„Trepljov: „»A kerítésen azt harsogta a plakát… Sötét haj koszorúzta sápadt arc…« Harsogta, koszorúzta… Közönséges fordulat. (Kihúzza.)”

(Csehov: Sirály)

Régi színlapjaink egykor minden fontos, figyelemfelkeltést célzó és tájékoztató elemet egy nyomtatványra sűrítettek, majd egyre változatosabb formában, különböző médiumokban jelent meg a színházi reklám. A hagyományos hirdetési formák közül a színlap növekvő méretű utcai örököse, a plakát hordozta a legtöbb informatív elemet: a színházak főként a darab, a szerző, a szereplők és más alkotók névsorával, alkalomadtán magyarázó szövegekkel, csalogató jelzőkkel, majd egyre látványosabb vizuális elemekkel igyekeztek a teátrumokba csábítani potenciális nézőiket.1 Ezek a nyomtatványok nemcsak színháztörténeti kordokumentumokként izgalmasak: ahogy arra Marvin Carlson egy tanulmányában felhívta a figyelmet, a plakátok, szórólapok tudatos stimulálói lehetnek a nézői stratégiáknak,2 az előadás befogadásához tehát az első impulzust egy utcai falragasz vagy egy szórólap is képezheti, amennyiben a színház gondot fordít erre.

E tanulmányban a kaposvári Csiky Gergely Színház régi nyomtatványain keresztül kísérlem meg feltérképezni, hogy a színházi plakátok és műsorfüzetek hogyan befolyásolhatták a befogadás, értelmezés folyamatát, miként látták el a népszerűsítés, az ismeretterjesztés és a közönség „nevelésének” feladatát, s vajon hozzájárultak-e a színház látogatottságának növeléséhez. Az elemzésben – művészettörténészi előképzettségem okán – nagyobb hangsúlyt helyezek a színházi kiadványok vizuális kommunikációjára, arra a képzőművészeti háttérre, amely csak részben kapott figyelmet mindezidáig, miközben a „Kaposvár-jelenség” markáns kísérője és komponense volt.

„A nép állama színházat adott Somogynak!”

A kaposvári Csiky Gergely Színház 1911-től különféle vendégelőadások befogadó színtereként szolgált, mígnem 1955-ben önálló társulattal léphetett az államosított színházak sorába. Az első évadban az Állami Csiky Gergely Színház műsorfüzete, a Somogyi Ekhó címre keresztelt, kis formátumú lap erősítette a propagandacélokat, amely a következő évadban Somogyi Színház-Mozi címmel, 1957–1961 között Somogyi Színház címmel jelent meg.

Az ötvenes évek műsorfüzeteiben az ismeretterjesztés-népnevelés és a tartalmas szórakoztatás kettős feladatának hangoztatása papírforma szerint visszaköszön: olvashatunk híradást a magyar–szovjet barátság hónapjának eseményeiről, az új magyar dráma szükségességéről vagy a kultúrforradalom gyönyörködtető eredményeiről. Megkapjuk a „kultúrigényes” nézői „tömegek tudatának nevelésében” igen meghatározó új műsorpolitika érzékletes leírását is: „A színpadon nem veszi többé feleségül a vezérigazgató a gépírókisasszonyt, és a bárgyú operettek gügye hercegei és mágnásai helyett az igazi élet fűti át a színészek munkáját s a velük együtt érző közönséget is: Felszabadulás!”3

Az agitáció szokványos retorikája mellett ezekben a füzetekben bőséggel jelentek meg informatív leírások a darab tartalmáról és a szerző(k)ről, a színrevitel alkotói pedig szakmai szempontjaik elemzésével irányították a nézői befogadást. Különösen értékesek e tekintetben az 1956/57-es évadban Kaposváron rendező Németh Antal összefoglalói, amelyekben a színre vitt darab adottságait érintve vázolja fel rendezői koncepcióját.4 1. KÉP 2. KÉP 3. KÉP 4. KÉP

A színháztörténeti ismeretek bővítését egykori színrevitelek fényképekkel illusztrált leírásai segítették. Az első évadok műsorfüzeteiben helyet kaptak mozifilm-ismertetések és -ajánlók, később elvétve más helyi programok (képzőművészeti kiállítás, irodalmi évfordulók, hangversenyek stb.) hirdetményei, a füzetek utolsó lapjain kereskedelmi reklámok sorakoztak fel.

A plakátok szövegre szorítkozó közléseivel ellentétben az 1950-es évek műsorfüzetei gazdagon illusztráltak voltak: a vizuális elemek között leggyakrabban az aktuális bemutatók szereplőinek arcképei és próbafotói szerepeltek, de előfordult, hogy díszlet- és jelmeztervet is reprodukáltak. A füzetekben emellett – gyakran karikaturisztikus rajzok kíséretében – a színészekről és más színházi dolgozókról szóló anekdotákkal, díjakkal, kitüntetésekkel, olvasói levelekkel, színes hírekkel gazdagították az olvasnivalók körét, és nem maradtak el a zenés darabok közkedvelt dalszövegei sem.

A műsorfüzetek tartalmi sokszínűsége természetesen nem garantálta, hogy a színház nézőtere is megtelik lelkes nézők seregével, mivel az ötvenes évek kultúrforradalmi elképzeléseit megvalósítani és a munkásközönséget színházba vinni aligha volt könnyű. A statisztika eleinte biztató (bár kétséges valóságtartalommal bíró) adatokat mutatott: a színházak államosításának dicséretes, országos szinten megvalósult eredményei közt jegyzi az egyik műsorfüzet1959 őszén, hogy míg 1938-ban mindössze 2,5 millióan jártak színházba, 1958-ban már 7 millióan. A mutatók szerint a Csiky Gergely Színház esetében ugyancsak dinamikus volt a növekedés: míg 1955-ben 60 ezer, 1956-ban 140 ezer, 1957-ben és 1958-ban már 180 ezer nézője volt az előadásoknak.5

Ruff Béla, a színház közönségszervezője kiemelte, hogy a város és a megye dolgozói szeretik a színházat, és sok segítséget kap például a Textilművek, az Állatforgalmi Vállalat vagy a Cukorgyár közönségszervező aktivistáitól, de a Vaskombinát, a Finommechanikai Vállalat vagy a Tejüzem dolgozói kevéssé érdeklődnek az előadások iránt.6 Az érdeklődés felkeltésére 1958-ban zenés műsorral látogatták meg a gyárakat, ahol a beszámolók szerint hatalmas sikert arattak a munkások szórakoztatását szolgáló, derűs melódiákkal.7

