Történelem mint hatalmi és nyelvi konstrukció

A posztmodern teoretikusainak egyik legfontosabb egyetértése a hagyományos értelemben vett történelem – mint nyelvi formában létező, konszenzuson alapuló metanarratíva – konstrukció-voltára irányul. Jean-François LyotardA posztmodern állapot című munkájában a posztmodernt „a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként”1 határozza meg, vagyis azt állítja, hogy a posztmodern kor elutasítja, dekonstruálja a metanarratívákat. Az információáradatok korában a tudás fragmentálódása megkérdőjelezi az egyetemes igazságok legitimitását. Néhány évvel korábban Michel Foucault a történelemről mint a hatalom által meghatározott beszédstruktúrák váltakozásairól, mint különböző narratívák diskurzusáról ír, és megállapítja: „nem ugyanaz a történelem beszélődik el itt és ott.”2 Felmerül az események diszkontinuus volta, problematikussá válik a szintézis lehetősége, megkérdőjeleződik a dokumentum mint olyan, és ezáltal megkérdőjeleződik a rekonstrukció lehetősége és létjogosultsága is. Jacques Derrida több művében is problematizálja a rekonstruálhatóságot, valamint hangsúlyozza a jelentés instabilitását és a logocentrikus narratívák hatalmi beágyazottságát. Láthatjuk tehát, hogy a posztmodern a konvencionális történelemírásra nem lineáris, ok-okozati fejlődésként és dokumentumokkal igazolható egyetlen és objektív igazságként, hanem sokkal inkább valamilyen érdekek mentén mesterségesen kialakított szövegszerű interpretációként tekint, aminek kritikájával egyidejűleg megfogalmazza a kis történetek és a sokféle nézőpontok horizontális diskurzusának igényét.

Ezekkel a gondolatokkal összhangban, de már inkább praktikus és a jelen elemzés számára kézenfekvő nézőpontból közelít a témához Linda Hutcheon. A fikciós és a történeti szövegek hasonlóságait kutatva megállapítja, hogy mindkét műfaj „[…] ereje inkább eredeztethető a valószerűségből, mint bárminemű objektív igazságból. Mindkettő narratív formáiban erősen konvencionális nyelvi konstrukcióként azonosítható, és nyelvük, valamint szerkezetük szintjén sem tekinthetők transzparensnek. Továbbá egyformán intertextuális természetűek, mivel saját komplex textualitásuk a múlt szövegeit használja fel.”3 Az analógiára és a két szövegtípus önkéntelen kölcsönhatására építve megalkotja a historiográfiai metafikció fogalmát, egy olyan posztmodern szöveges műfajra utalva, ami a történelmi fikció és a narratív történelem kereteit áthágva, hangsúlyos önreflexivitással köztes közeget hoz létre. Az ilyen szövegek valós történelmi szereplőket és eseményeket mozgatnak (ezért historiográf), és – szemben a klasszikus, zárt reprezentációs szinteken működő történelmi fikcióval – ezzel egyidőben reflektálnak saját szövegszerűségükre, narratív struktúrájukra (ezért metafikció).

Székely Csaba 2024-ben megjelent Az igazság gyertyái címet viselő, három történelmi színdarabot egybefogó kötete az alternatív történelemírásra tesz kísérletet: ismert és kevésbé ismert mozzanatokat, „nagy elbeszéléseket” ragad ki a magyar (de elsősorban erdélyi) történelemből, hogy új perspektívákon keresztül „kis elbeszélésekké” alakítsa azokat, s így rávilágítson ideologikusságukra. A kiadványban szereplő Vitéz Mihály sokrétűen ülteti át a fenti gondolatokat a gyakorlatba. Tekinthetjük historiográfiai metafikciónak, hiszen a történelmi tényeket úgy vegyíti fiktív elemekkel, hogy a szöveg közben végig tudatosan és kritikusan reflektál a történelem textuális és konstruált jellegéből adódó bizonytalanságokra. Ezeknek a szöveghelyeknek alapvetően két típusát írhatjuk le, explicit és implicit önreflexiókként.

