Az előadás adatai

Cím: Godspell. Bemutató dátuma: 1990. szeptember 27. Bemutató helyszíne: Várszínház. Rendező: Iglódi István. A rendező munkatársa: Szarka János. Zeneszerző és dalszövegíró: Stephen Schwartz. Szöveg: John-Michael Tebelak. Fordító: Sinka Erika. Dalszövegek: Gebora György. Táncok: Devecseri Vera. Mozgás: C. Nagy István. Zenei vezető: Fekete Mari. Dramaturg: Márai Enikő. Díszlet: Benedek Péter m.v. Jelmez: Rátkai Erzsébetm.v. Társulat: A Nemzeti Színház művészei és főiskolai hallgatók. Színészek: Bubik István (Jézus), Ivánka Csaba (Júdás), valamint Alföldi Róbert f.h., Jónás Rita f.h, Kovács Adél, Molnár Zsuzsa, Murányi Tünde f.h., Szakács Tibor f.h, Turóczy Éva f.h., Ungvári István f.h., Végh Péter, Zalán János f.h.

Az előadás színházkulturális kontextusa

A Nemzeti Színház Godspell előadása és annak felújításai több, mint egy évtizeden át szerepeltek a rendszerváltás időszakában is feladatát és helyét kereső intézmény repertoárján, s a telt házas előadások mellett állandó lehetőséget biztosítottak pályakezdő fiataloknak a bemutatkozásra.

A Godspell egy viszonyítási pontok, kapaszkodók után kutató történelmi periódusban1 került a Nemzeti Színház kamaraszínházának deszkáira. A formabontó zenés játék többségében pályakezdő szereplőgárdáján túl import-musical jellegével is egyedül állt a repertoáron: a színház zenés bemutatói kivétel nélkül mind magyar szerzők művei voltak. A darab történetmesélésének formanyelvével és bibliai témaválasztásával az ugyancsak bibliai témájú és dramaturgiai felépítettségében hasonlóan töredezett Csíksomlyói passió (1981) által kijelölt utat követte. A szent szövegeket fricskázó musical(rendezés) azonban az alapjaiban hagyománytisztelő Passióval szemben új hangnak számított a Nemzeti heterogén repertoárján.

A bemutató egy évvel az 1989-es váratlan igazgatóváltást követően történt. A megkülönböztetett kritikai figyelem közepette az óvatosan haladó hagyományőrzés és az általános forráshiány voltak azon premisszák, amelyek mentén Csiszár Imre második és egyben utolsó évadát indította 1990 őszén.2 A Godspell, külföldi musicalként, a populáris vonalat képviselte az új bemutatók között: repertoárba illesztésével a Nemzeti, a korszak műsorpolitikai trendjéhez illeszkedve, lépést tett a népszínházi arculat kialakítása felé.

A Godspell első, szinte teljesen prózai verziója John-Michael Tebelak rendezői vizsgamunkája volt a Carnegie Mellon Egyetemi Stúdió Színpadán, 1970-ben; a darab néhány himnikus betétdalához Tebelak valamely barátja írt melódiákat. Ennek a shownak egy rövidített verziója került a Kelet-Manhattanben található Cafe la Mama színpadára, ahonnan producerek (Joseph Beruh and Edgar Lansbury) kezdeményezésére a Greenwich Village Cherry Lane Színházának 99 fős színpadán már Stephen Schwartz zenéjével szólalt meg 1971-ben. Schwartzot a Pipin musical alapján kérték fel a producerek a Godspell melódiáinak komponálására.3 A különleges zenés játék a Broadway és nemzetközi sikerei, s nóvumként ható formanyelve ellenére (vagy talán éppen emiatt)4 csupán a világsikerű Jézus Krisztus Szupersztár árnyékában5 haladt világhódító útján.6 1986-ban, a Jézus Krisztus Szupersztár Dóm téri bemutatójának évében, az Ódry Színpadon debütált először Magyarországon.

A vaskerítésen túlról sokkal lassabban jutottak Magyarországra a később klasszikussá váló zenés világsikerek, mint napjainkban. A külföldi zenés darabok színpadra állításában a prózai színészek zenés képzésében is jeleskedő Színház- és Filmművészeti Főiskola viszont élen járt. Sorra jelentek meg a musical vizsgaelőadások az Ódryn. 1986-ban, újságírói beszámoló szerint,7 Horvai István osztályfőnök egy külföldi útjáról hazatérve ajánlotta Iglódi István zenésmesterség tanár figyelmébe a világban színdarabként és filmként már befutott Godspell– t. A musical későbbi magyar nyelvű dalszövegeinek szerzője, Gebora György másként emlékezett a színdarab és Iglódi István találkozására: Gebora szerint Komlósi Zsuzsa, a főiskola egyik korrepetitora készített a hetvenes években egy kotta keresztmetszetet a musical zeneiből (melyre egy Godspell-rajongó amerikai akadémista-osztálytársa hívta fel a figyelmét),8 s mely alapján Marton László 1983-ban végzett osztályával Iglódi már létrehozott egy olyan zenés vizsgát, amelyben angol nyelven szerepeltek a Godspell dalai. Amikor Iglódi a Horvai-osztály 1986-os vizsgájához keresett zenés darabot, Komlósi a Godspell-t javasolta.

