Az előadás színházkulturális kontextusa

1977, a bemutató éve, és az 1976–1977-es tanév a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet folyamatos leépülésének kezdete. 1976-ban román tagozat indul az intézményben. A tagozat indítását nem előzi meg hosszabb vagy alaposabb szakmai egyeztetés, így nem alakulhat ki semmilyen módszertan a román és a magyar tagozat együttműködésére. A hirtelen változás a magyar nyelv elvesztéséhez vezet: a vezetőségi gyűlések, szakmai beszélgetések, az intézményen belüli adminisztratív kommunikáció kizárólagos nyelve a román lesz. Az előadás műsorfüzete már kétnyelvű.1 1977 novemberében meghal Kovács György, érdemes művész, a Nép Művésze, akit a román és magyar színházi világ egyformán nagyra értékelt. Kovács Györgyöt a kolozsvári Házsongárd temetőben, az intézmény nevét adó Szentgyörgyi István mellé helyezik örök nyugalomra. Bár 1977-ben Romániában hivatalosan megszűnik a cenzúra, az igazi ideológiai nyomás ekkor kezdődik. A kulturális és tanintézmények egyre-másra kapják a történelmi évfordulók, fontos román történelmi és kulturális személyiségek ünneplését célzó rendezvényekre, előadásokra való felhívásokat és a hozzájuk csatolt ajánlott szövegeket. Közben minden művészeti megnyilvánulás fokozatosan becsatornázódik a nacionalista törekvések és a személyi kultusz gyűjtőrendezvényeibe: a Megéneklünk Románia Fesztiválba és a Flacăra Irodalmi Körbe.2

A kommunista diktatúra visszaéléseit vizsgáló Tismăneanu-jelentés kultúrávalfoglalkozó fejezetében az 1971–1989 közötti időszak a kommunista nacionalizmus és a Ceaușescu-féle elszigetelődés korszaka, míg a nemzeti kisebbségekkel foglalkozó rész romániai magyarokra vonatkozó alfejezetében a kommunista nacionalizmus korszakaként jelenik meg.3 Novák Csaba Zoltán először a nemzeti kommunizmus kifejezést használja az 1974–1989 közötti időszakra, majd egy későbbi kiadásban az etnokratikus államszocializmust.4 A kultúra, művészet és oktatás területén az 1971-es júliusi tézisek beérésének és megvalósításának időszaka ez: a nemzeti (értsd: román) gyökerek hangsúlyozása, a néphagyomány (értsd: román népi kultúra) megőrzése és a szocialista ember kialakulását célzó nevelő szándék a legfontosabb meghatározói az oktatás- és kultúrpolitikai gondolkodásnak.

1977 Caragiale emlékév, a legnagyobb román drámaíró születésének 125., halálának 55. évfordulója. A Megtorlás pedig több szempontból is a legalkalmasabb szöveg annak jelzésére, hogy a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet és a Stúdió Színház most már minden szempontból román oktatási és művészeti intézmény – vagy az lesz. Falusi környezetben játszódik és hiányzik belőle a szerző egyéb műveit átitató önironikus társadalmi szatíra, ami kényelmetlen rendszerkritikai áthallásokat eredményezhetne esetleg, amelyben a rendszer a saját hibáira ismerhetne.5 Ugyanakkor a nemzetiségek békés együttélését deklaráló Romániában a magyarul előadott román klasszikus szöveg értéke és érvényessége alapértelmezett: a két kultúra harmonikus párbeszédének részeként is pozícionálható.