Explicit önreflexió például a teljes hatodik kép, amiben a csatából visszatért, egyre hataloméhesebb havasalföldi vajda, a román történelem egyik „nagy alakja”, Mihály hű(nek látszó) segítőjének, a kém Petrosznak diktálja a közelmúlt eseményeit.

“Mihály: […] Később Mihálcsa bán és Makó György segítségével megtisztítottuk az országot a töröktől a Duna mentén, egészen a Fekete-tengerig, szerte az országban levágtunk belőlük vagy nyócezret.

Petrosz: (felnéz) Ne legyen tíz, jóuram?

Mihály: Legyen. Tízezer törököt vágtunk le. Példánkat követte a moldovai vajda is, ő is levágott az ő országában vagy tíz… nyócezret.

Petrosz: (felnéz) Ne legyen hat?

Mihály: Legyen. Kurva moldvaiak. […]”4

Az idézet nagyon világosan mutat rá arra, hogy a történelem nem az igazság – sokkal inkább egy lehetséges igazság. A szöveg az irónia eszközével úgy szünteti meg a történelem valósághűsége kapcsán konvencionálisan felmerülő igaz–hamis dichotómiát, hogy teljesen kiforgatja azt. Nem látunk ellenpéldát, vagyis Petrosz mint az események egyetlen lejegyzője tanácsolja az objektivitáshoz közelítő, kvantitatív adatok meghamisítását. Ezek az adatok a mű jövőbeli és képzeletbeli, nem-megírt emlékezetében egyetlen és elfogadott igazságot közvetítő dokumentumként léteznek majd. Az igazság relativitása, jelen esetben tudatos manipulálása nem egy lehetséges opció, hanem az egyetlen lehetőség. Székely ilyen értelemben vett radikalizmusa csúfot űz a nagybetűs Történelemmel, és rámutat annak működési mechanizmusára. Néhány sorral később ennél is közvetlenebb módon szembesülünk a történelemkritikával – a textualitással, nyelviséggel és az emlékezet alakíthatóságával kapcsolatban itt már egészen konkrétan, majdhogynem didaktikusan fogalmaz a szöveg.

“Petrosz: […] Ám én inkább úgy vélem, hogy győztes az, aki megírja, hogy győzött.

Mihály: De ha az emberek mást mondanak?

Petrosz: Fő, hogy mi sikernek nevezzük, ami történt. Ha elég sokszor nevezzük annak, így ül meg az emberek fejében. Aki pedig az ellenkezőjét állítja, azt hazug országgyalázónak fogják tartani.”5

Lyotard – a wittgensteini nyelvfilozófia és az austini performatív beszédaktusok tükrében – nyelvjátékok plurális és heterogén rendszereiként értelmezi a posztmodern világ működését. Nyelvjátékok alatt a verbális megnyilvánulások denotatív és konnotatív értelmezési lehetőségeinek játékát, a jelentés és a kontextus függvényét érti.6 Hutcheon pedig a historiográfiai metafikció legfontosabb praktikus eszközeiként az intertextualitást és a paródiát említi.7 Ezek a nyelvi-retorikai megoldások – ahogyan azt Lyotard is elmondja – a pragmatika szintjén keresendők, vagyis esetünkben ezek azok az eszközök, amelyek a Vitéz Mihály implicit történelmi önreflexióiként funkcionálnak.

Ezek az impliciten önironikus megszólalások a kritika és a humor szempontjából még hatásosabbak az előbbieknél, hiszen a cselekmény inherens részeként vannak jelen, és felszínes, kikacsintó utalások helyett a szöveg mély struktúrájában gyökereznek.

“Matthias: Van nekünk szadista pszichopata katonai parancsnokunk?

