Az előadás színházkulturális kontextusa

Az 1960 végén létrehozott Maros-Magyar Autonóm Tartomány1 székhelyén felsőbb utasításra megalapították a Marosvásárhelyi Állami Színház román tagozatát. A romániai magyar intézmények leépítésének legfőbb eszközeként működő tagozatosítást2 a hatalom azzal ellensúlyozta, hogy engedélyezte egy új magyar színház létrehozását. 1962-ben Marosvásárhelyen tehát két fontos színházkulturális esemény zajlott le: bemutatkozott a helyi színház újonnan létrehozott román társulata,3 és megnyitotta kapuit a Stúdió Színház, az akkor még kizárólag magyar tannyelvű Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet korszerű technikával felszerelt gyakorlószínháza.4 „A Stúdió Színház nem átalakított moziterem vagy művelődési ház volt, hanem kisméretű színház, teljes felszereléssel és működtetéséhez szükséges műhelyekkel”.5 A vadonatúj játszóhely felépítésében, amelyet közvetlenül a főiskola mellé, kimondottan színházi célra terveztek, az intézet diákjai is részt vettek. A Stúdió már a kezdetektől repertoárszínházként működött,6 hogy a diákokat felkészítse a nagyszínházi struktúrára. Azontúl, hogy lehetővé tette a vizsgaelőadásoknak a korábbinál jóval nagyobb számban való nyilvános bemutatását,7 a főiskola „egész oktatói-nevelői munkafolyamatára döntő hatással volt”.8 A művészeti laboratóriumnak is nevezett,9 modern, 200 férőhelyes, dobozszínház jellegű, dísztelen Stúdió az erdélyi polgári színházak, de főként a vizsgaelőadások korábbi színhelyéül szolgáló marosvásárhelyi Kultúrpalotáéhoz képest kisebb proszcéniumíves színpaddal rendelkezett, ezért alkotók és nézők számára egyaránt új kihívásokkal szolgált.10 Az épületet 1962. november 23-án avatják fel. A Stúdiónak nincsen kinevezett igazgatója, az intézményért a főiskola rektora, Szabó Lajos felel, aki a hivatalos megnyitón Ioan Chereji román rektorhelyettessel11 együtt mond díszbeszédet,12 majd a következő napon este 8 órától mutatták be színpadon a Tartuffe-öt, a végzős hallgatók vizsgaelőadását.13

Dramatikus szöveg, dramaturgia

A Tartuffe már 1949-ben felkerült a Marosvásárhelyi Állami Székely Színház műsorára. A színház 1948–1949-es évadjának egyik legjelentősebb előadását, Szabó Ernő és Tompa Miklós rendezését, Kovács Györggyel a címszerepben, közel hét évadon át játszották.14 Az utolsó előadásra 1955. július 28-án került sor, és hét évre rá az Erdély hetedik magyar színházaként emlegetett Stúdió éppen a Tartuffe-fel nyit. A Stúdió Színház évadjáért felelős főiskolai vezetés, úgy tűnik, hogy egyrészt nem kívánt kockáztatni, hiszen a helyi közönség előtt jól ismert és kedvelt darabbal indított.

Másrészt azonban kockázatot vállalt, hiszen a főiskola történetében precedens nélküli döntést hozott azzal, hogy vizsgaelőadáson tanárt és tanítványait együtt léptette fel. Kovács György, a Nép Művésze,15 tapasztalt színésztanár felváltva játszotta a főszerepet Visky Árpád végzős színinövendékkel. A bemutatóról szóló híradások és kritikák mintha restellték volna a molière-i vígjáték „komolytalan” műfaját, ezért a komédia megjelölés elé helyezett jelzőkkel („örökérvényű”, „legidőtállóbb”, „legjobb” stb.) erősítették meg a Tartuffe előkelő drámairodalmi kánonpozícióját. Az előadás műsorfüzetében megjelenő, a SZISZI vezetőségét képviselő kétnyelvű írás a politikai hatalom elvárásának megfelelően a darabválasztást elsősorban a mű antiklerikális jellegével,16 aztán elévülhetetlen esztétikai értékével,17 majd üzenetének aktualitásával indokolta. A Stúdió Színház első évadjának a repertoárja megfelelt a szocialista kultúrpolitika elvárásainak. A három bemutató közül az első egy európai klasszikus drámára, a második egy kortárs szovjet,18 a harmadik pedig egy hazai, értsd román kortárs drámára épült.19 Ám a Tartuffe sikere háttérbe szorította korabeli repertoárok sarokkövének kikiáltott, a szociális valóság iránt érzékeny kortárs darabokat. Bár ekkor már rendelkezésre állt a dramatikus szöveg frissebb, modernebb változata Vas István tolmácsolásában,20 Kőmíves Nagy Lajos, akárcsak két korábbi, kolozsvári rendezése esetében is,21 Jankovich Ferenc fordítását használta,22 amely 1943-ban készült az Apáthi Imre rendezte Tartuffe-höz.23