A bemutató évében jelenik meg a Charta’77, melynek kevés romániai aláírója lesz. Paul Goma kezdeményezését leszámítva a román értelmiségiek nem reagálnak olyan nagy számban, mint a magyarországiak.6 A Charta’77 kezdeményezői és aláírói által is alapdokumentumnak tekintett Emberi Jogok Helsinki Nyilatkozata a további megnyilvánulások fontos alapja lesz, erre hivatkoznak azok a romániai magyar értelmiségiek is, akik a magyar kisebbség elleni intézkedéseket és gyakorlatokat teszik szóvá.7

A Marosvásárhelyi Állami Színház igazgatója 1976–1979 között Dan Alexandrescu színész, a magyar társulat művészeti igazgatója 1977-től 1985-ig Kincses Elemér. 1977 január 28-án, egy héttel a Megtorlás bemutatója után, a színházban Szabó Lajos Hűség című drámájának ősbemutatójára kerül sor Tompa Miklós rendezésében. 1978-tól az intézmény hivatalos neve Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. A Stúdió Színház repertoárján ebben az évadban a Megtorlás mellett A tanítónő (bemutató: 1976. november 5.) és a Kurázsi Mama és gyermekei (bemutató: 1977. április 17.) szerepelnek. A következő évad nyitó előadása Horia Lovinescu Utolsó futam című drámája Kincses Elemér rendezésében. (bemutató: 1977. október 28.)

1977 március 4-én nagy erejű földrengés rázza meg Románia egy részét, pusztító hatása lesz Bukarestben is, súlyos emberáldozatokat követel. Toma Caragiu, a sokoldalú és mindenki által kedvelt színész halála az egész színházi világot megrendíti.

Alexa Visarion 1974-es sikeres színpadi rendezése után 1982-ben elkészül ugyancsak az ő rendezésében a Megtorlás filmváltozata.8 A filmben Ion szerepét Florin Zamfirescu alakítja, aki bukaresti egyetemi tanulmányai után 1971–1973 között a Marosvásárhelyi Állami Színházban kezdte pályafutását.

Dramatikus szöveg, dramaturgia

A Megtorlás különleges helyet foglal el Caragiale életművében. Ez az utolsó drámaszövege, amelyhez ugyanakkor egy plágium-botrány is fűződik. A helyszín, téma és a szereplők is rendhagyónak nevezhetőek: falusi környezetben játszódó pszichológiai dráma, egy kivétellel (Tanító) paraszt szereplőkkel. Előző szatirikus vígjátékainak helyszíne Bukarest vagy egy kisváros, a szereplők a feltörekvő polgárság köréből kerülnek ki, a társadalomkritikai célzatú témák a megcsalás, képmutatás, választási csalás, önhazugság. Ebben a drámában egy szép kocsmárosné, Anca vívódik a nyomasztó múlttal: gyanúja szerint második férje, Dragomir volt első férjének gyilkosa, zaklatott házasságukban pedig azt próbálja kideríteni, hogy gyanúja igaz-e. A dráma nyitásában arról értesülünk, hogy a börtönből megszökött Ion, a gyilkosság vélt elkövetője. A „szoknyás falusi Hamlet” jelzős szerkezetet ebből az alaphelyzetből eredeztethetjük.9 A darab értelmezéseiben gyakran vita tárgyát képezi, hogy ki is a főszereplő: a bosszút tervelő Anca vagy az iránta érzett szerelem miatt elkövetett bűnének súlya alatt szenvedő Dragomir. A női szereplő angyali szépségével párosuló démoni ereje komplex értelmezési lehetőséget biztosít.10 A román irodalomtörténetben anekdota rögzíti a szöveg keletkezésének körülményeit: I.D. Suchianu szerint egy kirándulás alkalmából, az Olt völgyében található Tigveni falu kocsmájában kivételes szépségű lány volt a felszolgáló. Caragiale és kirándulótársai hallották, amint fiatal férfiak beszélgetésében elhangzott, hogy ez a szépség még emberhalált fog követelni.11

