weisst marxista Kafka-értelmezéséért,101 és érzékelhető gúnnyal bírálja Szikora önbizalmát. Ez pedig leginkább azért okozott problémát a rendezőnél, mert E. Fehér szavai azt sugallják, hogy a rendező azért készít saját Kafka-adaptációkat, mert úgy véli, jobban ért a színházhoz,102 mint Weiss vagy Rózewicz, holott az interjúban maga Szikora mondja, hogy egyik Kafka-rendezését sem tartja túl jónak.103 Továbbá az újságíró kiforgatja a rendezőnek a színészi játék és az ihlet viszonyával kapcsolatos elképzelését,104 valamint ironikusan szól arról, hogy a rendező ,,fizetett ellenzékinek” érzi magát, miközben vezető pozícióban rendez a győri színháznál.105 És mivel a lap nem reagált Szikora ügyvédjének előzetes helyreigazítási felszólítására,106 az ügy a bíróságra került. A pert első fokon meg is nyerte, a bíróság kötelezte a Népszabadságot a helyesbítésre, az újság viszont fellebbezett a legfelsőbb bíróságnál, ahol a rendezőt minden pontban elutasították, így a Népszabadság nyerte meg a pert.107 Szikora Győrben tapasztalt nehézségei, amelyek nem csupán a színházfelfogásával szembeni ellenállásból, hanem a rezsim ellenszenvének kivívásából is fakadtak, végül 1981-ben véget vetettek győri (saját szavaival) „szenvedélyes útkereső”108 színházi karrierjének – amely egyenesági folytatása volt Az óriáscsecsemővel és A perrel kezdődő, ,,polgárpukkasztó”109 pécsinek. Ezt követő miskolci működését pedig maga Szikora is már egy külön korszaknak vélte.

Bibliográfia

Balogh Gábor. ,,Saját kiadás – A magyar szamizdat”. 30 éve szabadon. Hozzáférés: 2024.09.20, https://www.30eveszabadon.hu/sajat-kiadas–a-magyar-szamizdat.

Barabás Tamás. ,,Az Irodalmi Színpad és az irodalmi színpadok: Szállj költemény”. Népművelés 10, 10. sz. (1963): 29.

Barta András. ,,A mai magyar színházról – tíz tételben: Beszélgetés Szikora Jánossal”. Mozgó Világ 12, 5. sz. (1986): 103–112.

Bodó László. ,,Magyarországi bemutató a Kamaraszínházban: A birodalomépítők avagy a Smürc”. Dunántúli Napló, 1980. febr. 24., 8.

Bodó László. ,,Monodráma a kamaraszínházban: Az utolsó tekercs”. Dunántúli Napló, 1979. máj. 20., 8.

Bogácsi Erzsébet. Rivalda-zárlat. Budapest: Dovin Kiadó, 1991.

Bogácsi Erzsébet. ,,Színikritikusok díja 1979/80”. Színház 13, 10. sz. (1980): 2–20.

Bogácsi Erzsébet. ,,Végre meggyökerezni: Beszélgetés Szikora Jánossal”. Magyar Nemzet, 1986. aug. 23., 9.

Czímer József. ,,Nógárdi Róbert emlékezete”. Film Színház Muzsika 33, 29. sz. (1989): 6–7.

E. Fehér Pál. ,,Csodálkozások: olvasás közben”. Népszabadság, 1981. jan. 18., 13.

Fekete Kristóf. ,,Lukács Kafkát olvas”. Magyar Filozófiai Szemle 64, 2. sz. (2020): 155–175.

Gábor László. ,,A színház a változó világban”. Heves Megyei Népújság, 1985. jan. 18., 4.

Gervai András. ,,Az éhezőművész nem megy el… Beszélgetés Szikora Jánossal”. Mozgó Világ 6, 12. sz. (1980): 74–79.

Gervai András. ,,Beszélgetés Szikora Jánossal: »Nékem cselekednem kell…«”. Film Színház Muzsika 29, 18. sz. (1985): 8–9., 8.

György Péter. ,,Hat díszlettervező keres egy rendezőt: Az ekletika kísértése, azaz a Bambini di Praga Győrben”. Színház 15, 4. sz. (1982): 23–26.

Győrffy Miklós. ,,Kafka és Magyarország”. Alföld 59, 8. sz. (2008): 76–85.

Herczog Noémi. KUSS! Feljelentő színikritika a Kádár-korban. Pécs: Kronosz Kiadó, 2022.