A Marosvásárhelyi Rádió a Tartuffe 1962. december elsején játszott előadásáról készített hangfelvételt, amely rögzítette a közönség élénk reakcióit is. A felharsanó nevetés, a gyakori nyíltszíni, lelkes taps arra enged következtetni, hogy a korabeli néző nem érezte elavultnak a dráma nyelvezetét,24 és élvezte a jambikus lejtésű, párosrímű alexandrinusok ritmusát. Az erdélyi recepció sokat foglalkozott a dramatikus textussal, és egyöntetűen jellemkomédiaként azonosította Molière drámáját, amely az imposztor-jelenséget tárja fel. Tartuffe-nek, az álszent, professzionális csalónak a leleplezéséhez egy egész közösségre, Orgon házanépének az összefogására van szükség. Nagy Pál kritikus azonban tovább finomította az értelemzést. Megállapította, hogy a Tartuffe „ellentmondásos írói anyag”, amelyben „megrázó emberi tragédiák bontakoznak ki (…), anélkül, hogy valóban tragédiába hajlana át a színpadi történet”.²⁵ A marosvásárhelyi napilap kritikusa figyelmét nem kerülte el, hogy az ötödik felvonás utolsó jelenetéig, egészen a királyi kegyelem aktusáig (az előadássszövegben fejedelem szerepel) a történet a tragédiákéhoz hasonlóan feltartóztathatatlanul halad az általános pusztulás felé.26 A Stúdió Színház Tartuffe-je, akár elődje, a Székely Színház nagysikerű előadása a teljes szövegváltozatra épült, a dráma utolsó jelenetét, a zárlatát nem hagyta el.

A rendezés

A Székely Színházban és a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben is hagyománya volt a többrendezős előadásoknak. Ennek a gyakorlatnak megfelelően például az 1962–1963-as egyetemi évad során a Stúdióban bemutatott három darabból kettőt, a Tartuffe mellett az Egy szerelem történetét is egy kéttagú kollektíva állította színpadra: Kőmíves Nagy Lajos rendezőként, Gergely Géza pedig rendezőasszisztensként jegyezte az előadásokat, de feltételezhető, hogy a Tartuffe rendezésének folyamatában mások is részt vettek.27 Három név merült fel: Tompa Miklósé, Harag Györgyé és Kovács Györgyé. Mivel Harag az 1962–1963-as évadtól átszerződött a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz, ezért nem valószínű, hogy visszajárt Marosvásárhelyre, a Tartuffe próbáira. Kovács György színpadi jelenléte azonban minden bizonnyal jelentősen befolyásolhatta a rendezést,

„mert az egyes helyzetekben partnereinek a játéka nagymértékben rajta, viszonyulásain, replikáin múlott. Az Intézet tekintélyelvű világát megtapasztalók azonban azt is tudni vélik, hogy sem az idős Kőmíves, sem pedig az akkor fiatal tanársegéd, Gergely Géza eleve nem rendezhette Kovács Györgyöt.”28