A hazai ősbemutató átütő siker lett: a Horvai-osztály vizsgaelőadása, a teltházas főiskolai előadássorozat mellett, 1987 júliusában ötször Esztergomban, egy előadáson Zsámbékon, és kétszer a Városmajori Szabadtéri Színpadon is szerepelt.9 Az ősbemutatót követően Iglódi úgy nyilatkozott, hogy „komoly együttes-játékról van szó (…), nincsenek főszereplők és mellékszereplők (…), ebből a szempontból főiskolások ideálisan alkalmasak (…) egy ilyen jellegű játék megteremtésére”.10 Sőt az egyik kritika szerint Iglódi úgy vélekedett, hogy „profi színháznak nem szabad bemutatnia a darabot, mert az csak vizsgaelőadásnak ideális”.11 A Godspell azonban kinőtte az Ódry Színpadot. Profi színházi játéktörténete a főiskolai előadássorozatot és a nyári vendégjátékokat követően az 1987-es, Kerényi Miklós Gábor által rendezett debreceni, drámatagozatos diákokkal megsegített bemutatóval feltartóztathatatlanul elindult.12 A Kerényi-féle rendezés az 1988-as Országos Színházi Találkozón csapatmunkáért járó különdíjat nyert, s külföldi turnét is megjárt. Ezt követően a musicalt 1989-ben, Sándor János rendezésében Pécsett is sikerrel játszották.13

A Godspell Karmelita Udvaron tartott nyári előbemutatójának próbái közben Iglódi új értelmezést adott azon szavainak, hogy vizsgaelőadásnál többet nem lát a darabban: „Azóta több színházban bemutatták, mindenütt sikert aratott. Amikor az Ódryn ment, azt mondtam: ezt a darabot csak romlatlan emberekkel lehet megcsinálni.”14

1990 szeptemberében a Nemzetiben fajsúlyos Vörösmarty- és Márai-bemutatókat tartottak.15 A hónap utolsó előtti napján, a hajdani karmelita kolostor színházzá átalakított templomában, egy júliusi előbemutatót követően (már közönség előtt tesztelve) csendültek fel a Godspell bakelit lemezekről sokak számára ismert,16 isten igéjét17 hirdető melódiái.

Dramatikus szöveg, dramaturgia

Az 1986-os Ódry színpadi ősbemutatóra egy a Broadway-en és a West Enden csiszolt szövegkönyv érkezett Magyarországra, melyről az alkotóknak és a kritikusoknak markánsan különböző véleménye volt.

Iglódi István szerint a Godspell „egy olyan előadás, aminek nincs meséje”,18 „irodalmi értelemben ez nem dráma, a Máté-evangélium idézeteire épül a darab”.19 A Jézust alakító Bubik István szerint „nem túl jó” a darab,20 a színész puszta ürügynek tekintette a szövegkönyvet arra, hogy a minőségi betétdalok elhangozhassanak.

Számos kritikus egyetértett ugyan a drámai felépítettséget hiányoló alkotói meglátásokkal, jelenetek laza fűzérének21 látva a művet, de kifejezetten méltatták a töredezett szerkezetet, mondván, „a példabeszédek azért nem unalmasak, mert a mai életre vetítve szólalnak meg, jelenünk cinikus, köznapi dialektusa válaszol rájuk”.22 Továbbá „a példázatok egyszerűségében megfogalmazott mélysége, a játékosságban kiteljesedő tanítások, a frivol mesterkéletlenség, ahogy a tanítványok az Urat hallgatják, az valóban maga az evangélium, és maga a színház”.23

Sinka Erika fordító szerint a történet magyar nyelvre átültetése „nem volt igazán nehéz feladat”,24 mivel a prózai szöveg jelentős része bibliai eredetű. Az intertextualitás végig vonul a darabon, a Károli féle fordítás Máté és Lukács evangéliumának szövegeivel több helyütt szó szerint, jelöletlenül integrálódik a dráma szövetébe, míg másutt átírva, parafrazálva. Sinka a dalszövegekhez csupán nyersfordításokat készített. A versek műfordítását, amelyek a kritika szerint „nagyon is mai szövegek”,25 Gebora György illesztette a melódiákra. Geborát egy Mary Poppins tematikájú főiskolai zenés vizsga dalszövegeinek fordítását követően kereste meg Iglódi az Ódry Színpad Godspell vizsgaelőadásának előkészületei során a dalszövegek fordításának igényével. Versényi Ida, a Színház- és Filmművészeti Főiskola zenés mesterség tanára azt javasolta Geborának, hogy a készülő előadás dalszövegeit mindenképpen általánosítsa, azaz távolítsa el az egyházi tematikától. „Nagyon vigyáztam, hogy Schwartz rímszerkezetét megtartsam, a dalainak a szellemét is. (…) vagyok olyan zenész, aki tudom, hogy mi van beleírva a zenébe” – nyilatkozta Gebora, aki Versényi kérésére a gospellek túlzott „ragyogását” és egyértelmű biblikus jellegét megkísérelte távol tartani a magyar szövegtől. Gebora elmondása szerint, amikor Iglódi először találkozott a magyar dalszöveggel, amely jelentős mértékben eltért az eredeti, angol nyelvű lírától, „szívszélhűdést kapott (…), majd olvasta, olvasta, és beleszeretett, és nem engedett változtatni.”26

