Jákfalvi Magdolna tanár. Avant tout. A legnemesebb fajtából. Egyik sokat forgatott tanulmánya elején így idézi fel tanárként kapott örökségét:

„Bécsy Tamás, a magyar nyelvű színháztudomány létrehozásának egyik nagymestere, az 1990-es évek elején rezignált és hamiskás mosollyal mondogatta nekünk, fiatal kutatóknak, hogy hányjuk csak a falra a borsót, ez a tanítás velejárója. Bármit is akarjunk átadni, falakba ütközünk, amin semmi nem megy át. Ez a falra hányás, főként, hogy az ige elvesztette a ’vet, dobál’ jelentését, a történeti tudás átadásának lehetetlenségét, az akarás feleslegességét formálja képbe. Lepereg minden szem, képzeletemben pattognak a friss borsószemek a falon, majd a földön, gurulnak szerteszét, színháztörténetet tanítok. Feldobom és lepattan Blaha Lujza, Jászai Mari, Gaál Erzsébet, Novák Eszter, de a földön, ahonnan felvettem őket, ott újra alakzatba rendeződnek borsószemekként, s megértem Bécsy hamiskásságát is: a tanítás lényegi mozzanata ez az újralapátolás. Az újrahányás, az új alakzatba rendeződő borsók szemlélése.”

Jákfalvi Magdolna 60. születésnapjára egykori és mai tanítványai, kollégai, barátai szeretettel nyújtják át ezt a tál borsót. Hányja, lapátolja ő a falra, s szemlélje a szemek földön kirajzolódó alakzatait újra és újra. Nekünk, velünk, értünk. Még jó sokáig!