A plágium-botrány a román irodalomtörténet egyik leghíresebb jogi eseménye. 1901 november 30-án, a féltékeny pályatárs, Alexandru Macedonski által felbuzdított fiatal író, C.A. Ionescu (Caion) a Revista literară (Irodalmi folyóirat) című lapban közli a dokumentumokkal alátámasztott és azok fényében hihető vádat, hogy Caragiale egy Kemény István nevű magyar szerző drámáját másolta le, melyet 1848-ban, Brassóban adtak ki román nyelven. A hosszan tartó per végül Caragiale javára dől el: kiderül, hogy a dokumentumok hamisítványok, Kemény István nevű drámaszerző nem létezik. A második tárgyaláson az eredeti vádló helyesbít, szerinte tulajdonképpen Lev Tolsztoj A sötétség hatalma című művének cselekményét „lopta el” Caragiale. Első fokon C.A. Ionescut börtönbüntetésre, jelentős pénzbeli és erkölcsi kártérítésre ítélik. Fellebezés után azonban elvetik a becsületsértés vádját és Caion felmentést kap. A közvélemény is inkább áldozatnak, a Macedonski és Caragiale közötti harc tájékozatlan bábjának tekinti a fiatal irodalmárt. Az eset a mai napig kusza és kibogozhatatlan, bár számos kísérlet történt a megértésére és feldolgozására, irodalomtörténeti, színházi és jogi szemszögből egyaránt.12 A századforduló és a huszadik századi komoly román irodalomtörténeti munkái annyira méltatlannak tekintik a plágiumpert, hogy nem is foglalkoznak vele, az utókor azonban érdeklődik iránta és különböző megközelítési módokat talál, melyek gyakran a Caragiale évfordulókhoz kötődnek. 1962-ben David Esrig rendezésében mutatják be Mircea Ștefănescu Procesul domnului Caragiale (Caragiale úr pere) című drámáját Bukarestben. A kritikus a Caragiale-típusokat megelevenítő színészi alakításokat emeli ki, a rendezés céljának pedig azt látja, hogy a per korának igazságszolgáltatását, elsősorban annak társadalmi és politikai determináltságát szatirizálja.13 1972 június 18-án, Romulus Vulpescu író kezdeményezésére és az általa írt forgatókönyv alapján, a bukaresti Román Irodalmi Múzeumban megtörténik a per „újrajátszása”. A „szerepeket” írók, irodalomtörténészek, a korszak irodalmi életének jelentős alkotói és elméletírói olvassák fel, Romulus Vulpescu, a szerző önmagára osztja Caragiale három ügyvédjének szerepeit. Az eredmény Caion elítélése és Caragiale teljes felmentése a plágium vagy „cselekmény-lopás” vádja alól. Tulajdonképpen a szöveg rehabilitációja történik meg, mondhatnánk egy romániai ős re-enactment keretén belül.14 Bár az utókor Caragiale tisztára mosása szempontjából fölöslegesnek ítéli ezt az eseményt, inkább Vulpescu személyes mítoszépítési törekvéseinek egyik állomását látva benne, azt elismerik, hogy nagyszámú közönséget vonzott, akik rendhagyó módon kerülhettek közel a nagy klasszikus életrajzának egyik döntő mozzanatához: a nézők ugyanis az „esküdtek” szerepét kapták és többszöri felkiáltással mondták ki, majd az elnök kérdésére erősítették meg Caion bűnösségét. Caion vádlója irodalmi, nyelvészeti jellegű, szimbolikus büntetést kért: legyen a továbbiakban a caion kisbetűvel írt köznév, melynek jelentése becsületsértő, gyalázkodó személy, sőt létezzen a caionizál ige is, hasonló jelentéssel.15 Legutóbb 2024-ben jelent meg egy jogász szakember munkája, amely eljárási hibaként értelmezi a per kimenetelét.16

A Năpasta ősbemutatója 1890. február 3-án a bukaresti Nemzeti Színházban nem volt osztatlan siker. A balladai mélység, a falusi környezet és a tragikus megközelítés annyira idegennek tűnt Caragiale addigi színpadi műveihez képest, hogy értetlenség és számonkérés fogadta.17 Első idegen nyelvű bemutatója Csernovicban volt, ahol Adolf Last német fordítását játszották.18 A dráma első magyar bemutatója 1903-ban volt, Anca címmel, Alexics György tanár fordításában, a budapesti Népszínházban, Solymosi Elek erdélyi származású színész növendékeinek vizsgaelőadásában. A darabot az 1904—1905-ös évadban a budapesti Nemzeti Színház is bemutatta.19 Következő magyar színrevitelére a Kolozsvári Magyar Színházban került sor 1924. november 13-án Janovics Jenő fordításában, a „kultúrközeledés jegyében, Szemet szemért, fogat-fogért címmel.”20