Petrosz: Igen: Giorgio Basta.”8

Matthias, az osztrák főherceg kérdése elsősorban az utókor, vagyis – ha úgy tetszik – a befogadó jelenkorának távolságtartó és ítélethozó szemüvegén keresztül értelmezhető. A „szadista pszichopata” jelzők a metanarratív történelem látásmódját, kategorikus minősítését tükrözik. Ehhez hasonló funkciója van a következő replikának is, amiből szintén kiolvasható a szöveg ironikus öntudatossága:

Árus: Olcsón adom, nagyságos uram! Sőt, ha most megvásárolja, kaphat melléje leszállított áron egy filézőkést is meg egy reszelőt is.9

A bárdárus marketingszövegében könnyen ráismerhetünk a jelenkori kapitalizmus mechanizmusára, illetve egészen konkrétan a teleshop-műsorok egyik gyakori szófordulatára. A szövegben ez mellett számos másik olyan megnyilatkozást is látunk, amelyeknek aktuálpolitikai olvasata, a kortárs társadalmi berendezkedésre reflektáló interpretációja elkerülhetetlen. Székely drámájának nem áll szándékában azt az illúziót kelteni, hogy valós történetet, szóról-szóra igaz történéseket rekonstruál. A szövegszerűségre való utalás, vagyis a hutcheoni metafikció ezekben a helyzetekben tehát valójában nem más, mint a tárgy nem feltétlenül brechti értelemben vett elidegenítése. A Vitéz Mihály egy olyan köztes, történelmen kívüli időben játszódik, ahol a (feltételezett) tények nemcsak hogy párbeszédet folytatnak a fiktív (vagy legalábbis egy feltételezett másik univerzumból származó) elemekkel, de elválaszthatatlanul össze is forrnak – gondoljunk ezen a ponton a lyotard-i nyelvjátékokra. Ha mindezt a szövegszerűség és a történelem viszonyának szempontjából vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a fent elemzett részletek mind rájátszanak az úgynevezett történelmi hitelességre, azaz dekonstruálják a metanarratívát.

History vagy herstory – kinek a története?

Székely – nem csak történelmi tematikájú műveiben tetten érhető – dramaturgiai mechanizmusait hasonlították már Martin McDonagh,10 Anton Pavlovics Csehov11 és William Shakespeare12 jól ismert eszköztárához is. Elemzésemnek nem áll szándékában a dramaturgiai kérdések ilyen szoros, komparatív szemléletű vizsgálata, azonban a nőábrázolások tekintetében fontos szót ejteni a Mária országa nőalakjainak dramaturgiai funkcióiról. A székelyi dramaturgiáról általános érvénnyel elmondható, hogy megmutatja a Történelemből kimaradt, a nagy elbeszélésekből elhallgatott epizódokat, miközben a metanarratívák szempontjából lényegesnek ítélt történéseket (gondoljunk itt elsősorban a csatákra) kihagyja a cselekményből, de legalábbis jelentőségüket minimalizálva, a megjelenített képek közé szervezi őket. (Ezt a gesztust egyébként szintén tekinthetjük implicit történelmi önreflexiónak.) A konvencionális, metanarratív történelemírás szubjektív és ideologikus, patriarchális voltára világít rá többek között az egyes társadalmi csoportok, így például a nők mindenkori kihagyása is.

“Horváti: De mégis mit tudhat az ország vezetésérül egy ilyen… kislány?

(Mária, aki eddig ült és Hedviggel „babázott”, most felemelkedik.)