A Day, by day angol nyelvű, nyersfordított, valamint műfordított szövegeinek összevetése igazolja, hogy Gebora valóban élt az alkotói szabadsággal:

„Day by day, Day by day,
Oh, Dear Lord, Three things I pray: To see thee more clearly,
Love thee more dearly,
Follow thee more nearly,
Day by day”
(Eredeti szöveg: J. M. Tebelak)

„Nap mint nap, nap mint nap,
Óh édes Istenem három dologért imádkozom: Hogy jobban lássalak,
Hogy forróban szeresselek,
Hogy szorosabban kövesselek,
Nap mint nap.”
(Nyersfordítás: Sinka Erika)

„Igazság, örök fény,
Ó atyánk, így hívlak én:
Szívem feléd tárom,
Rögös utad járom,
Örök Fény”
(Műfordítás: Gebora György)

Az 1990-es próbafolyamatra a színészvizsga szövegkönyve Gebora verseinek integrálásával módosult csupán.27 Mindkét verzióban a Cafe la Mamában színpadra lépő színészcsapat keresztnevein voltak jelölve a karakterek,28 ami azt eredményezte, hogy a szereplők saját civil nevükön szólították egymást a Várszínházban is.

A Godspell a Jézus-történet kevesebb drámai hangsúllyal bíró verziója, „a tragédiának nem azzal a katartikus erejével, mint a Lloyd Webber féle Jézus Krisztus Szupersztár”29 – veti össze a két darabot egy kritika. A Godspell-ben a játékosság és harsány humor valóban központi szervezőelem, a musical a maiságot a játék során rengeteg apró rögtönzéssel is aláhúzza. A jelenetfűzér sorra mesélteti el Jézussal saját történetét, aki „amolyan bibliai képzettségű showmanként jeleníti meg önnön csodatételeit, példabeszédeit, eljátszatja a történeteket, megelevenítve a köré gyűltekből azokat a figurákat, melyeket valamennyien jól ismerünk a Bibliából”.30 A közönség tempósan sorjázó, Máté és Lukács evangéliumi történetei által inspirált helyzetgyakorlatokat, kreatívan megjelenített etűdsort lát, s magával ragadja a csapattá váló színészek közössége. A nézőt a farce-szerűen megelevenedő bibliai jelenetek, s a jelenetekből kibomló melódiák tempósan sodorják, de a darab végéhez közeledve, az utolsó vacsora jelenetéhez érve a nézőtér elcsendesül: „Az utolsó vacsora jelenet meghitt szertartásossága során a tanításokat sejteni vélő, a megértés útján elinduló, bohócból lett »apostolok« a Jézus által körbehordozott tükörbe tekintenek, s lemossák magukról a bohócmaszkokat. A Passió beteljesül (…).”31

A rendezés

A rendezői munka egyik legfőbb erénye a tapasztalt és a pályakezdő színészekből álló heterogén társulat hatékonyan működő alkotóközösségé formálása volt.

Iglódi időt hagyott a munkára: off-Broadwaynek használta a Karmelita Udvar nyári szabadtéri helyszínét, újrahangszerelte saját 1986-os rendezését, s egy nézőkön tesztelt produkciót helyezett ősszel kőszínházi repertoárra. A nyári próbafolyamat munkálatai során hangsúlyozta, hogy nem remake-re készül: „Más előadást kell csinálnom, mint annak idején az Ódryn. Én magam is más vagyok, a világ is változott körülöttünk.”32

A recenziók nem felejtik el megemlíteni az emlékezetes ősbemutatót, de nem vetik a rendező szemére, hogy reprízt készített volna.33 „Különösen gyanakvóvá tett az előadás, mivel a darabot Iglódi néhány éve megrendezte már növendékeivel a főiskolán. Kényelmes utánjátszás várható, Iglódival amúgy is bajok vannak” – fogalmaz az Iglódi pályájának alakulását rendszerint kritikával illető, vitathatatlan zenés szakmai sikerei fölött rendre átsikló Molnár Gál Péter is –, „kiszikkadtak rendezései (…), zenés darabokra vetett szemet (…), egy idő után feladtam nyomon követni botcsinálta musicaljeit (…).”34 A Godspell-t látva azonban Molnár Gál revideálja korábbi szigorú álláspontját: „a tehetség egyik biztos ismérve azonban, hányszor képes föltámadni. Reménytelennek látszó esetekben váratlan megrázza magát és új életképességét bizonyítja.”35

Iglódi szereposztással kapcsolatos döntése jelezte, hogy az 1986-os magyarországi ősbemutatóhoz képest új úton járt. Az 1973-as amerikai szereposztás tíz főt számlált,36 Iglódi a főiskolán követte az eredeti szövegkönyv instrukcióját – a hétfős Horvai-osztályhoz három vendégdiákot hívott –, de az 1990-es előadásban már az evangéliumot tekintette irányadónak: a Várszínházban Jézus történeteit, a bibliai apostolok számára utalva, tizenkét színész keltette életre.