A bizakodó hangvételű propaganda-szövegek mellett a valóság korántsem volt ennyire kecsegtető, hiszen az eladott bérletek mennyisége és a ténylegesen színházba járó közönség létszáma jelentős eltérést mutatott. 1962-ben a budapesti színházak látogatottságát illetően már a hivatalos statisztikák is jelentős, 13 százalékos csökkenést regisztráltak. E visszaesés okát kutatta a Népszabadság és a Népszava hasábjain kibontakozó vitasorozat: a cikkekben kitértek a közönségszervezés tökéletlenségeire, szervezetlenségére, a színes plakátok, ízléses, képes ismertető füzetek hiányára, az elégtelen híradásokra. Az egyik szerző ugyanakkor megjegyezte: „A színházi propaganda a fővárosban messze elmarad a vidéki színházaké mögött.”8

A budapesti színházakat érintő problémák megoldását az 1966-ban megalakult Színházi Propagandacsoport és a Színházak Központi Jegyirodája a televíziós-rádiós megjelenések szervezésével, folyóiratok és ismeretterjesztő könyvek, valamint havi műsornaptár kiadásával segítette. De a színházak továbbra is maguk gondoskodtak az egyes előadások népszerűsítéséről, amely „jórészt kimerül a saját kirakataikba állított kosztümös képek, röpcédulák, plakátok (igen ritkán rajzos plakátok) s néhány műsorfüzet készítésében. Amire – mint a legfőbb akadályra – minden színház joggal hivatkozik, az a korlátozott anyagi lehetőség.”9

A vidéki színházak közül a kaposvári volt a legrosszabb helyzetben. Az 1950-es évek elején a mintegy 1300 néző befogadására tervezett színház

„egy hodályra emlékeztetett. Hatalmas, megtölthetetlen, recsegő padlózatú építmény, fullasztó porfelhőivel a feudális virtus kőbe-fába szorult jelképe. Az ilyen épület még operettpremiereken is nehezen telik meg. A dunántúli város lassan hömpölygő életében a közönség távol is maradt színházától. Az épület állt magányosan ásító bejárataival, üres zsöllyéivel évtizedekig, mint egy használaton kívüli lovarda.”10

A színház igazgatói székében 1955 és 1970 között hat direktor váltotta egymást, közülük Lacina László az 1960-as évek közepére siralmas állapotokról számol be az épülettel, a lepusztult színészlakásokkal és az ekkortájt már csak(!) 800 férőhelyes nézőtér megtöltésének nehézségeivel kapcsolatban. Lacina személyesen kereste fel a helyi gyárak igazgatóit, az élmunkás brigádoknak ingyen színházjegyet vagy bérletet kínált, a város környéki települések bérletesei számára pedig autóbuszos szállítást szervezett, hogy a színházat megtöltsék.11 A nézők toborzása „majdhogynem házalóügynöki módszerekkel” zajlott.12

Míg a fővárosban arról panaszkodtak, hogy nincsenek megfelelő anyagok, amelyek révén a közönségszervező igényes tájékoztatást tudna adni a műsorra kerülő előadásokról, a kaposvári színház műsorfüzetei továbbra is rendszeresen elérhetők voltak az 1960-as években – bár arról, hogy a kiadványok időben a közönségszervező rendelkezésére álltak-e, nem került elő adat.

Az évtized első felében a műsorfüzetek színvonala nem volt egyöntetű: voltak évadok, amikor egészen vékonyka, pár lapnyi ismertetőt adtak csak ki, bár a formátum kreativitása kárpótolhatott valamelyest a csekély tartalomért. A Svejk, a második világháborúban szóróanyaga például könyvformátumot imitált, a kiadvány karikaturisztikus hangvételű illusztrációit a társulat egyik színésze, Makay Sándor készítette el. 5. KÉP Más füzeteknél a hangsúly a képiség irányába tolódott el: a színlap, a műsornaptár és egy-egy rövid szöveges ismertető mellett a dokumentum jelentős részét az alkotókról készült fotográfiák tették ki. 6. KÉP 7. KÉP 8. KÉP

Az évtized második felében változó stratégiákat és tartalmi-formai eloszlást találunk az ismertetőkben: az egyes évadok füzeteiben előbb eltűntek, majd újra megjelentek a színházi adomák, egyéb színes hírek, ajánlók. Előfordult, hogy nagyobb figyelmet fordítottak az előadás ismertetésére, de továbbra is kitartóan közöltek színészportrékat, próbafotókat, ritkábban jelmez- és díszletterveket. Külső megjelenésüket tekintve változatos formátumokkal dolgoztak, bár tettek kísérletet az egységes arculat létrehozására is (egyforma, csak színeiben eltérő címlapok, tipográfia stb.). A borítók illusztrációi alkalmanként az előadás jelképiségéhez igazodtak, de legtöbbször csak egyszerű feliratokkal dolgoztak. Ezekkel az adottságokkal és eszközökkel a bérlettulajdonosok számát az 1968/69-es évadban 3600 főre tudták feltornászni.13

„Fordulatot várunk a színház látogatottságában”

Amikor a „fordulat éveként” jegyzett 1971-es esztendőben Komor István vette át a színház igazgatásának feladatát, és Zsámbéki Gábor főrendezőként színre vitte a Sirályt, annak „előadásain akkor még vagy 60–70 ember ült a nézőtéren. Ezek is bérletesek. Egyszercsak jött a szervezőnk, és jelentette, hogy egy ember a pénztárnál jegyet vett a Sirályra. Erre a hírre bankettot tartottunk örömünkben. Így indultunk.”14

Az 1971/72-es évad programfüzetében az igazgatóság felvázolta elképzeléseit a „korszerű, igazságszerető, humanista” és főként aktuális színház tervéről, amely a remények szerint a látogatottságban is meghozza a várt fordulatot.15 Az új koncepció gyakorlati szinten azt jelentette, hogy a bemutatók számát csökkentették, s jóval kevesebb zenés előadást tűztek műsorra, viszont a gyermekelőadások színvonalának emelésére törekedtek – pontosabban nem kezelték másként, kevésbé fontosként, mint bármely más produkciót.16 A nézőtér megtöltésében eleinte tehát csak az jelenthetett könnyebbséget, hogy a korábbi 800-ról 640-re sikerült csökkenteni az ülőhelyek számát. A színház vezetőinek szemlélete látszólag épp az eddig ismert (az operettet és más zenés műfajokat előnyben részesítő) nézői preferenciák ellenében hatott, és ehhez lassanként lehetett – ha lehetett – hozzászoktatni a közönséget. A nézők színházba invitálásának módszereiben is szükségessé vált az új megoldások keresése.