A Stúdió Színház előadásának szövegét Fodor Sándor fordította, külön kötetben is megjelentették.21 A fennmaradt példány dramaturgiai változtatásai a történet érthetőségét és a beszédmód egyszerűsítését célozzák.22

A rendezés

A kritikák és a színészi visszaemlékezések egyaránt arról tanúskodnak, hogy Gergely Géza a pszichológiai realizmus eszköztárát alkalmazta. A rendezői figyelem központjában a színészek állnak, hiteles játékukat szolgálja a díszlet, jelmezek és világítás.23 A román kritika a pedagógiai célkitűzésekre is kitér, megfogalmazva azt, hogy bár egyetlen színrevitel alapján nem lehet az oktatás irányelveit megismerni, úgy tűnik, hogy Gergely Géza rendezése „a színészek fejlődésének harmonikus ösztönzését szolgálja, a színészi előadásmód kifejezőerejének, eleganciájának és kifinomultságának növelése érdekében.”24 Fülöp Zoltán (Ion) és Tóth György (Dragomir) szakdolgozataikban szintén az alapos elemzésre támaszkodó lélektani hitelesség rendezői követelményeit említik.25 Külön figyelmet érdemel Tóth György leírása egy általa javasolt színészi megoldás kipróbálásáról és elvetéséről, melyből kiderül, hogy a rendező nyitott volt a színésznövendékek egyéni meglátásaira, de ugyanakkor határozottan követte saját értelmezésének irányvonalait. Tóth György arról számol be, hogy kipróbált egy olyan saját értelmezést, mely szerint Anca alakjában az álmából ébredő és bűntudatával harcoló Dragomir a halott Dumitrut látja, ám félelem helyett az indulat hangján szólal meg.26 Szilágyi Enikő (Anca) írásbeli visszajelzésében megerősíti az egyéni képességekre fordított komoly rendezői és tanári figyelem hasznosságát a próbafolyamatban, kiegészítve azzal, hogy a főpróba után Tompa Miklós, osztályvezető tanár változtatásokat javasolt, melyek aztán bekerültek az előadásba.27

Színészi játék

A végzős évfolyamból ketten is a Megtorlásban alakított szerepüket választják vizsgadolgozatuk témájának: Fülöp Zoltán Ion szerepét, Tóth György pedig Dragomir szerepét elemzi. KÉP A Ezzel az előadással vesz részt az intézmény a Megéneklünk Románia Fesztiválon, ahol második díjat nyer a főiskolai előadások kategóriájában.28 A hallgatók színészi teljesítményeit a román kritika szuperlatívuszokban méltatja.29 A három végzős színészhallgató mellett (a harmadik Nemes Péter, a Tanító szerepében), a harmadéves Szilágyi Enikő alakítja Anca szerepét. KÉP B Szilágyi Enikő írásban közölt visszaemlékezése szerint Kovács György javaslatára került be harmadévesként a végzősök vizsgaelőadásába. Ezt a kritikusok többsége szóvá teszi, viszont, Jánosházy György kivételével, mindannyian méltatják a fiatalabb színésznövendék teljesítményét és adottságait.30 A Teatrul kritikusa megjegyzi, hogy Szilágyi Enikő alakítása keltette fel leginkább a Megéneklünk Románia Fesztivál zsűrijének figyelmét. Ugyanez a kritika hosszan elemzi Fülöp Zoltán rendhagyó Ion alakítását, nagyra értékelve az eredeti és kiforrott megközelítést, melyben valós érzékenységgel és hiteles drámaisággal sikerül a szöveg komor költőiségét megragadnia. KÉP C Tóth György jól hasznosított remek hangját és feszültséggel teli komplexitását méltatja, míg Nemes Péterről azt állapítja meg, hogy meggyőző természeteséggel illeszkedik be a produkció egészébe. KÉP D Metz Katalin Szilágyi Enikő meglepő érettségű, sodró alakítását emeli ki, míg a férfi alakításokban több sablonos megoldást észlel, de összességében, elsősorban Gergely Géza rendezésének köszönhetően, úgy látja, a színészeknek „sikerül az előadást zaklatóvá fogalmazniuk.”31 Jánosházy György kritikája a leginkább elmarasztaló a színészi játékot illetően, elhibázottnak tekintve a szereposztást. Szilágyi Enikőnél hiányolja a „a végzet szálait bonyolító bosszúálló félelmetes vonásait”, Nemes Péter esetében az eltökélt férfiasságot, Fülöp Zoltán alakítását pedig „külsőségekbe veszőnek” látja.32