Holy Angéla. ,,A színház olyan konyha, ahol nem konzervből főznek”. Könyvhét, 2000. febr. 24., 9.

Horváth György. ,,Két este az Irodalmi Színpadon: Franz Kafka-emlékest”. Élet és Irodalom 7, 42. sz. (1963): 8.

Imre Zoltán és Ring Orsolya, szerk. Szigorúan titkos: Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970–1982. Budapest: PIM–OSZMI, 2018.

Kardos László. ,,Szeta”. Beszélő 3, 11. sz. (1979). http://beszelo.c3.hu/98/11/12szeta.htm.

Koltai Tamás. ,,Évadok után, évadok előtt”. Színház 11, 9. sz. (1978): 1–4.

Létay Vera. ,,Kafka és a színpad”. Élet és Irodalom 12, 23. sz. (1968): 8.

Magyar Fruzsina és Duró Győző. „Beszélgetés Paál Istvánnal”. Színház 11, 10. sz. (1978): 32–35.

Mátyás Győző. ,,»Minő veszély, hogy az ember szabad!« A Hamlet győri előadásáról”. Mozgó Világ 8, 1. sz. (1982): 33–39.

Mihályi Gábor. ,,Évadvégi gondolatok”. Nagyvilág 13, 9. sz. (1968): 1423–1427.

Mink András. A tér magassága: Rajk László (életútinterjú). Budapest: Magvető Kiadó, 2019.

Molnár Gál Péter. ,,Ántiszínház és antiszínház: Déry Tibor drámája Pécsett”. Népszabadság, 1978. máj. 31., 7.

N.N. ,,A kallódó”. Tükör 5, 23. sz. (1968): 19.

N.N. ,,Beszélgetés a Kassák Színházról 1984. 22-én az Artpool Stúdióban”. Artpool, 1985. tavasz, 45. Hozzáférés: 2024.10.22, https://artpool.hu/Al/al11/KHS-1.html

N.N. „»…mindazt megírom, ami a szent látszatok mögött rejtőzködik« Interjú Nádas Péterrel”. Győri Szalon. Hozzáférés: 2024.09.22, https://www.gyoriszalon.hu/news/11744/66.

N.N. ,,Therese és Karl”. Hétfői Hírek, 12, 22. sz. (1968): 6.

N.N. ,,»Zsebszínház«”. Esti Hírlap 11, 236. sz. (1966): 2.

Nánay István. ,,A közönség szolgálata és nyitottság: Beszélgetés Nógrádi Róberttel, a pécsi Nemzeti Színház igazgatójával”. Színház 12, 9. sz. (1979): 33–35.

Nánay István. ,,A per – idilli tájban: Kafka-bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban”. Színház 12, 2. sz. (1979): 12–15.

Pályi András. ,,Egy színháztalanított színpad”. Színház 11, 5. sz. (1978): 15–17.

Pályi András. ,,Pécsi színházi esték”. Jelenkor, 23, 5. sz. (1980): 442–448.

Rajk András. ,,Az éhezőművész elmegy”. Népszava, 1978. jan. 13., 6.

Regős János. „Úgy döntöttem, hogy rendező akarok maradni: Szikora Jánossal Regős János beszélget”. Szcenárium 3, 9. sz. (2015): 65–83.

Róna Katalin. ,,Katedrálisokat kell építenünk: Találkozás Szikora Jánossal”. Film Színház Muzsika 31, 24. sz. (1987): 8–9.

Schuller Gabriella. ,,Agy-baj: Bódy Gábor: Hamlet”. In A magyar színháztudomány kortárs irányai, szerkesztette Balassa Zsófia, P. Müller Péter és Rosner Krisztina, 102–110. Pécs: Kronosz Kiadó, 2012.

Simonffy András. ,,Figyelem Szikorát”. Élet és Irodalom 22, 3. sz. (1978): 13.

Szilárd István. ,,Fiatal művészek”. Dunántúli Napló, 1979. dec. 9., 9.

Szilárd István. ,,Franz Kafka és A per”. Dunántúli Napló, 1978. nov. 26., 8.

Tarján Tamás. ,,Galambok: A Rómeó és Júlia a miskolci Nemzeti Színházban”, Népszabadság, 1984. febr. 8., 7.

Zétényi Lili. ,,Koncentrikus körök? Beszélgetés vidéki színházi vezetőkkel”. Színház 11, 10. sz. (1978): 3–8.