Molnár Gál Péter, aki több cikkében is nehezményezte a színházi propaganda hiányát hazánkban, a vidéki színházak helyzetét elemző 1972-es cikkében felrótta: nem tájékoztatják a közönséget kellőképpen: „nincs műsorfüzet, ha van: díszes szereposztás mindössze”.17 Molnár Gál e megállapítását több színházi szakember megkérdőjelezte,18 Koltai Tamás pedig ráirányította a figyelmet a kaposvári példára: „az ország egyetlen színházában sincsenek olyan gonddal összeállított, tartalmas és szép kivitelű színházi műsorfüzetek, mint náluk.”19 Természetesen a szépség relatív fogalom, óvatosan kell vele bánnunk, ahogy azt a következő eset illusztrálja: 1974-ben a Magyar Nemzet egy rövid naplóbejegyzésének szerzője két műsorfüzet felett elmélkedett a külcsín-belbecs viszonyrendszeréről. Az író végül arra jutott, ha döntenie kellene, inkább a „nem szép”, de pontos tájékoztatást adó kaposvári ismertetőt választaná, mintsem a tetszetős, ámde téves információval kiadott veszprémit.20

Tény, hogy míg látványos grafikus plakátok az 1970-es évek végéig ritkán készültek Kaposváron, az ezidőtájt kiadott műsorfüzetek mind tartalmukban, mind grafikai stílusukban gazdag és változatos képet mutatnak. Az 1970/71-es évad kiadványai még egyszerű, vékony fehér füzetek voltak, borítójukon csak szöveggel vagy az előadáshoz kapcsolódó képpel kiegészítve. A címlap-illusztráció lehetett díszletterv, portré, tárgyfotó stb., de jelzésértékű, hogy két magyar származású kortárs képzőművész alkotását már beemelték egy-egy borítóra: az op art művész Victor Vasarely művét az Adáshiba, 9. KÉP míg Nicolas Schöffer kinetikus szobrának fotóját a Halló, ki az? / Játék a sötétben című egyfelvonásosok ismertetőjén reprodukálták.21 10. KÉP

Az új képzőművészeti tendenciák Közép- és Kelet-Európában az alkalmazott grafika területén tudtak a leggyorsabban meghonosodni. A különféle anyagokkal és technikákkal való kísérletezés (fotómontázs, papírkivágás, fröcskölés, tipográfiai játékok stb.), az egyes médiumok kombinálása, a pop art, az op art, a konceptuális művészet, később az új szenzibilitás egyaránt beszüremkedett a plakátok és a műsorfüzetek tervezésének folyamatába. Ahogy B. Nagy Anikó fogalmaz:

„Kiszorulván a kiállítótermekből és a könyvkiadókból, a friss művészeti törekvések az alkalmazott műfajok oltalmába hátráltak. Néhány vidéki színházban a műsorfüzetek is új tartalmakkal telítődtek, kinőtték a szünetet, és a műtárgy, a publicisztika és a filológia territóriumaira kalandoztak. […] Az alkalmi nyomtatvány keretein túllépő, alkotásként helytálló műsorfüzetek a hetvenes években a szokványból kilábaló színházak környezetében készültek, az előadással együtt forralták őket.”22

Az 1971/72-es évadtól az „előadásokkal együtt forralt” műsorfüzetek terén ugyancsak érzékelhető volt a fordulat Kaposváron: színes, figyelemfelkeltő tipográfiával és olykor a borítók teljes felületét kitöltő egyedi grafikával, fotómontázzsal készültek el az új kiadványok. Ezt fokozta az egységes megjelenés igénye, a sajátos kompozíciós felületként működő 20 x 21 cm-es formátum, amelytől azonban bátran eltértek, ha az adott darab mást igényelt. A füzetek szerkesztői feladatait főként dramaturgok, segédrendezők, mint Litvai Nelli, Saád Katalin, Pányoki László, olykor színészek (Csorba István, Milán Endre) látták el, majd 1978–1983 között Havas Fanny összeállításában jelentek meg. A grafikus plakátok és a műsorfüzetek képi világáért 1978-ig leggyakrabban a díszlet- és/vagy jelmeztervező felelt, de a készítők névsorában más társulati tagok és helyi képzőművészek egyaránt szerepelnek.

Az 1971/72-es évadban mindössze két előadást reklámoztak grafikus plakáttal. Az egyik a Pompás Gedeon, melynek kiadványait Nagy Sándor, az előadás díszlettervezője jegyzi. 11. KÉP A plakát és a műsorfüzet borítója egyaránt egy bajuszos, kissé karikatúraszerű figurára épít: a stilizált fej karaktere azt a könnyed rajzi világot idézi, amely a napilapok, vicclapok hasábjain vert gyökeret hazánkban. Az évad másik grafikus plakátja jelentősen eltér ettől a stílustól: Honty Márta a Szent György és a sárkány plakátján, műsorfüzet-borítóján és lapjain elmosódott fotórészletek, felismerhetetlenné redukált organikus formák ismétlődő, tükröződő ritmusaival teremtett sejtelmes hangulatot. 12. KÉP

Honty Márta (1940–2004) főként gobelinjeiről, zománcműveiről ismert kaposvári képző- és iparművész volt. Munkáin visszaköszönt a népművészeti motívumok ismerete és szeretete, de ezek nem a népi kultúra halvány utánérzéseiként, hanem aktualizált, érvényes formakincsként születtek újra feldolgozásain. Művészetének állandó kiindulópontja és médiuma volt a grafika, aprólékos ceruza- vagy tusrajzain általában finom és sűrű vonalvezetés érvényesült.23 Bár akadt az évadban olyan műsorfüzet, amelyen a fent említett, fotómontázs jellegű komponálásmódot választotta (Koldusopera), legtöbb tervezésének a vonalrajz képezte az alapját.