Egy sokáig lappangó, 2025-ben előkerült előadáspéldány láthatóvá teszi, hogy Kőmíves Nagy Lajos és Gergely Géza tisztelettel közeledett az alapműhöz, aránylag keveset húztak belőle. A vígjátékot úgy vitték színre, hogy meg sem próbáltak küzdeni a kézenfekvő megoldások ellen. Tartuffe-öt hasonló papi reverendára emlékeztető köpenybe öltöztették, mint az 1949-es Székely Színház előadásán. Szintén papos, kenetteljes beszédével pedig az álszentséget, a vallásos vakbuzgóságot kívánták hangsúlyozni. Azzal, hogy a címszereplőt a partnereinél harminc évvel idősebb, középkorú színésszel játszatta, a rendezés Tartuffe és Orgon viszonyát új megvilágításba helyezte: Tartuffe, a tapasztalt férfi, könnyedén képes manipulálni a nála fiatalabb, éretlenebb, naiv Orgont. A Tartuffe és Elmira közötti korkülönbség pedig Tartuffe karakterének az érzékiségét erősítette fel.

Színészi játék

1962 szeptemberében kapott először nyilvánosságot a helyi sajtóban az, hogy a Tartuffe-fel kezdi el működését a Stúdió Színház,29 október közepén pedig az Utunkban30 már felfedték a címszerepet szerepkettőzésben játszó színészek: a tanár, Kovács György és a tanítvány, Visky Árpád nevét is.31 Mester és tanítványok KÉP A együttes szereplése egy vizsgaelőadáson még szokatlannak számított a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben.32 Bár a recepció a rendezés ötletének, sőt érdemének tartja Kovács beválasztását a szereplőgárdába, valójában az ekkor ötvenkét éves Kovács György, a főiskola drámai gyakorlatot oktató professzora, akit „a hazai színpad legjobb Tartuffe-alakítójaként”33 tartottak számon, és immár negyedszer formálta meg ezt a karaktert,34 maga ajánlkozott a címszerepre.35

Kőmíves Nagy Lajos beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy Kovács dupla szereposztásban játszik a végzős Viskyvel. A szerepkettőzést nem tartotta veszélytelennek, ám mégis kiváló pedagógiai döntésnek ítélte a recepció. „Sikerül-e magához rántania Kovács Györgynek az egész vizsgázó együttest, anélkül azonban, hogy minden figyelmet magára vonjon? Tud-e olyan partner lenni, hogy ne legyen Gulliver a törpék között? És végül: helyes volt-e mester és tanítványok együttes színrelépése?”– kérdezte az Utunk kritikusa. Igenlő válasza, amely a kiváló csapatmunkát emelte ki,³⁶ egybecseng egy másik korabeli szakvéleménnyel:

„Kovács György egyénisége, színpadi súlya nemhogy elnyomta, háttérbe szorította volna a fiatal színészjelöltek szárnypróbálgatásait, hanem ellenkezőleg – fokozta biztonságukat, szemmel láthatólag emelte egyéni alakításuk értékét, kibontakoztatta tehetségüket”.37

A Pernelle asszonyt alakító Biluska Annamária számára a tanárával való közös munka egész életre szóló, inspiráló élményként maradt meg: „Kovács húzta magával az előadást. Mindenki fel akart nőni hozzá, ezért őt figyeltük. Ha egy kicsit lendületesebben mondott valamit a szövegéből, akkor megéreztük, hogy a jelenet tőlünk is ezt várja. Ő irányított.”38 A kritikusok a bemutatót nézték meg, Kováccsal a címszerepben, így a sajtóban nem maradt nyoma Visky alakításának,39 sőt fotó és hangfelvétel sem őrzi szerepformálását. A Marosvásárhelyi Rádió éppen egy olyan előadást rögzített, amelyben nem ő játszott. A visszaemlékezésekből mégis tudható, hogy „több humorral közelítette meg a karaktert, derűsebb volt, vidámabb, nagyobb nőcsábász, mint Kovács”,40 akinek jólfésült, összeszedett, céltudatos Tartuffe-je elsősorban az Orgon-ház feletti hatalmat akarja, amellyel együtt jár a vagyon és a nők megszerzése is. Vele ellentétben a becsületes Orgon kapkod, hisztérikusan nyilvánul meg, hangulata szélsőségesen ingadozik. Kovács halkan, nyugodtan beszél, nem emeli meg a hangját, az Orgont alakító Kocsis Antal viszont kifejezetten hangos, beszédtempója gyors. Felindultságában, amikor növeli a hangerőt, hangmagassága is növekszik, így vékony női hangon, szinte sikoltozva tagadja ki fiát az örökségből.