Mária: Míg el nem érem a felnőttkort, szeretett édesanyám fog uralkodni a nevemben. Biztosítunk benneteket, hogy senki se fog kitúrni tisztségeitekbül. Horváti János bán, Lackfi István vajda, Palisnai János perjel, Bebek Imre bán […] arra számítunk, hogy rátok támaszkodva uralkodhatunk békében és szeretetben. Mivel döntéseket nem hozunk a ti engedélyetek nélkül, lényegébe ti fogjátok kormányozni az országot.”13

A dráma világának mindenkori rendjét így éppen egy nő nem-konvencionális helyzete ingatja meg: Mária örökösi pozíciója egymásra halmozza a bonyodalmakat, rámutatva ezzel a patriarchális rend törékeny konstruáltságára. Kiforgatja és megkérdőjelezi a működési struktúrát, kritikával illeti a társadalmi regulák mindenhatóság-illúzióját. Rávilágít arra, hogy a nőkkel szemben megfogalmazott társadalmi elvárások szubjektív, kirekesztő és lekorlátozó véleményeket tükröznek. A konfliktus tehát valójában nem más, mint genderkérdés. A szöveget szervező irónia azonban most is emeli a tétet: Mária, vagyis a nő esetleges hatalmi titulusa apja, vagyis a férfi előzetes rendelkezésének következménye. A Mária országát ilyen tekintetben egyébként leginkább a Macbeth-hez lehetne hasonlítani: úgy tűnik, mintha a háttérből a nők „mozgatnák a szálakat”, mintha a hatalom megszerzésére, fenntartására és kiterjesztésére a nők motiválnák a férfiakat. Ez azonban (Székely esetében egyértelműen) csak látszat, ami körvonalazza a nők tényleges pozícióját a metanarratívák tükrében. „A cím ironikus utalás egyszerre Nagy Lajos lányára, az apja által trónörökössé tett Máriára, és a magyar egyházi szövegekben gyakran a Magyar Királyság megnevezésére használt Regnum Marianum, vagyis Mária országa kifejezésre”14 – írja elemzésében Kiss Lóránt. A hangsúly az irónián van: Máriának ugyanis, ahogyan az a dráma cselekményéből és a fenti idézetből is kiderül, semmi beleszólása sincs „országa” ügyeinek alakulásába.

Louis Althusser szerint „az ideológia szubjektumokként szólítja meg az egyéneket.”15 Vagyis az ideológia csakis akkor képes működni, ha az egyének – vagy talán még pontosabb, ha azt mondjuk: létező dolgok – nyelvileg determináltak, megragadhatók, bekategorizálhatók. Az interpelláció működteti tehát az ideológiát. A dráma fő konfliktusának alapját – ahogyan arról már szó esett – az adja, hogy Nagy Lajos fiúutód nélkül halt meg, ezért halála előtt rangidős lánygyermekét, Máriát jogilag fiúvá, azaz fiúként megszólíthatóvá tette. A különféle politikai pozíciókat betöltő, „tablószerű”16 szereplők az alábbi részletben ezt vitatják.

“Lackfi: Mária a jogos örökös.

Horváti: Ha fiú volna. De mivel nem fiú…

Lackfi: De fiú!

Horváti: Hogy volna fiú, ha egyszer jány?!

Lackfi: Lajos azt mondta, hogy nem jány!