Iglódi az előjátékban az eredeti szövegkönyv stilizált megoldását idéző koreográfiát alkalmazott:37 egy tucatnyi fiatal fut az üres színpadra, s a késve érkezőnek a csoportból előlépő későbbi Júdás vörös szalagokat és egy mikrofont nyújt át; a „lekésett” színész bólint, hátat fordítva letérdel, és szózatba kezd: „Én vagyok a Mindenható, a kezdet és vég nélkül való…”. A szereplő még csak a hangjával, akusztikus eszközzel jeleníti meg a benne élő Teremtőt – a liturgiák hangvételét idéző színész a közösség kiválasztottjává válik, s bevállalja a társai által vállalhatatlannak ítélt feladatot, sorsot. A prológban tehát Iglódi kevés fogódzót adott, szertartásos keretjátékot komponált, s ezzel előre vetítette, hogy nem a klasszikus történetmesélés szabályai szerint bonyolódó dramatikus történet következik, főként nem egy klasszikus musical: inkább „a történet »elemeltségét«, egyetemes keresztény régiókból még jelképesebb magasságokba való helyezését” hangsúlyozta.38 Ezt a gondolatmenetet követi a metaforikus álnyitány után induló valódi nyitány, a Bábeli zűrzavar képpel, amelyet a kritika hol elnézően,39 hol éllel kifogásolt: „Még brechti korszakának adóját fizeti (Iglódi), amikor a prológban Szókratész, Aquinói Szent Tamás, Luther Márton, Jean-Paul Sartre és Keresztelő Szent János mellett föllépteti Marx és Engels duettjét is”.40 A fiatalok megannyi filozófus és gondolkodó nevét tartalmazó táblákat megvilágítva érkeznek, s a bölcsek gondolatainak esszenciáját összefoglaló melódiákat szólaltatnak meg, kezdetben szólóban. A dal végére a táblák súlyos kősziklákká válnak a kezekben. A jelenet végére kakofón zűrzavar jön létre, a zenei lezárást követően minden eszme a földre hull, s a Keresztelő Szent Jánosként színpadra lépő Ivánka Csaba előadásában, erős visszhang effekttel megsegítve, felcsendül egy, a kereszténység üzenetét hozó himnikus melódia. A szereplők talpra ugranak, s extázisban ismétlik a gospellt. Keresztelő Szent János (a későbbi Júdás) megszakítja az eufóriát, kiüldözi az új eszmétől fellelkesült, eszeveszetten ünneplő csoportot, s azt kiabálja, hogy „teremjetek a megtéréshez illő gyümölcsöt”, majd „felkonferálja” Jézust, aki nem vízzel keresztel, s erősebb nála. „Ő majd Szentlélekkel, s tűzzel keresztel” – kiáltja. A nézőtérről immáron Jézust jelölő gyolcs ruhában érkezik a megidézett, s miután megkeresztelkedik, belekezd az „Ó, védj meg urunk!” dalba. A dal hívó szóvá, igévé válik. Rongyruhákban színpadra özönlenek a kifestett arcú szereplők, akik, mint egy koncerten, együtt „buliznak” a Megváltóval: ők azok a bohócok, akik az előadás folyamán a „naiv ember szemével ismerkednek Jézus tanaival (…). Először őket kell meggyőznie Jézusnak igazáról.”41

A tempósan sorjázó bibliai témákra épülő etűdök mellett sebesen követik egymást Jézus tanításai is. Iglódi „igazi csapatmunkára épít”,42 nem szab gátat a kreativitásnak, és „a zene, ének, mozgás, tánc, világítás játékos szinkronja és ritmusa egyre önfeledtebb jókedvben bomlik ki”.43 Iglódi egymással vetélkedő bohócokat szabadít a színpadra, akik hol commedia del’arte, hol árnyjáték, hol rap szám, hol „Most mutasd meg!” formájában próbálják a maguk infantilis módján magukévá tenni, értelmezni a Biblia tanításait: „Ám ebben a játékban a tréfák, kamaszos idétlenkedések, ugratások, gonoszkodások mögött a megváltás, az emberi önfeláldozás, a jobbik énünkbe vetett hit a tét”.44

A főszereplő, Bubik István karakteréből következett az egész előadás korszerűségét meghatározó rendezői megoldás: hogy Jézust úgy fogalmazta meg, hogy egy „mai gondolkodó vagy közéleti (tévés, pop-, vagy politikai) személyiség is lehetne. A Megváltó, nagyon is emberi módon, semmi magasztosat nem csempész be saját históriájába.”45

Iglódi nem fogja vissza színészeit, harsány és intenzív az előadás, „egyetlen pillanatra sem »ül le«, tele van nagyon jó rendezői ötlettel, de soha nem billen át a mostanság divatos, napjaink politikáját előtérbe helyező ripacskodásba”.46 Iglódi szabad szellemű rendezői nyelve „nemcsak lelkesítő, megható, fölkavaró és mulatságos, hanem olyan vagány is, hogy »isteni« mivoltában ennél már nem is lehetne emberibb”.47 Folyamatos konfliktus viszi előre az epizodikus szerkezetű elbeszélést, amely Jézus és a történeteit, tanításait értelmezni, érteni, befogadni igyekvő, olykor lázadó és hitetlenkedő tanítványok között feszül.48