Kovács a Tartuffe-öt élete legjelentősebb szerepének tartotta, szinte egész életén át játszotta, kisebb nagyon megszakításokkal. „Példátlan önmérséklet” – jegyzi meg Orgon Tartuffe-ről, és ez jellemző Kovácsra is, akinek a játéka „a karikírozó komikus nyelvhez állt közelebb”,41 de nem volt harsány. Korábbi, szintén vásárhelyi Tartuffe-alakításáról állapították meg, hogy „talán látványosabb”, de sekélyesebb, mint a Stúdió Színház „remekbe csiszolt Tartuffe-je”.42 Ám a hangfelvételek alapján a két szerepértelmezés között nem fedezhető fel jelentős különbség.43 A Stúdió előadásának hangfelvételén a közönség gyakorta felcsapó nevetéséből tudható, hogy Kovács fölényes magabiztossággal zengő, metsző hideg hangja, sajátos dikciója, és feltételezhetően gesztusai és mozgása is komikus hatást ért el. A nézők azonosították a csalót, akinek szenteskedését egy percig sem vették komolyan.44 Többször nyíltszíni tapsot kapott.45 Amint színre lépett a harmadik felvonásban, máris megtapsolták, még mielőtt megszólalt volna. Később még kétszer jutalmazták tapssal: először, amikor bocsánatért esdekel Damis-ért apjánál, másodszor pedig, amikor tévedésből nem Elmirát, hanem a háta mögé rejtőző Orgont öleli meg.46

A színészjelöltek szakmai tudása, felkészültsége nem volt egységes, így játékstílusuk sem. Míg például Nagy Réka KÉP B és Kiss Attila egyszerű, visszafogott eszközökkel, formálták meg karaktereiket, addig Kocsis Antal, de főként Biluska Annamária a „bohózatos konvenció” szerint játszottak.47

Színházi látvány és hangzás

A vizsgaelőadás színpadképe palotabelsőt ábrázol. A díszlet nézőtérrel szembeni falán „egy klasszicista stílusú palotakapu avantgárd feldolgozása” KÉP C látható, kétoldalt a Napkirályra utaló „stilizált napmotívumokkal”.48 A díszletet, valamint a jelmezeket nem az Intézet díszlettervezője, Kemény Árpád, hanem a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézet díszlet – és jelmeztervező szakának végzős hallgatói, Mihai Mădescu és Emilia Jivanov készítették, tanáruk, Brătășanu Alexandru49 irányításával.50 A korabeli romániai magyar nyelvű recepció a két felsőoktatási intézmény51 közös munkájának az éltetésén túl csak nagyon óvatosan, szinte érintőlegesen foglalkozott az előadás látványvilágával, a kritikusok többnyire egy-egy jelzővel elintézték a vizuális dimenzió bemutatását.52 Nem így a román nyelvű sajtó, amely bátran problematizált, felhívta a figyelmet a stilizált, mégis teljesen semleges hatású, a színészek számára túl szűk mozgásteret biztosító díszlet és a korhű jelmezek disszonanciájára,53 de arra is, hogy a díszlet és a színészi játék sem állt összhangban egymással.54

Az előadás hatástörténete

Az 1962–1963-as évadban a Stúdió Színház műsorán szereplő három előadás55 közül egyértelműen a Tartuffe56 bizonyult a legnépszerűbbnek. A Marosvásárhely környéki kisvárosokba, Régenbe, Erdőszentgyörgyre, Dicsőszentmártonba, Ludasra szervezett kiszállásokkal együtt hatvanszor adták elő és 11.593 néző tekintette meg, míg a másik kettőt együtt összesen negyvenötször játszották és 8271 néző látta.57 A recepció egyöntetűen kiemelkedő művészeti eseménynek, „sokszorosan érdekes élményként”58 rögzítette az előadást, amelynek közönségsikeréhez a klasszikus komédia műfaja, Kovács György fellépése és az új színházépület iránti kíváncsiság egyaránt hozzájárult.59 Molière darabját három évtizeden át nem adták elő a Stúdió Színházban, mígnem 1994-ben Tompa Gábor a rendszerváltozás utáni első nagylétszámú színészosztály végzőseivel vitte színre sajátos koncepciójú és stílusú60 Tartuffe-jét,61 amely határkőnek számít az egyetem történetében.