A Sirályhoz készült borító absztrakt rajzán az íves vonalvezetésből formálódó minta egyszerre nyitott és zárt, a sűrű szövésű vonalháló egyszerre hat kifelé és befelé, szimultán sugall mozgást és rögzítettséget, miközben különböző síkokat és térbeli viszonylatokat egyesít. 13. KÉP Más tervezésein kevésbé absztrakt elemekkel dolgozott: a Cigányprímás nyitólapján a hegedű és a népművészet stilizált virágmotívumai szerveződnek aszimmetrikus mintába, míg a Viktória feliratot csipkeszerűen áttört, dekoratív ornamentika öleli körbe a nagyoperett kihajtható ismertetőjén. 14. KÉP A gyertyaöntő borítóján Giordano Bruno 16. századi darabjának miliőjét a reneszánsz építészeti elemek és a korabeli öltözékbe bújtatott figurák montázsszerű megkomponálásával teremti meg. 15. KÉP

A következő évadban új művész vette át a színházi kiadványok grafikai tervezését.24 Pauer Gyula 1973-ban a rendező Kertész (Kornis) Mihály meghívására, a Hókirálynő díszlettervezői feladatai miatt érkezett Kaposvárra, és vált a Csiky Gergely Színház meghatározó tagjává. Pauer személyében egy igazi neoavantgárd képzőművésszel (és jelenséggel) gazdagodott a társulat, aki a visszaemlékezések szerint25 grandiózus látványterveivel erőteljes hatást gyakorolt a rendezői koncepciók alakulására is: „A kaposvári színház arculatának kialakításában Pauernek, pontosabban az általa képviselt képzőművészeti és színházi kísérletnek és eredményeknek jelentős szerep jutott”.26 Pauer borítótervei számos alkalommal utaltak a színpadkép elemeire, mivel – újfent idézhetjük – lényegében együtt forralódtak vele. Egy-egy kiadvány azonban saját jogán is önálló, érvényes műalkotásnak tekinthető, hiszen a művész a műsorfüzetek világában épp oly virtuóz tervezőnek mutatkozott, mint a színpadi látvány megalkotásában.

Honty Márta finom, aprólékos grafikáival ellentétben Pauer Gyula rajzstílusa vérbő, energikus és nagyvonalú volt, számos tervezésén uralkodó elemként használta. Ez a dús, szemet próbáló sűrűségű grafika jelent meg például a Pacsirta piros-fehér-zöldben pompázó borítóján 16. KÉP vagy A szabin nők elrablása címlapjának (kezek, lábak, fejek, házak alkotta) szertelen vonalhálózatában. 17. KÉP A hagyományosabb karikatúrák jellegzetességei érvényesültek A gerolsteini hercegnő vagy a Tűzijáték borítóin, a Királyi kegy avagy a színésszé lett katona gyermekelőadásához pedig egy színezőt nyomtattak a szereplőket játékosan karikírozó paueri rajzok nyomán.

A kutya testamentuma címlapján és plakátján – egy kézen álló, pallón egyensúlyozó bohóc képében – a cirkuszi mutatványosok világa köszönt vissza. 18. KÉP A művész a borítón harsány narancssárga alapon vékony fekete vonalrajzzal dolgozott, míg a plakáton a médium sajátosságait szem előtt tartva színgazdag, nagy és minimalizált formákkal gondoskodott az utcai figyelemfelkeltésről. A Tartuffe címlapján is meghatározó kompozíciós eszköz a mindent betöltő vonal, de itt a figurák helyett egy piros alapon fehér, dekoratív ornamens árad szét a felületen. 19. KÉP A mintát ugyanakkor ügyetlennek tetsző, ceruzával odafirkált vonások tarkítják, mintha a művész letisztázatlanul hagyta volna alkotását.

A realisztikus rajzművészet gyakorlata, ahogy a fenti példákon láthattuk, nem jellemezte a művész stílusát, de amennyiben a téma megkövetelte, „ment neki a szocreál is.”27 Az Állami áruház látványterveihez ugyanis az ötvenes évek kedélyes, ám fals világát kellett reprodukálnia, amelyhez az előadás rendezőjével, Ascher Tamással a Filmarchívum korabeli mozgóképeiből inspirálódtak. 20. KÉP Ezt a képi világot elevenítette fel az Állami áruház borítóján, megőrizve a korszak szocialista realizmusának ízét az éneklő nők ceruzarajzos ábrázolásában. A műsorfüzetet Ascher Tamás szerkesztette a Belkereskedelem, az Állami Áruházak Híradója és a Divatújság című hírlapokból származó eredeti dokumentumokból.

Pauer borítóterveinek másik csoportján fotóalapú kompozíciók kaptak helyet: a Mesél a bécsi erdőn tornadresszes fiatal férfiakat látunk furcsa mozgásformációkban, az Egy lócsiszár virágvasárnapja címlapján egy ló negatív, raszterpontokból építkező képe a fő motívum. A kaukázusi krétakör valósan megrajzolt körének középpontjában egy földdarabon látható talpnyomattal illusztrál. Az Ivanov műsorfüzetén az előadáshoz készített makett fotója látható, a látványterv maszatosságával és a fénykép fekete-fehér kontrasztosságával egyszerre dolgozik. 21. KÉP Egy metszetreprodukció és egy fotórészlet különleges házasságából született a Troilus és Cressida címlapja: Shakespeare portréját rohamsisakkal egészítette ki – a koncentrált képi játékot még az előadás címével vagy a színház nevével sem „zavarta meg”. 22. KÉP

Pauer Gyula autonóm művészetének 23. KÉP 24. KÉP egyik központi eleme volt a pszeudo-elmélet, azaz a valóság és a hamisság/látszat közti határvonalak feltérképezése, az illúzió felmutatása. Az ezzel való kísérletezés a kezdetektől épp úgy átitatta színpadi látványtervezéseit, megjelent a nyomtatványokon, ahogy aztán a színházi világ megismerése visszahatott képzőművészeti tevékenységére.28 A képzőművészi munkáin már sokszor próbált gyűrt papír finom látszat-plaszticitásával, domborműszerű pszeudo-felületével dolgozott A műveltség netovábbja műsorfüzetén, az Ivanov plakátján, a Csillag a máglyán és az Élnek, mint a disznók kiadványain. Talán ez utóbbin válik igazán érzékletessé a kiinduló ötlet: az összekoszolt, gyűrt felület poétikus, szürke tónusokban bontakozik ki a sima alapból. 33. KÉP