Iglódi az önfeledt színpadi játék és a rockzene eszközrendszerének felszabadult elegyét alkalmazza színpadra, de fegyelmezetten érkezik el az előadás az elkerülhetetlen végkifejlethez. Az utolsó vacsora jelenetétől „játékszegényebb a produkció”,49 a szertartásrenden kívül tanúi vagyunk az apostolok megtisztulásának – a szereplők lemossák magukról színes bohócmaszkjaikat –, s az eszköztelen játék, valamint a rendező által megkövetelt természetes, lelassult tempó bizonyítja, hogy „Iglódi úgy tiszteli a Bibliát, s benne Jézus történetét, hogy nem engedélyez semmi farizeuskodást, semmi áláhítatot”.50 A záró jelentsorban minden mozdulatnak hangsúlya és jelentése van, Iglódi újrafogalmazza a rituálét: „fontos momentum, hogy a keresztfát cipelő Jézus csókolja meg Júdást, ezzel még inkább feloldva az amúgy sem ellenszenves apostol szerepét, ezzel is egyértelművé téve, hogy a mondanivaló a mindenki számára ismeretes keresztényi erények általánossá tétele: a szeretet, a hit, a megbocsátás gyakorlása”.51

A keresztre feszítés képének kompozíciója puritán, mégis hatásos. Összhangban van az előadás egyenes és nyílt humorával, s a korábban elhangzott melódiák tisztaságával. Az egyszerű fa díszletelemre fellépő Jézus karjára, lábára maga Júdás helyezi az előadás nyitó képében megjelenő vörös szalagokat: a keretjáték körbe ér, „a játéknak, a tréfának vége, el kell vállalni a Golgotát. A darabban felnő egy új nemzedék, amelyik hisz.”52

A Godspell rendezői munkájáról szinte kivétel nélkül elismeréssel szólt a kritika. Az előadás kimunkált formanyelve mögött biztos rendezői kéz, a zenés színház területén szerzett megannyi tapasztalat, és a főiskolai zenés mesterség tanítás termékeny hatása mutatkozik meg: „Iglódi (…) színészmesterséget tanít a főiskolán. Nem haszontalanul. Az új fogalmazási rendszerekkel bíró növendékek megtanították a színház lényegére. Visszavezették a színészi fogalmazás elsődlegességéhez.”53

Színészi játék

A Godspell 1990-es előadásának erejére, dinamikájára, metakommunikatív üzeneteire erős hatással volt a főszerepet alakító, a Nemzeti Színházban zenés főszerepeit sikerre vivő, „karizmatikus egyéniségű Bubik István, mint Jézus”.54 „Bubik a várszínházi Godspell-ben akár egy megértően energikus grundvezér is lehetne, aki biztos kézzel neveli a köré csoportosuló srácokat és lányokat.”55

A színdarab, s rendezői szempontból a színészvezetés legfontosabb erénye, hogy „Bubik Jézusként megtalált középhangján karnyújtásnyi közelségbe kerül. Fesztelenül közvetlen. Eldobva feszengő heroizmusát, erkölcsi súllyal és szelíd szellemi fölénnyel, elnéző türelemmel vesz részt a játékban.”56 Ez a letisztult alakítás komoly, koncentrált színészi munkát, tapasztalatot, fegyelmezett felkészülést57 és koncepciózus rendezői irányítást feltételez: „alakításával megteremtve a Godspell lényegét, a tanítást és szórakoztatást”.58 A recenzensek egyetértenek abban, hogy a főszereplő alakítása meghatározó, és mindenféle ájtatoskodást nélkülöz: ki bandavezérnek, ki tévés műsorvezetőnek vagy showmannek, sőt „quizjockey”-nek59 látja. Bubik alakja modern figura, s mivel ő a játék origója, ő szervezi az eseményeket, így az előadás minden időtlenségre és általánosérvényűségre törekvő színházi eszköz (díszlet, jelmez, fényjáték, maszkok, keretjáték) ellenére nagyon is korszerű és jelen idejű.

A színészek magas színvonalú, kreatív és ötletgazdag, egyik karakterből a másikba, egyik játékstílusról a másikra könnyedén váltó munkája, s magas színvonalú vokális megoldásai azt eredményezik, hogy az elemzők többsége homogénnek látta színészi teljesítményeket. A kritikusok többsége nem tett különbséget a főiskolai hallgatók és a színház tagjai között, akik mint a „musicalszínészek”,60 úgy működtek. „Ezt az előadást Iglódi és az ő »tanítványai« jókedvükben teremtették. A Nemzeti Színház tehetségükben föllelkesült színészei éppúgy, mint a tehetséges és életkori kötelességüknél fogva lelkes főiskolások.”61 Legtöbb helyütt (a közönség és kritika is) a csapat létrejöttét méltatták, szemben az egyik recenzens azon megállapításával, hogy „nem egységes és nem összetartó ez a társaság”.62 A kiegyensúlyozatlan színészi teljesítményt szóvá tevő kritikus szerint is letagadhatatlan azonban a főiskolások részéről mutatott csapatjáték, a munka és a közös siker öröme, az oldottság, felszabadultság, gátlástalanság, felkészültség és képzettség. A Nemzeti Színház tapasztaltabb kollégáinak részéről a megbízhatóságot, visszafogottságot és erős szakmai kontrollt nevezte meg a recenzens alkotói attitűdként. Tény: a színház színészei profizmusukat működtetve „nem tombolnak együtt az ifjoncokkal”.63 A helyzetgyakorlatok közepette vagy a dalok közben ugyanakkor mindenki megvillantja a személyiségét, magas szintű szakmai tudását. „Profik vannak a színpadon, amatőr lelkesedéssel (…). A főszereplők: Bubik István, Ivánka Csaba, Kováts Adél, Molnár Zsuzsa, Császár Angela egészen »megifjadtak« a Godspell kedvéért.”64