Horváti: Attul még jány!”17

A felszíni humor mögött komoly episztemológiai kérdéseket érzékelhetünk. Az idézetből kiolvasható a nyelv és a materiális valóság olyan egybefonódása, amiben John L. Austin és Judith Butler performativitás-fogalma ötvöződik. Austin a Tetten ért szavakban a performatívum fogalmának bevezetésével azt állítja, hogy valaminek a mondása révén a megszólaló minden esetben cselekszik is.18 Butler a performativitás alatt a társadalmi konstrukciókra világít rá, arra, hogy a társadalmi viselkedés nem más, mint a társadalom által kikényszerített szerepek eljátszása.19 Ez szemben áll azzal a gondolkodással, ami az austini elméletből rajzolódik ki: Austin az intenció felől ellenőrizhető, úgynevezett sikeres performatívumokról beszél, amiknek logikus feltétele a stabil és konstans én – ezt cáfolja Butler. A két elgondolás láthatóan bár több ponton is ellentétes, de legalábbis egymástól különböző dolgokat állít, a Mária országában a kettő találkozik: Mária fiúnak vagy éppen lánynak nevezése és a valóság viszonya kapcsán felmerül a beszédaktusok sikerességének kérdése. Ha figyelembe vesszük, hogy a beszédaktus-elmélet stabilan definiálható szubjektumokkal operál, akkor a Mária-szubjektum esetében a fent idézett, őt férfinak címkéző beszédaktusok sikertelenek. Ezzel szemben, ha szem előtt tartjuk, hogy „a performatív aktusok hatalmi beszédformák”,20 akkor azzal, hogy Nagy Lajos jogilag fiúként definiálja Máriát, a beszédaktus sikeres. Butler teóriája szerint viszont a „szubjektum” fluid és változékony, „instabil, és soha nem lehet teljes”,21 így szavakkal valójában le sem írható. A társadalmi nemre, vagyis a genderre performatív gesztusok sorozataként tekint, ahol az alany „soha nem foglalhatja el teljesen azt az ideált, amelyet elvileg meg kellene közelítenie.”22 Máriát a dráma szereplői megpróbálják ilyen, társadalmilag kódolt szubjektumként értelmezni, de az összeegyeztethetetlen tényezők miatt lénye verbálisan és ennélfogva ideologikusan megragadhatatlan marad. Ugyanezt a problémát fogalmazza meg tömören, a lényegre rátapintva a történet Annája is:

“Anna: Ha fiúnak hívják, fiúvá változik?”23

Az althusser-i ideológiakoncepcióhoz visszatérve, ha távolabbról vizsgáljuk a szöveget, láthatjuk, hogy az tulajdonképpen több szinten is az ideológia mechanizmusát leplezi le. Dekonstruálja a sokszor természetesnek vélt társadalmi berögződéseket – így azt, hogy a nők alkalmatlanok egy ország vezetésére, valamint azt, hogy a szubjektum egy körvonalazható, stabil entitás. Nagy Lajos, aki a cselekmény idejében már nem él, egy pusztán politikai célzatú, hatalomorientált gesztussal rengeti meg az egységes szubjektum képét. Székely iróniája ezzel ismét kiforgatja az ideológiát, és megmutatja, hogy a hatalom alkalomadtán a saját törvényeit is könnyűszerrel ignorálja. Az interpelláció egyszerre minden és semmi: a nyelv performatív ereje egyszerre épít és rombol. A Mária országa olyan alternatív történelemírási kísérlet, ami a nyelv alkotóerejét teszi próbára, hogy ezzel felhívja a figyelmet a történelem metanarratívájának nemi egyenlőtlenségeire. Ebben pedig a Vitéz Mihály implicit önreflexióihoz igen hasonló (ön)ironikus eszközökhöz nyúl, amikor a kritikát úgy állítja a történet középpontjába, hogy közben a probléma közvetlenül és expliciten szinte teljesen reflektálatlan marad.

Történelem és identitásai

A „többes identitás, a többszörösen elidegenített nézőpont”24 , mint azt eddig is láthattuk, a szerző szövegeiben általános érvénnyel, hangsúlyosan jelen van. Az igazság gyertyái című, a romániai magyar falurombolások ikonikus helyszínén, Bözödújfaluban játszódó, Horthy-korszakbeli családtörténet viszont kifejezetten erre, az identitás és a társadalmi események kölcsönhatásaira fókuszál. Vallási szempontból rendkívül heterogén a közeg, amiben a cselekmény zajlik: „katolikus, református, unitárius, görögkatolikus, zsidó és szombatos”25 egy közösségként éli itt mindennapjait. A középpontban a szombatos Kovács családot látjuk, akiknek felekezetéről már a szöveg epilógusában kiderül, hogy nehezen bekategorizálható, köztes vallási csoportról van szó.