Az 1974/75-ös évad műsorfüzetein Pauer Gyula mellett már más tervezők nevével is találkozunk. Háy Ágnes grafikus, animációs filmrendező A három testőr, valamint A konyha című előadásokhoz tervezett díszletet és jelmezt, borítótervein a színes felületeket megbontó fehér foltokkal való játék ismétlődik. 25. KÉP Csővári Lenke, az Úrhatnám polgár műsorfüzetének lila-zöld ruhás, erősen absztrahált nőalakjához vélhetőleg saját jelmezterveinek harsány, geometrikus mintázatait vette alapul. 26. KÉP Gáspár András díszlettervező szintén készített címlapokat: A szabadság első napja műsorfüzetén rusztikus, aranyló barna színével mégis lírai hatást keltő zsákvászon mintázat terpeszkedik, széleit finom festéknyomok fogják keretbe. 27. KÉP

Keserü Ilona személyes alkotói gyakorlatából merített, amikor a Diákszerelem borítójára egy íves, rózsaszín és narancssárga színekre hangolt motívumot választott. 28. KÉP Keserü a hatvanas évektől használta ezt a sajátosan hullámzó formát alkotásain, amelyhez a balatonudvari temető különleges, szív alakú sírkövei szolgáltak ihlető forrásként. Keserü Ilona művészetéből más borítókon is kapunk némi ízelítőt: az Őrület vagy más – avagy Mi történt a fórumon címlapján az előadáshoz komponált látványtervét, 29. KÉP az Erdő címoldalán pedig az egyik általa tervezett, hajlított vasakból és dróthálóból formált bokor fényképét reprodukálták. 30. KÉP

Érmezei Zoltán (1955–1991) konceptuális művész, az 1970-es években színházi díszlettervezőnek készült, így került kapcsolatba Pauer Gyulával és a Csiky Gergely Színházzal:29 itteni tevékenységének nyomait néhány műsorfüzet őrzi. A Liliomfi ismertetője első pillantásra egy vörös alapon aranyszínű tipográfiával és grafikával díszített, dekoratív füzet hatását kelti, 31. KÉP majd lassan kihajtogatva a lapokat, a 19. századi színházi világhoz kapcsolódó szövegek (Déryné, Petőfi stb.) olvashatók. Megfordítva az immár teljesen kihajtogatott lapot, az előadás szereplőinek csoportképét pillanthatjuk meg: a színészek kortárs öltözékben a színház málló vakolatú fala előtt demonstrálják a hazai színjátszás aktuális helyzetét. 32. KÉP

Itt jegyezzük meg, hogy a fordulat évétől kezdve a műsorfüzetek fotóreprodukcióinak elkészítésében több tehetséges alkotó vett részt. Jeney István, a társulat színésze például számos ismertetőhöz készített fényképeket, fotói közül kiemelendő Schaár Erzsébet szobráról készített lírai sorozata, amely a Cyrano de Bergerac műsorfüzetének belső lapjain kapott helyet. Rajta kívül Donáth Péter, Lukáts Andor, Koltai Róbert, később Gothár Péter neve is feltűnik az ismertetők fotóanyagát jegyzők sorában a hivatásos fényképészek (Fábián József, Simara László) mellett.

A fentiek összegzéséül megállapíthatjuk, hogy 1971–78 között az előadások ismertető füzeteinek vizuális megjelenése szakavatott képzőművészek (és képalkotó tehetséggel megáldott színművészek) kezében nyugodott. Mindezidáig nem ejtettünk szót a műsorfüzetek tartalmi változásairól, amely az igényes grafikai tervezés mellett a színház vezetésének szemléletét és a közönséghez való viszonyulását egyaránt tükrözte.

Az egyik legfontosabb változásnak azt tekinthetjük, hogy a rendezői értelmezések kikoptak a szövegek közül. A néző (olvasó) így sem maradt segítség nélkül, de a tájékozódásban már nem az explicit direktori koncepciók vezették: a szövegek az értelmezés inspirációit és kontextusát mutatták fel.30 A Piros bugyelláris műsorfüzetében például találunk egy Kosztolányi-szöveget, amely a források szerint Szőke István rendezésének egyik kulcsát jelentette.31 A többi írás a segédrendező, Saád Katalin gyűjtése nyomán került mellé, aki egy katartikus próbát követően azt kezdte el kutatni, hogy mi, magyarok miként viszonyulunk a cigányzenéhez. Ezen az emlékezetes próbán Bregyán Péter annyira küszködött az egyik nóta eléneklésével, hogy tehetetlenségében puszta kézzel szétroppantott egy poharat. E pillanat elementáris ereje motiválta a segédrendezőt, hogy az ismertetőben a zene, a népszínmű és a nemzeti identitás összefonódását, tehát ezt az elemi érintettséget próbálja meg feltárni.32

A színészek bemutatása, egyéni szerepértelmezése ugyancsak eltűnt a hetvenes évek ismertetőiből. A portréfotók mennyisége megcsappant, bár ha közöltek fényképeket, azt játékosan, kreatívan tették, például régi fotóalbumokat idézve keretezték be az arcképeket (Rokonok). Próbafotókkal is jóval ritkábban találkozunk. Emellett elmaradtak a színes hírek, a színház és az ott dolgozók „titkos” életének feltárása – minden a darab (és nem elsősorban az aktuális kaposvári színrevitel!) megismertetésére irányult. Ezt a tájékoztatást színházelméleti és -történeti források (Efrosz, Brook, Brecht, Sztanyiszlavszkij, Jan Kott stb.), történelmi események, levelezések, életrajzi adatok, versek, novellák, dalszövegek, naplórészletek, idézetek, kultúrtörténeti érdekességek, régi újságcikkek, filozófiai értekezések, népszokások, nemzetközi kritikák, tanulmányok közlése segítette.