Az előadás adatai

Cím: Tartuffe; Bemutató dátuma:1962. november 24.; A bemutató helyszíne: Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Stúdió Színháza; Rendező: Kőmíves Nagy Lajos; Segédrendező: Gergely Géza; Szerző: Molière; Fordító: Jankovich Ferenc; Díszlettervező: Mihai Mădescu; Jelmeztervező: Emilia Jivanov; Színészek: Biluska Annamária (Pernelle), Kocsis Antal (Orgon), Nagy Réka (Elmira), Darvas László (Damis), Toszó Ilona I. év (Mariann), Flórián Antal I. év (Valér), Kiss Attila (Cléante), Kovács György / Visky Árpád (Tartuffe, szerepkettőzés), Kiss Erzsébet (Dorina), Higyed Imre II. év (Lojális úr), Mihály Pál II. év (Rendőrtiszt), Bányai Irén II. év (Flipote), Miske László I. év (Rendőr).

Bibliográfia

Fodor, Zeno. „O promisiune Tartuffe pe scena Studioului din Tîrgu-Mureș”. Steaua Roșie, 1962. dec. 16., 2.

Izsák István. „Beszélgetés Mihai Raicu rendezővel”. Vörös Zászló. 1962. szept 30., 3.

Jákfalvi Magdolna. „Szenvedélyes nyugalom. A Philther-módszer egyik szempontjáról. Az 1945-ös Major-rendezte Tartuffe szövegdramaturgiai elemzése”. In EÖTVÖZET Szitu 2023, szerkesztette Doma Petra, Jászay Tamás, 24-36. Budapest: ELTE Eötvös József Collegium, 2024.

Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád, szerk. Egy filozófus Székelyvárosból. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2022.

K. J. „Cím nélkül”. Új élet. 24. sz. (1962): 18.

Kovács Levente. A Marosvásárhelyi Székely Színház Története (1946-1962). Marosvásárhely: Mentor Kiadó, 2001.

Kovács Levente. „Utak, erővonalak: az oktatási stratégiák és a képzés alakulása a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben 1962–1976 között”. In A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei II., szerkesztette Lázok János, Ungvári Zrínyi Ildikó, 9-24. Marosvásárhely: UArtPress, 2018.

Lázok János. „Hatvanéves a Stúdió Színház”. Népújság, 2022. nov. 23.,7.

Marosi Ildikó. „Tud-e a kérdőjel köhögni?”. A Hét, 1982. dec. 3., 5.

Molière, Tartuffe. Fordította Vas István. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951.

Molière, Tartuffe. Fordította Jankovich Ferenc. Franklin Társulat, 1943.

Nagy Pál. „Tartuffe sikere. A Színművészeti Intézet Stúdió Színházának első bemutatója”. Vörös Zászló, 1962. dec. 2.,3.

Nánay István. „A Tartuffe színeváltozásai”, szinhaz.net, hozzáférés: 2024.09.10. https://dossziek.szinhaz.net/9/nanay-istvan-a-tartuffe-szinevaltozasai.

R. L. „Tartuffe”, Utunk, 50. sz. (1962): 8.

Szabó Dénes. „Tanévnyitás előtt a főiskolákon”. Vörös Zászló, 1962. szep.20.,2.

Ungvári Zrínyi Ildikó. „Testképek, dialogikusság és performativitás 1954 és 1976 között: a SZISZI előadásainak formanyelve a fotó médiumában”. In A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei II., szerkesztette Lázok János, Ungvári Zrínyi Ildikó, 25–64. Marosvásárhely: UArtPress, 2018.