“Sára: […] Akiket betérített a szombatosságba, azokat a többi keresztények úgy nevezték, hogy „zsidózók”, merthogy keresztény létükre zsidó szokásokat követtek. A zsidók viszont denevéreknek hívták őket, mert az se nem egér, se nem madár. […]”26

A politikai hatalom és a szubjektum megalkotása közötti althusseri összefüggést ebben a szövegben mindenekelőtt Kovácsék kapcsán figyelhetjük meg. A visszacsatolást követően Bözödújfaluba ellenőrök érkeznek azzal a szándékkal, hogy felmérjék, „mennyire zsidók” az ottani szombatosok. A hatalomra nézve a család fenyegetést és veszélyt jelent, hiszen identitásuk szembetűnően mozaikszerű. Székely ismét az ideológia működését leplezi le ezzel a megoldással: a falubeliek hétköznapi élete szempontjából csekély jelentőségű vallási hovatartozást a fasiszta hatalom önkényesen, egészen életszerűtlen módszerekkel írja felül. Az alábbi idézet remek példája annak az Althusser-féle elgondolásnak, miszerint a szubjektumokat a hatalom hozza létre.

“Ferenc: Mert maguk csak vallásilag zsidók. Fajilag ősturáni szittyavér magyarok. Úgyhogy ideküldték a biztost, állapítsa meg, hogy micsodák maguk tulajdonképpen.”27

Ez a mozaikszerű önmeghatározás a dráma központi konfliktusának alapja, ami az idő előrehaladtával egyre radikálisabb és általános érvényűbb lesz. Ennek ellenére már a cselekmény legelején találkozunk a szülő–gyermek páros vonatkozó nézeteltérésével, amiből egyértelműen kiderül, hogy az identitás fogalma egyénenként egészen más jelentéssel bírhat, még abban az esetben is, ha látszólag ugyanarról verbális meghatározásról van szó.

“Sámuel: Azok nem mi voltunk.

Márta: Mi?

Sámuel: Akik Egyiptomból kijöttek. Mi Etelközből jöttünk be a Kárpát-medencébe.

Márta: Lehet, hogy Etelközből jöttünk be, de Egyiptomból jöttünk ki.

Sámuel: Egyiptomból a zsidók jöttek ki.

Márta: És mi mik vagyunk?

Sámuel: Székelyek.

Márta: S nem vagyunk véletlenül zsidók is?

Sámuel: Zsidók vagyunk, de nem úgy, ahogy a… zsidók.”28

Többek között az althusseri interpellációt és a foucault-i diskurzuselméletet tovább gondolva Stuart Hall az identitást egyfajta folyamatként, folyamatos változásként definiálja.29 Rámutat arra, hogy a hétköznapi, hagyományos értelemben vett identifikáció „[…] úgy alakul ki, hogy az egyén felismer valamifajta közös eredetet vagy sajátosságokat saját maga és más egyének, csoportok vagy eszmék között, aminek következtében organikusan kialakul benne a szolidaritás és a lojalitás azok irányába.”30 Vagyis az identifikáció olyan társadalmi mechanizmus, ami változatos szempontok alapján bekategorizálhatóvá teszi az egyéneket (ilyen szempontból Hall definíciója nagyon hasonló az Althusser-féle szubjektumkonstrukcióhoz). Az identitás tehát nem más, mint reakció a társadalmi változásokra vagy történelmi eseményekre, „szélsőséges történeti beágyazottságnak van[…] alávetve, és állandóan változ[ik] és alakul[.]”31