Arról, hogy időközben – kiváló műsorfüzetek ide vagy oda – miként alakult a színház látogatottsága, néhány forrást idézhetünk. „Jöjjön el a közönség, ez a legfontosabb!” – biztatta még az 1972/73-as évad kezdetén Komor István a közönségszervezőket, akiknek igényeit a színház igazgatósága „eddig is messzemenően támogatta” a közös cél érdekében. Komor a jegyeladási mutatók csinosítgatása helyett a színház és közönség közötti valódi kapcsolat létrehozását ösztönözte.33

Bár a statisztika szerint 1973-ban az országban mintegy 5 688 000 színházjegyet adtak el,34 Kaposváron előfordult, hogy nézők hiányában elmaradt az előadás (Homburg hercege).35 Miközben a fővárosból egyre többen érkeztek a kaposvári előadások miatt, a városban – ahogy az egy 1973-as ankéton szóba került – még mindig akadt néhány „megmozdíthatatlan terület”, furcsa módon épp a pedagógusokat és a megyei kórház dolgozóit volt problémás a színházba csábítani.36 Tegyük hozzá, hogy mindeközben a fiatal főiskolásokból egy olyan, nehéz műfajokat kedvelő és értő közönségréteg verbuválódott, amelynek tagjai már operettet nem kívántak látni. A bérlettulajdonosok száma mindazonáltal az előző évad óta 30 százalékkal emelkedett, így 1975-ben már 8000 bérletes nézőt fogadhatott a kaposvári teátrum.37

A műsorfüzetek szerkesztőjeként és segédrendezőként már említett Saád Katalin 1975 őszén érdekes kísérletbe fogott a közönségszervező munkatársakkal. A bérletezési időszakban értelmiségi családokat, iskolákat, üzemeket és hivatalokat látogattak meg, hogy a városi és megyei közönség összetételét, igényeit feltérképezzék. A tapasztalatokat a Színház című folyóiratban A közönség felfedezése – Riportúton Kaposvárott és környékén címmel tették közzé. Eszerint a kórház és némelyik iskola továbbra is megmozdíthatatlan terület maradt. Saád Katalin cikkéből még egy passzus idekívánkozik, amely szűkebb témánk, a reklámanyagok helyi hatásmechanizmusaival kapcsolatos tényezőre világít rá:

„Hamarosan felfigyeltünk egy apró, figyelmen kívül mégsem hagyható jelenségre: hogy szembetalálkoztunk vagy sem az illető épületben színházunk plakátjával – előre jelezte a fogadtatás hőfokát. A kórház valamennyi osztályának minden bemutatóról küld egy-egy plakátot a jegyiroda, mégsem látható belőle sehol egy darab sem. A Megyei Könyvtárban viszont a földszinten is, az emeleten is a plakát az első, amit megpillant a belépő. Ha meggondoljuk, hogy naponta mintegy ötszázan látogatják a könyvtárat, nem csekély propaganda.”38

A közönség megszólításának, a figyelem felkeltésének tehát másféle akadályai is voltak, a színház látogatottsága azonban továbbra is felfelé ívelt: „a bemutatók számának csökkenése ellenére is növekedett a közönségbázis: a színház az ezer lakosra jutó előadások és látogatók számát tekintve országosan az első helyen áll. Az 1976–77-ben a korábbi 141 000-ről 161 400-ra nőtt a nézők száma.”39

Az újabb fordulat: 1978

A kaposvári Csiky Gergely Színház életében a következő nagy fordulatot az 1978-as esztendő hozta meg: Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás a budapesti Nemzeti Színházhoz szerződött, és a kaposvári társulat számos tagja velük tartott: a színház vezetését Babarczy László vitte tovább.40 Sokan aggódtak a „törés” miatt, de az igazgató egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a felkavaró híreknek köszönhetően „meg is nőtt a színház iránti érdeklődés, mert sokan, akik eddig közömbösek voltak, most felfigyeltek, mi is történik.”41 Egy másik beszámolóban pedig tovább emelkedő nézőszámokról (110 000 fő!) olvashatunk.42

Talán nem véletlen, hogy a színházi kiadványok karakterében ismét változások mutatkoztak: 1978-tól ugyanis valamivel több lett a grafikus plakát, a műsorfüzetek pedig – az új szerkesztő, Havas Fanny látásmódjának köszönhetően – „máshogy” lettek virtuózak: „A nagy Havas Fanny-korszakot 1978-tól számítjuk Kaposvárott. Az ő szerkesztésében a műsorfüzetek megteltek pazar ötletekkel, humorral, bájjal, és kibújtak a bőrükből. A nemzedék még pár évig virgonc kedvében volt. A formátumot és a grafikát csak a nyomda tartotta féken.”43

Ebben a periódusban tehát nem az egyedi tervezésű borítókat – mivel a címlapokon többnyire „kész” képek reprodukcióit találjuk –, hanem főként a formai ötletgazdagságot emelhetjük ki. A lapméretek közül leggyakrabban az A4-es és A5-ös álló, olykor fekvő formátumot használták. Ezek az ízlésesen megkomponált füzetek a korábban megszokott formai és tartalmi színvonal méltó örökösei, az ismeretek széles tárházát felvonultató, izgalmas képanyaggal illusztrált kiadványok maradtak.

A Sir Gawain és a Zöld lovag „képeskönyve” például feltűnő kék-piros lapszínekkel és késő középkori kézirat-illusztrációkkal nyűgözte le a gyermekeket, 34. KÉP miközben a Melegház ismertetőjének szövegeihez elmebetegek szürreális rajzait társította a szerkesztő. A Kegyenc füzetében a klasszikus művészet emlékei, antik római császárszobrok és aranypénzek díszlenek a szövegek közt, a Chicago kiadványában pedig a modern világ birodalomépítői (sztárok, gengszterek) automobilok, felhőkarcolók és elhalálozott bandatagok képeivel. A Királyasszony lovagja tájékoztatójában az aranyló brokátminták barokk portrérészletekkel elegyednek, míg A Werthert már megírták kiadványa az orosz plakátkultúrából nyújt némi ízelítőt. 35. KÉP

A gótikus szárnyasoltárok triptichon-elrendezését hasznosította az Átváltozások műsorfüzete, 36. KÉP amelynek kétfelé nyitható lapjain Hieronymus Bosch alkotásainak bizarr részleteit találjuk, míg a szövegek – Lope de Vegától József Attilán és Baudelaire-en át Spinozáig, Aronsonig – ugyancsak nagy ívet fognak át. A társulatról készült fényképsorozat került a Halmi, az Esküvő, illetve a Szegény Dániel előadásaihoz készített leporellókra: ezek a fotószekvenciák frissek, egyszerre artisztikus, mégis spontán lenyomatai a színpadi (és színpadon kívüli) játéknak. A sort még hosszan folytathatnánk, ha a kép és szöveg összhangját, vagy a válogatás szerteágazó merítését szeretnénk jellemezni.

Az igazán meglepő ötleteket azokon a műsorfüzeteken találjuk, amelyek a tartalmi sokszínűség mellé némi (szó szerinti) bontogatásra, hajtogatásra és vagdosásra ösztönözték a közönség tagjait. Ez a legegyszerűbb esetben lehetett egy műsorfüzet méretre összetűrt plakát, amelyet kihajtva egyik oldalán egész oldalas fotó/illusztráció kapott helyet, míg a másik oldalán a szokásos módon informált (Kabaré, Berzsián és Dideki).