Színházi látvány és hangzás

A fotók tanúsága szerint a színpadkép finoman absztrakt módon követi a szöveg utasításait, a gerendás kocsmaépület ívóját, a padokat és falakat rácsos faszerkezet jelzi, melyet népies agyagedények és a falusi gazdaságokra jellemző használati tárgyak tesznek rusztikussá. KÉP E A fából faragott gyertyatartókban égő gyertyák egészítik ki az ellenfényeket hasznosító világítást. A szereplők hagyományos román népviseletben játszanak. KÉP F Fülöp Zoltán sminkje a többi szereplőénél erősebb, expresszívebb, ezt a börtönből megszökött és az őrület határára kerülő szereplő állapota, az alakítás megközelítése is indokolja. KÉP G

Nagy Pál kritikájában az absztrakciót hiányolja, amely talán tágabb értelmezési lehetőséget adhatott volna a drámának.33 Jánosházy György a művészi funkcionalitás igényének mellőzését véli felfedezni a díszlet kialakításában is, szerinte

„Kemény Árpád díszlete önmagában tekintve szép, dekoratív alkotás, csakhogy nem alkalmazkodik a darab kívánalmaihoz, fülledt, fullasztó hangulatához: nem érzékelteti a robbanásig feszült mikrovilág nyomasztó magába zártságát, de nem tárul az egyetemes emberi drámák végtelen terébe sem.”34

Hasonlóan vélekedik a díszletről Metz Katalin, aki szerint „a módos parasztház-díszlet túlontúl szép, dekoratív és vadonatúj”.35

Az előadás hatástörténete

Az előadás kiváló példája annak az igyekezetnek, hogy a kötelező darabokból is a maximumot próbálja kihozni a rendező-tanár a színinövendékek legnagyobb hasznára. Az ideológiai megszorítások, a nemzetek közötti barátság látszatába burkolt nacionalizmus azonban egyre nyilvánvalóbb lesz. Két évvel később, Metz Katalinnak a romániai magyar színészképzésről szóló összefoglaló írása már ideológiailag fegyelmezett nyelven íródik, ekkor működik már a sorok között olvasás és az utalásos kommunikáció.36

Az 1977-es Megtorlás ifjú szereplői azonban a színészi pályán való elindulás fontos és hasznos tapasztalataként élik meg a próbafolyamatot és az előadást.37 A romániai magyar néző számára Caragiale egyszerre kihívás és elégtétel: vígjátékaiban kajánul lehet a romániai aktualitást helyezni a pellengérre állított burzsoá társadalmi viszonyok helyére, sajátos nyelvi humora viszont nehezen fordítható, a Megtorlás román népi jellege pedig akár az elrománosítási törekvések kifejezéseként is értelmezhető. Az 1977-es Megéneklünk Románia Fesztiválon való sikeres szereplés és a díj is ebbe az irányba mutat. A következő évben, 1978-ban a Megéneklünk Románia Fesztiválon Szilágyi Enikő elnyeri a legjobb női alakítás díját, Az utolsó futam című előadás Cristina szerepéért. Ekkor figyel fel rá a román filmes szakma is. Marosvásárhelyen a Megtorlás magyar nyelven legközelebb Kincses Elemér rendezésében kerül színpadra 2012. szeptember. 22-én, a szerző születésének 160., halálának 100. évfordulója és a Caragiale-év alkalmából.38 A kerek évfordulók sorakoznak, az igazi „kultúrközeledés” még ma sem zökkenőmentes.