Az igazság gyertyái nem csak a mozaik-identitásokat, de az egyes karakterek identitásváltozásait is ábrázolja. A kiváltó ok természetesen a holokauszt – a zsidók egyre fokozódó jogvesztése a Kovács család minden tagjára más hatást gyakorol. Székely megmutatja a társadalmi történések és az identitás változása között fennálló igencsak közvetlen kapcsolatot: Mózes, a családapa elsőként keresztelkedik meg, mond le a szombatista vagy zsidó hagyományok praktizálásáról, és hagyja el a családot. Márta szabálykövető zsidó anya, az élete árán sem tagadja meg hitét. A fiatal és gyámoltalan Sára sodródik az árral, a vallás számára talán a családot, a biztonságot jelenti. Sámuel esetében láthatjuk a leghullámzóbb ívet, a cselekmény számottevő részében ugyanis rendkívül szkeptikus a zsidósággal kapcsolatban, meg is keresztelkedik, de végül a deportálás napján az általa oly sokszor megvetett anyjával tart a munkatáborba.

Láthatjuk, hogy a szereplők identitása nem esszenciálisan belülről fakad, hanem külső tényezők hatására diskurzusszerűen változik. A szövegben továbbá paradox módon minél nagyobb tétje van a vallási hovatartozásnak, annál inkább kiüresednek az azokat jelölő szavak. Hiába kezd el a dráma egy pontján a család egyik látszólagos barátja, a katolikus és konformista tanító Ferenc megjegyzéseket tenni Kovácsék zsidóságára, a hitbéli különbözőségek helyett ezekből kizárólag a hatalom identitásformáló mechanizmusa olvasható ki. Amikor Márta nem hagyja jóvá, hogy a tanító elvegye feleségül a nála harminc évvel fiatalabb Sárát, Ferenc csak ennyit mond:

“Ferenc: (halkan) Zsidók.”32

Ez a dramaturgia szintjén egyébként igen jól működő feszültségforrást jelent: a cselekményben megjelenített fasiszta diktatúra radikalizálódása a szavak szemantikai kiüresedését hozza magával. Ahogyan a Vitéz Mihály a metanarratív történelem, a Mária országa a társadalmi nem, úgy Az igazság gyertyái a vallási-felekezeti identitás konstruáltságáról, azok pusztán nyelvi jelenségekként lehetséges értelmezéséről beszél – kiváló humorral.

Alternatív történelemírás mint az új nemzeti dráma lehetősége

Radnóti Zsuzsa Székely Csaba Bányavidék-trilógiája, illetve annak nagysikerű színházi fogadtatása kapcsán figyeli meg, hogy a pesti magyar színházakban

„a humorba és a távolságtartásba, szatírába és lírába, realitásba és képtelenségbe ágyazott, több dimenziós közép-európai komédia-típus lett a korszerű, modern magyar színjáték legvirulensebb műfaja, amely talán a leginkább időtállóan tudta és tudja rögzíteni az elmúlt évszázad valós történelmi-társadalmi helyzeteit és a magyar mentalitást, hol egyszerűbb komédiaszinten, hol távlatosabb tartalommal telítetten.”33

A történelmi események ilyen drámai feldolgozására számos magyar példát mondhatunk, Molnár Ferenctől kezdve, Örkény Istvánon keresztül Háy Jánosig.34 Radnóti „pestinek” nevezi ezt a hagyományt, és mellette meghatározza az „erdélyi magyar küldetéses dráma” irányát, ami a kisebbségi létet, az erdélyiséget boncolgatja Sütő András, Székely János és Páskándi Géza szövegeivel az élen. Székely Csaba munkásságában a két tendencia találkozik – a Bányavidék Radnóti szerint „napjaink erdélyi valóságából érkezik, de úgy, hogy abszolút érvényes az itthoni viszonyokra, a saját mindennapi, de gyökeresen és riasztóan megváltozott valóságunkra is.”35