Néhány ismertető a postai küldemények típusaival kezdett játékba: A revizor tájékoztatóját egy borítékból vehette ki a néző, a Két úr szolgájához pedig egy kis tasak készült képeslap méretű lapokkal, amelyeken Goldoni visszaemlékezéseit olvashatta, és a commedia dell’arte karaktertípusait ismerhette meg a közönség. 44. KÉP „Igazi” képeslapot is küldhetett a színházrajongó néző, méghozzá Turgenyev leveleiből válogatott szavakkal, ha az Egy hónap falun ismertetőjéből a perforáció mentén kiemelte a portrékkal és impresszionista festményekkel dekorált lapokat. 37. KÉP

Az Augusztusi vasárnap előadásképei arról tanúskodnak, hogy a színpadon megannyi lampiont függesztettek fel a játék során: ez adhatta az ötletet a szerkesztőnek, hogy a produkcióhoz készített tájékoztató – némi vagdosás és ragasztás után – maga is lampionná lényegülhessen át. Végül a „nagy Havas Fanny-korszak” talán legmeglepőbb darabja, a Candide kiadványa kívánkozik az említendők sorába. 38. KÉP A Candide ismertetője méreteiben is felülmúlja az eddigieket, formátuma ugyanis az egykori bakelit nagylemezek léptékét imitálja: „dupla albumról” van szó, a kívül-belül gazdagon illusztrált borító ugyanis mindkét tasakjában körformába tipografált szövegekkel bolondítja el a nézőket.

A hetvenes évek végén a grafikus plakátok száma (egy rövid időre) megnőtt Kaposváron: a korábban csak tipográfiai variációkkal és eltérő színvilággal megoldott szöveges plakátok mellé felzárkóztak a látványosabb vizuális elemekkel dolgozó megoldások is. Az igényes grafikus plakátok egyébiránt nemcsak Kaposvárról hiányoztak: a műfaj feltámasztására 1976-ban nyolc grafikus tett kísérletet, amikor Plakátok szünetben címmel a Madách Színházban állították ki színházi plakátterveiket. A kiállításhoz készült leporelló szövegei mind a jó színházi plakát ismérveiről (figyelemfelkeltő, gondolkodtató, korszerű, szellemesen ízléses stb.), funkciójáról (a legpopulárisabb meghívó) és társadalmi érdeket szolgáló (népművelő és ízlésnevelő) szerepéről értekeztek.44 A jó színházi plakát – mondják –, ha lenne: „Ösztönözné vagy vitára ingerelné a járókelőt. Nemcsak a címet és a szereposztást közölné. Hirdetményből látványos hírveréssé válna. Kivinné a játék legfontosabb elemeit az utcára, s jóelőre nézővé avatná az eleddig közömbös szemlélőt. Felvillantaná a színház színeit a szürke házfalakon. Fontos kordokumentuma lehetne az évad kiemelkedő produkcióinak. Az »elitkultúra« színházát a tömegkultúra részesévé tenné. A leginkább ráéhezőknek adna ízelítőt — színből és játékból.”45

A kaposvári plakátok sok esetben a műsorfüzetek címlapjainak nagyra nőtt (hol iker-, hol legfeljebb mostoha)testvéreiként kerültek az utcára. Amit azonban fontos megjegyezni: ahogy a műsorfüzetek nem emelték ki és helyezték előtérbe a színészek személyét, úgy a plakátok sem a színészek arcával akarták „eladni” az előadást. Ha mégis megmutatták a szereplőket a hirdetményeken (Halmi, Kabaré, Az eltört korsó, Szegény Dániel), azt többnyire csoportkép vagy fotószekvencia formájában, művészi átírásban tették.

A jó plakát ismérvei közt a legfontosabbat, a valódi figyelemfelkeltés feladatát a Kabaré lila-sárga komplementere, 39. KÉP a Szentivánéji álom hívogató zöldje színeiben látszólag teljesítette. 40. KÉP Formai tekintetben a Marica grófnő plakátja okozhatott némi meglepetést, amelyen a rózsaszín raszterpontokból kirajzolódó, táncoló pár tagjait fejjel lefelé reprodukálták. 41. KÉP Az Esküvő plakátján – a nézőt felkészítendő – James Ensor Intrika (1890) című festményének groteszk figurái vonultak fel, 42. KÉP A melegházat hirdető poszter nagy sárga felületére pedig egy ujjlenyomatokból mintázott figura került. 43. KÉP Ezután sok évre, évadra eltűnnek még ezek a kísérletek is, a grafikus plakátok száma csak 1988 táján szaporodik fel újra – de ennek a témakörnek a kibontása már túlmutat jelen kereteinken.

Kaposváron – nosztalgikus, régimódi város – még ma is akad egy-két hirdetőoszlop, amin színházi plakátokat, havi műsorprogramot láthat a járókelő. A digitális technológiák térhódításával azonban a színházi kiadványok hagyományos formái kezdenek eltűnni, miközben új típusok és módszerek születnek, hogy a színház üzeneteit tolmácsolják a közönség felé. A 21. század multimediális kommunikációjában a hangsúlyok is folyamatosan áthelyeződnek: jelenleg a színházi hirdetmények kompozíciós alapelveit főként a telekommunikációs eszközök kijelzőinek formátumai határozzák meg. A jelenkor színházi grafikusának ugyanakkor a színházak homlokzatára függesztett, több méteres molinókon egyaránt működőképes vizuális jelrendszer létrehozásán kell fáradoznia – miközben a grafikai tervezés és a színrevitel folyamata aligha szervesül oly mértékben, mint egykor. (Lásd: „együtt forralódás”. Saád Katalin sem véletlenül fogalmazott így: a „kaposvári színházban létezni maximális hőfokú életforma” volt.46 )

A Kaposvár-jelenség egykori kibontakozásához a valódi műhelymunka-szemlélet, a közös célért, az aktuális színház létrehozásáért tett minden lépés – mindenki lépése – hozzájárulhatott, és ebben a kiadványok szerkesztőit és tervezőit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Bár e nyomtatványok nézőszámot növelő hatásait konkrét bizonyítékokkal, számadatokkal aligha tudom alátámasztani, talán nem kevés tanulság annak a nívónak a hangsúlyozása sem, amit ezek a kiadványok képviselnek. A magas minőség, a gondos szerkesztettség, a jelenségeket mélységében feltáró informatív tartalom és a kreatív forma egysége tökéletesen egybecseng a Csiky Gergely Színház korabeli irányelveivel, azzal a szemlélettel, amely a legkomolyabb játékossággal viszonyult a színházi munka minden mozzanatához.