Iglódi azon szándéka, hogy együtt szerepeltesse a Nemzeti Színház társulati tagjait a főiskolásokkal, akik „magukkal hoztak mindent, amit csak egy harmadéves érezhet (…), jól működött: a fiatalok remekül beálltak a Nemzeti gárdájába”.65 Ráadásul „lendületükkel magukkal húzták a színház idősebb generációját”,66 akik az előadásban bebizonyították, hogy „a Nemzeti együttesében mennyien vannak, akik jól mozognak, bírják erővel is, és ráadásul még énekelnek, sőt karaktert is formálnak (…)”.67

Színházi látvány és hangzás

A színházi látványelemek (koreográfia, díszlet, jelmez) közös jellemzője az időtlenség és az általános érvényűségre törekvés. A Várszínház előadásának világa kortárs rituálét idéz.

A recenzensek musicalszínészi teljesítményként értékelték,68 hogy Godspell csapatának tagjai a színészet mellett a mozgást és éneklést is szimultán magas szinten űzték. A „dramaturgiai szintű koreográfia”69 kihasználja, hogy a műfaj más darabjaihoz képest kevésbé megkötött szöveg és szituáció a képlékeny, sokféle figurára tagolódó, s mégis egységes tömegnek nagy és tág lehetőséget ad. Devecseri Vera ezt a dramaturgiai vezérfonalat követte a játék alapvetően fontos elemét jelentő, számos helyen improvizatív vagy legalábbis improvizatívnak ható táncok megkomponálásánál. „A lábak-karok nem szinkronban emelkednek, az együttes mozgások szépen indulnak, aztán valaki kiesik a tempóból”70 – értékelt egy kritikus, miközben a koreográfiában időről-időre megjelenő extatikus improvizációk koncepciózusan erősítették a rendezést átható rituálé jelleget. Egy feltöretlen és betöretlen közösséget látunk, „akiket még nem fertőzött meg semmi, akik nyílt, őszinte szívvel állnak az isteni igazság befogadására, a jelmez és a maszk is az ősi »törzsi« állapotokig vezeti vissza. Az extatikus mozdulatok, a sokszor csak dobra épülő, rítusszerű zene és mozgás is ezt sugallja.”71

A jelmezek és a puritán díszlet – a hajdani karmelita templom fekete, üres tere a nyitóképben, majd a magasból leereszkedő vörös bordásfal (melynek lépcsőzete könnyen leemelhető), a színpadra behozott tucatnyi (ugyancsak vörös) kockaelem és a két vörös, lekapható lappal bíró asztal – annak érzetét erősítik, hogy a soron következő rituáléban bármiből bármi lehet,72 nincsenek korlátok. „Ez a »szegény színházi« kiállítás (…) a rafinált világítási effektusoktól kezd élni és válik igazán dinamikus térré, valamint az ugyancsak vendég Rátkai Erzsébet azonos színben (narancs és vörös) komponált egységes hangulatú kosztümjeitől.”73

A díszlet kapcsán Iglódi ragaszkodott a főiskolai szetthez, amely az időtlenség érzetét kölcsönözte a látványnak, s a színészi kreativitásnak szinte határtalan lehetőséget biztosított. Az 1986-os ősbemutatóhoz képest újdonságként szerepelt a várszínházi előadásban egy fekete szalagokból álló, éterien lebegő körfüggöny, amelynek hátsó trégerre szerelt egysége a földig ereszkedett a keresztre feszítés képében, engedve, hogy a hátteret borító, hátulról megvilágított operafólia éteri fénybe vonja a jelenetet. A jelmezek „foltos gyolcsai”,74 összhangban az immateriális körfüggönnyel, minden aktualizáló asszociációt kerültek.

A professzionálisnak ható gospell hangzásban – azon túl, hogy a társulat színészei közül többen zenészként is sikeresek voltak, s a szereplők a szólóikat, duettjeiket pontosan,75 átélten, humorral és lendületesen énekelték –,76 fontos szerepe volt a Fekete Mari zenei vezető által összeállított, jazz tanszakról érkező, a műfaj követelményeit tökéletesen ismerő rockzenekarnak és a nyolctagú vokálnak. A nagy találmány a zenei csontvázat, alapot adó hangszerek mellett a zenekari árokban hangszerként funkcionáló vokál, amely profi énekeseivel gondoskodott a több szólamú dalok professzionális megszólaltatásáról.77

A darab betétdalainak fegyelmezett és pontos előadásán túl, a prózai szöveg és szituációk felszabadult formanyelve átsugárzik a zenei anyag kezelésére is: a kíséret zenei idézetekkel, poénokkal is dolgozott, s „az ironikus gegek nemcsak feldúsítják az előadás játék-potenciálját, de Iglódi ezekkel az ötletekkel fel is frissítette a több mint húsz éves művet”.78