Az előadás adatai

Cím: Megtorlás. Bemutató dátuma: 1977. január 21. A bemutató helyszíne: Stúdió Színház, Marosvásárhely. Szerző: Ion Luca Caragiale; Fordította: Fodor Sándor. Díszlet- és jelmeztervező: Kemény Árpád. Rendező: Gergely Géza. Osztályvezető tanár: Tompa Miklós. Színészek: Tóth György (Dragomir, kocsmáros), Nemes Péter (Gheorghe, a falu tanítója), Fülöp Zoltán (Ion, fegyenc), Szilágyi Enikő (Anca, Dragomir felesége).

Bibliográfia

Alexandrescu, Mircea. „Teatrul de comedie. Procesul domnului Caragiale de Mircea Ștefănescu”, Teatrul, 7. sz. (1962): 71-74.

Boros Kinga. Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikájáig. Marosvásárhely – Kolozsvár: UArtPress – Kolozsvári Egyetemi Kiadó, 2021.

Caragiale, I. L.: Megtorlás. Dráma, fordította Fodor Sándor, Színpadi füzetek. Csíkszereda: Népi Alkotások Megyei Háza, 1970.

Cubleșan, Constantin. „Dicționarul personajelor din teatrul lui I.L. Caragiale”. Bukarest: ALL Educational, 2016.

Jánosi Csongor és Corneliu Pintilescu. „A vasfüggöny átjárhatósága, a Helsinki Platform és a romániai disszidencia. Doina Cornea és Cs. Gyimesi Éva a magányos tiltakozás és a szolidaritási hálózatok között”. Pro Minoritate, 1. sz. (2023): 103–134.

Jánosházy György. „A Megtorlás”. Utunk 32, 1467. sz. (1977. febr. 17.): 8.

Metz Katalin. „Harminc évfolyam Thália hajlékának”. Előre, 1979. aug. 5., 5.

Metz Katalin. „Megtorlás”. Vörös Zászló 29, 23. sz. (1977. jan. 29.): 5.

Nagy Pál. „I. L. Caragiale: Megtorlás”, Előre, 1977. febr. 11., 5.

Niculescu, Adrian. „Dizidența românească”, Observator Cultural, 2002. ápr. 23., hozzáférés: 2025.12.11., https://www.observatorcultural.ro/articol/dizidenta-romaneasca/.

Novák Csaba Zoltán. Holtvágányon. A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája II. 1974–1989. Csíkszereda: Pro-Print, 2017.

Petrescu, Dragoș. „Communist Legacies in the New Europe: history, ethnicity and the creation of a »socialist« nation in Romania, 1945–1989”. In Conflicted Memories: Europeanizing Contemporary Histories, szerkesztette Konrad H. Jarausch és Thomas Lindenberger, 37–55. New York – Oxford: Berghahn Books, 2011.

Suchianu, Ion D. „Năpasta”. In Amintiri despre Caragiale, szerkesztette Ștefan Cazimir. Bukarest: Minerva, 1972.

Suchianu, Ion D. „Năpasta – cronica de film”, România Literară, 50. sz. (1982. dec. 9.), hozzáférés: 2025.12.11., https://aarc.ro/en/articol/napasta.

Szemlér Ferenc. „Caragiale magyarul”, A Hét 8, 5. sz. (1977. febr. 4.): 5.

Șontică, Daniela. Caragiale exilat de bunăvoie la Berlin, hozzáférés: 2026.01.06., https://leviathan.ro/i-l-caragiale-exilat-de-buna-voie-la-berlin-de-daniela-sontica/.

Tornea, Florin. „Teatrul Giulești. I. L. Caragiale: Năpasta”, Teatrul 19, 3. sz. (1974): 43–45.

Țiclea, Alexandru. Procesul Caragiale-Caion. O eroare judiciară. Bukarest: Editura Universul Juridic, 2024.

V.D. „Institutul de Teatru «Szentgyörgyi István» Năpasta de I. L. Caragiale”. In Teatrul 19, 7. sz. (1977): 59.

Vulpescu, Romulus. Procesul Caragiale-Caion. Dosarul revizuirii. Bukarest, Editura Muzeului Literaturii Române, 1972.