Bibliográfia

(rg). „Várják a közönséget”. Somogyi Néplap, 1972. aug. 24., 6.

(sz–i). „Napló”. Magyar Nemzet, 1974. ápr. 13., 4.

„Bástyasétány 77”. Somogyi Színház, 1958. nov. 21., 7.

„Bródy Sándor: A tanítónő”. Somogyi Színház, 1959–60. 2. sz., 14.

„Paul Lincke: Luna asszony”. Somogyi Színház, 1959. jan. 13., 13.

„Sarkadi Imre: Szeptember / Kálmán Imre: Montmartre-i ibolya”. Somogyi Ekhó: Az Állami Csiky Gergely Színház műsorfüzete, 1956. ápr. 14., 1.

„William Saroyan: Halló, ki az? / Peter Schaffer: Játék a sötétben”. A kaposvári Csiky Gergely Színház műsorfüzete, 1970/71

60 éves a Csiky Gergely Színház. 1971/72-es évadismertető, 1.

Antal István. „Színház- és filmrendezők Pauer Gyuláról: Kornis Mihály, Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Ascher Tamás, Ács János, Gothár Péter, Fehér György: A beszélgetéseket készítette és lejegyezte Antal István (1997)”. In Pauer, szerkesztette Szőke Annamária és Beke László, 339–362. Budapest: MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 2005.

B. Nagy Anikó. „Színházi műsorfüzetek a múlt évadban (és azelőtt)”. Budapesti Könyvszemle 3, 4. sz. (1991): 511–515.

Beke László. VisszaElőretekintés: Érmezei Zoltán életmű-kiállítása. Budapest: Ludwig Museum, 2016.

Benkő Tibor. „Rádiós beszélgetés Malonyay Dezsővel a vidéki színházakról”. Színház 6, 3. sz. (1973): 39–41.

Carlson, Marvin. „A színház közönsége és az előadás olvasása”. Fordította Imre Zoltán. Theatron 7, 1–2. sz. (2008): 17–26.

Dárdai Zsuzsa. „Kulisszatitkok: Beszélgetés Pauer Gyulával”. Mozgó Világ 13, 8. sz. (1987): 108–121.

Földes Anna. „Utazzunk színházba!”. Nők Lapja, 1974. nov. 16.

Garai Tamás. „Kaposvár színháza: 110 ezer nézőnek játszik a fiatalok társulata”. Hétfői Hírek 23, 8. sz. (1979): 4.

Gyöngyösi Gábor. „Közönségkutatás és műsorfüzet”. Korunk 26, 7. sz. (1967): 976–977.

Győri Illés György. „Beszéljünk a propagandáról”. Színház 2, 1. sz. (1969): 29–31.

Kemény György, Szabó Ervin, Kazimir Károly, Fekete Judit és Nemessuri Zoltán. Plakátok szünetben: Nyolc grafikus színházi plakátterveinek kiállítása. Kiállítási vezető. Budapest: Madách Színház, 1976.

Koltai Tamás. „A kaposvári példa, avagy Mi kell ma a közönségnek?”. Színház 6, 4. sz. (1973): 32–34.

Koltai Tamás. „Az én Kaposvárom: Harminc évad, és ami utána jön”. Színház 36, 11. sz. (2003): 2–15.

Lenkei Lajos. „Bővebb választékot és jobb minőséget: Hozzászólások a színház és közönsége vitához”. Népszabadság, 1963. márc. 29., 9.

M.A. „Egyensúly – egy lépés előnnyel: A színház törekvéseiről a népfrontbizottság ülésén”. Somogyi Néplap, 1975. okt. 31., 1.

Menyhárt László. „A néphagyomány vonzásában: Beszélgetés Honty Mártával”. Művészet 25, 4. sz. (1984): 28–33.

Mészáros Tamás műsora. „Kaposvári színházi hetek” 1973.V.27., URH 8.30 (Rádióműsor gépelt átirata, Csiky Gergely Színház Archívuma, Színház és közönség-dosszié.)

Mihályi Gábor. A Kaposvár-jelenség. Budapest: Múzsák Közművelődési Kiadó, 1984.

Molnár Gál Péter. „Vidék? Vidék!”. Színház 5, 11. sz. (1972): 3–5.

Németh Antal. „A mosoly országa rendezéséről”. Somogyi Színház-Mozi: A Csiky Gergely Színház műsorfüzete, 5. sz. (1956–57): 1.

Németh Antal. „A rendező elmondja”. Somogyi Színház-Mozi, 1. sz. (1956–57): 4–5.

Saád Katalin. „A képzőművészet titkos jelenléte: Pauer Gyula színpadképeiről”. Színház 8, 5. sz. (1975): 30–34.

Saád Katalin. „A közönség felfedezése: Riportúton Kaposvárott és környékén”. Színház 8, 10. sz. (1975): 17–22.

Saád Katalin. „Önszócikk”. Napút 28, 9. sz. (2016): 105–106.

Saád Katalin. „Személyes vallomás helyett: Szőke Istvánnal Saád Katalin beszélget”. Színház 12, 5. sz. (1979): 25–32.

Sándor Iván. „Napló az évadról (2.)”. Film Színház Muzsika 22, 26. sz. (1978): 8–9.

Szabó Zsófia. „Színház – néző – reklám”. In Színház és néző, szerkesztette Burkus Boglárka és Tinkó Máté, 178–193. Budapest: Doktoranduszok Országos Szövetsége, Irodalomtudományi Osztály, 2019.

Szőke Annamária. „Színháziasított valóság: Pszeudoelőadások, pathosformelek és a Maya, 1978–1981 (2002–2005)”. In Pauer, szerkesztette Szőke Annamária és Beke László, 167–200. Budapest: MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 2005.

Takács István. „Tanulságokról és teendőkről: Beszélgetés a kaposvári, a kecskeméti és a szolnoki színház vezetőivel”. Színház 12, 8. sz. (1978): 38–44.

Verseghi György. „Felügyeleti vizsgálat Somogy megyében”. Népművelés 25, 8. sz. (1978): 10–11.