Az előadás hatástörténete

A Godspell újra és újra feltűnt más magyarországi színházak repertoárján is. Volt, ahol kísérletező szándékkal nyúltak az anyaghoz, s színművészeti egyetemi hallgatók vizsgaelőadásaként is többször előkerült. Bár az 1986-os magyarországi ősbemutatóhoz és az 1990-es várszínházi előadáshoz hasonló átütő sikerről sehol sem számoltak be a kritikák, a színészcentrikus darab takarékos költségvetésre lehetőséget adó szerény szcenikai igényeivel, értékközvetítő tematikájával, szórakoztató műfajával, s az alkotói szabadságnak teret nyitó dramaturgiai konstrukciójával mindenütt kockázatmentes választásnak bizonyult.

A Nemzeti Színház élére 1991-ben kinevezett új színházigazgató, Ablonczy László követendőnek tartotta a Godspell-lel 1990-ben megkezdett folyamatot, a fiatalok bevonását a Nemzeti Színház munkájába,79 s bár a Godspell első szereposztásának gerincét adó Horvai-osztályosok közül végül senki sem szerződött a Nemzeti Színházhoz, a Godspell-lel indult fiatalításra irányuló kezdeményezés folytatódott az intézményben. Több olyan előadás is született ekkor a Nemzetiben és a Várszínházban, amelyek főiskolásoknak, frissen végzetteknek, később akadémiai növendékeknek is adtak bemutatkozási lehetőséget komoly szerepekben.

1991 őszén történtek a Godspell előadás első szerepátvételei, melynek során Iglódi első és egyben utolsó saját színészosztályának harmadéves hallgatóit, valamint a negyedéves Kerényi-osztály három növendékét építette a produkcióba. Az előadás 1992-es, székesfehérvári vendégszereplése kapcsán egy helyi újságíró, a korábbi recenziókhoz hasonlóan, „szédületes lendületű, jókedvű” produkcióról, valamint „sikerbiztos” zenéről és táncról számolt be. „Csak éppen kevéssé fedezhető fel benne a négerek liturgikus zenei stílusa, a gospell” – tette hozzá a kritikus.80

Az 1990-es Godspell rendezést négy évadon keresztül tartotta műsoron a Nemzeti Színház, évadonként módosuló szereposztással. 1995-ben Iglódi, megbízott főrendezőként készített egy reprízt (a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal koprodukcióban), egyetlen főiskolást, s főként az Ablonczy által támogatott Akadémián végzett növendékeket léptetve a Várszínház színpadára. 2002-ben Iglódi a Pesti Magyar Színház igazgatójaként a nagyszínház repertoárjára vette a legújabb Godspellt, a színház fiatalabb generációjával, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetemen frissen diplomázott és az Akadémián tanuló, illetve Akadémiát végzett fiatalokkal. A 2002-es előadás kritikája akár a 1990-es premierről is íródhatott volna: „a változatos, villanásnyi szerepeket nagyon fiatal, jó humorú, tehetséges színészek játszották.”81

A Godspell változatlan színvonalú újabb és újabb bemutatói továbbra is lehetőséget nyújtottak fiatal művészek bemutatkozására: Iglódi minden szereposztásban kiegyensúlyozottan funkcionáló együtteseket épített az idősebb és a pályakezdő színészek generációiból, s az évek során több Godspellben színpadra lépő fiatal meghatározó színésze lett az új évezredre Magyar Színházzá alakult intézménynek.

A két újabb bemutató során (1995, 2002) Iglódi nem követte az 1990-es várszínházi előadás evangélium-hű „szereposztását”. 1995-ben tizenöt, 2002-ben (a nagyszínpadra komponálva) tizenhét főre növelte a Jézussal feleselő apostolok számát. A 2002-es előadás esetében elkerülhetetlen volt a stáb bővítése, mivel a nagyszínpadon elveszett volna az 1990-es bemutató tizenhárom főt számláló színészcsapata.

A látvánnyal kapcsolatos fejlesztés főként a szereplőgárda tekintetében, a nagyobb „tömeg” használatának koncepciójában volt tetten érhető. A koreográfusok és mozgásfelelősök személye változott ugyan,82 minden egyéb „elem” azonban változatlan maradt. A díszlettervező személyéhez és az ősbemutatón bevált puritán, minimáldíszlethez ragaszkodott a rendező, s Rátkai Erzsébet jelmeztervező koncepciója is csupán annyiban módosult 2002-re, hogy a ötvözte az 1990-es várszínházi bemutató és az 1986-os Ódry színpadi ősbemutató megoldásait: a „bohócok” rongyszerű öltözetben (a Várszínház bemutatójához hasonlóan), míg a Jézust alakító Jegercsik Csaba hófehér ruhában (az Ódry Színpad Szarvas József által játszott megváltójának öltözékére rímelve) formálta szerepét.

2000-től a Nemzeti Színház Pesti Magyar Színházként folytatta működését, s új korszak köszöntött a kultúrharcban szétzilált társulatra: „Boldogok a show evangélistái, mert övék a közönség szeretete” – szól egy kritika Iglódi negyedik, s egyben utolsó Godspell-rendezéséről 2002-ben –, (…) a társulatnak csak használt, hogy kikerült a nagy védernyő alól. Mintha a kíméletlen trónfosztással együtt a csapat is felszabadult volna a nemzeti jelzőhöz kötődő »nyomás«, az örökös megfelelés kényszere alól. Mindenesetre mostanában egyre jobb, merészebb és lendületesebb előadások készülnek a Hevesi Sándor téren (…)”83 – összegezte véleményét a kritikus az Iglódi István által igazgatott Pesti Magyar Színház népszínházi irányba tartó repertoárjára utalva.

Bibliográfia

Almási Miklós. „Godspell”. Kritika 20,1. sz. (1991): 38–39.

Bán Zoltán András. „Az emberiség giccsnapjai”. Színház 24, 8. sz. (1991): 19–22.

Bóta Gábor. „A Bohóc, a mester, a grundfőnök”. Reform 3, 46. sz. (1990): 34.

Bozsán Eta. „Godspell”. Pesti Műsor 39, 27. sz. (1990): 25.

de Giere, Carol. „Where Are They Now? – Godspell’s Original Cast and Creators”. Caroldegiere.com, 2014, https://caroldegiere.com/where-are-they-now-godspells-original-cast-and-creators/, hozzáférés: 2023.09.18.

Csiszár Imre. „A Nemzeti Színház új évadja elé”. Kritika 18, 10. sz. (1989): 36–37.

Csizner Ildikó. „Másodszor szól az ige”. Színház 21, 4. sz. (1988): 23.

Csizner Ildikó. „Játék, amelyet komolyan kell venni”. Új Tükör 25, 35. sz. (1988): 28.

Feiszinger Marica. „Az olvasó kritizál”. Film Színház Muzsika 34, 31. sz. (1990): 12.

Fiala János. „Láttuk, hallottuk”. Petőfi Rádió, 1987. július 19. 10:45. Leirat az OSZMI archívumában.

Gantner Ilona. „Példabeszédek musicalben elbeszélve”. Vasárnapi Hírek 18, 10. sz. (2002): 12.

Gáspár András. „A Godspell. Interjú Gebora György dalszövegíróval”. Budapest, 2022. november 6. URL: https://youtu.be/LxsdrldW9k8.

Gáspár András. „Iglódi István: Godspell. Interjú az előadás zenei vezetőjével, Fekete Marival”. Budapest, 2022. december 5. URL: https://www.youtube.com/watch?v=na7nU9xLjdQ.

Gebora György. „Godspell”. Színházi Élet 1, 20. sz. (1990): 8–9.

Horváth Károly. „Két Rock opera”. Ifjúmunkás 21, 38. sz. (1977): 6.

Kállai Katalin. „Evangélium”. Színházi Élet 1, 14. sz. (1990): 5.

Kelemen Gyula. „Kevés pénzből, sok fantáziával”. Vasárnapi Hírek 6, 26. sz. (1990): 8.

K.J. „Hittanóra a várban – interjú Iglódi Istvánnal”. Reformátusok Lapja 34, 49. sz. (1990): 7.

Kulich. „Isteni rock-játék”. Fejér Megyei Hírlap, 1992. nov. 27., 5.

Kurucz Krisztina. „Hiszek a véletlenben – interjú Bubik Istvánnal”. Magyarország 27, 35. sz. (1990): 27.

Molnár Gál Péter. „Taps”. Mozgó Világ 16, 9. sz. (1990): 123–127.

Nagy Katalin. „Napközben – interjú Sinka Erika fordítóval”. Petőfi Rádió, 1987. augusztus 12. Leirat az OSZMI archívumában.

Nichs Andrea. „Az Isteni (emberi) ige hirdetése”. Pesti Hírlap, 1990. júl. 7., 7.

Róna Katalin. „Isten – Betűről-betűre”. Film, Színház, Muzsika 34, 31. sz. (1990): 3–4.

Stuber Andrea. „Bohókás bibliaóra”. Esti Hírlap, 1990. okt. 1., 2.

Szántó Judit. „Színház a pártok fölött. Interjú Csiszár Imrével”. Színház 23, 11. sz. (1990): 7–9.

Sz.B. „Példabeszédek a Városmajorban”. Vasárnapi Hírek 3, 32. sz. (1987): 6.

Szeghalmi Elemér. „A színház a nemzet szívverése”. Magyar Fórum 4, 22. sz. (1992): 8.

Szémann, „Az öttusázó Jézus – interjú a Jézust alakító Bubik Istvánnal”. Heti Budapest 2, 28. sz. (1990): 19.

Takács István. „Jézus a quiz-jockey”. Népszava, 1990. júl. 10., 6.

Takács István. „Szentendre-pótló”. Pest Megyei Hírlap, 1990. júl. 7., 4.

Takács. „Akrobat, óooh”. Új Magyarország, 1991. dec. 14., 9.

T-N. „Showman a Bibilából”. Vasárnapi Hírek 6, 27. sz. (1990): 9.

Várhegyi. „A »tékozló fiú« újra rendez”. Népszava, 1990. máj. 23., 6.

Wallinger Endre. „Evangélium a színpadon”. Dunántúli Napló, 1989. okt. 28., 9.