A trilógia után a szerző Az igazság gyertyái című történelmidráma-antológiában már a témaválasztás tekintetében is univerzálisabb témákat választ. A három történetnek bár evidens, hogy vannak erdélyi vonatkozásai (sőt!), azok mégis inkább a mindenkori magyar nemzetet alakító eseményekről számolnak be. Az ironikus és kritikus magatartás révén ezek a szövegek nem pusztán társadalom-, hely- vagy korrajzot festenek, hanem folyamatosan kérdések elé állítják a maga valóságában létező befogadót. Időn kívüli, már-már horizontálisan mindent látó perspektívája nem az egyes történelmi változásokra koncentrál, hanem azokra az aspektusokra, amik a metanarratívából kimaradnak. Mondhatjuk azt is, hogy a konkrét történések ismertetése helyett azok elmondásának módjára helyezi a hangsúlyt. Ilyen tekintetben ezek a szövegek rendkívül fontosak, különösen egy olyan társadalomban, ahol az egyébként szintén konstruált társadalmi egység, a nemzet történeteit és történelmét politikai ideológiák sajátítják ki. Székely fragmentálja és – aktuális áthallásoktól nem mentesen – újraolvassa ezeket a históriákat, lerombolja a kultuszokat, és ezáltal közelebb hozza az akár hatszáz évvel ezelőtti eseményeket is a kortárs befogadóhoz. Sokféle módozata lehetséges az alternatív történelemírásnak, Székely drámái többek között az elemzésben taglaltakat alkalmazza. Az ilyen szövegeknek nem céljuk a nemzeti identitás egységes és ennélfogva ideologikus definiálása, sokkal inkább annak lehetséges alternatíváit mutatják be. Akár azt is mondhatnánk, hogy az ilyen jellegű szövegek a jelenkor, a posztmodernt követő instabilitás korszakának nemzeti drámái.

Bibliográfia

Althusser, Louis. „Ideológia és az ideológiai államapparátusok”, fordította László Kinga. In Testes könyv 1, szerkesztette Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor, Odorics Ferenc, 373–412. Szeged: Ictus Könyvkiadó – JATE Irodalomelmélet Csoport, 1996.

Austin, John L. Tetten ért szavak. Fordította Pléh Csaba. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990.

Butler, Judith. „Kritikus queerség”, fordította Sándor Bea, Theatron 4, 2. sz. (2003): 84–97.

Foucault, Michel. „A tudás archeológiája”, fordította Gángó Gábor, Pompeji 3, 4. sz. (1992): 144–153.

Görcsi Péter. „Hogyan lett Leenane-ből Bányavidék?”, Jelenkor 57, 6. sz. (2014): 699–706.

Hall, Stuart. „Who Needs ’Identity’?” In Questions of Cultural Identity, szerkesztette Stuart Hall és Paul du Gay, 1–18. London–Thousand Oaks–New Delhi: SAGE Publications Ltd., 2003.

Hutcheon, Linda. A Poetics of Postmodernism. New York–London: Routledge, 1988.

Kiss Lóránt, „Két nevetés között egy harmadik”, Revizoronline.com, 2022. máj. 13., hozzáférés: 2025.07.03., https://revizoronline.com/szekely-csaba-maria-orszaga-szegedi-nemzeti-szinhaz/.

Kovács Bálint. „»Magyarország egy vágóhíd, csak sokkal több benne a marha«”, Hvg.hu, 2022. máj. 7., hozzáférés: 2025.07.03., https://hvg.hu/kultura/20220507_szekely_csaba_maria_orszaga_kritika_alfoldi_robert_szegedi_nemzeti_szinhaz.

Lyotard, Jean-François. „A posztmodern állapot”, fordította Bujalos István, Orosz László. In A posztmodern állapot, szerkesztette Bujalos István, 7–145. Budapest: Századvég Kiadó, 1993.

Radnóti Zsuzsa. „A pesti magyar komédia és Székely Csaba trilógiája”, Jelenkor 57, 6. sz. (2014): 696–698.

Székely Csaba. Az igazság gyertyái. Budapest: Selinunte Kiadó, 2024.

Szabó-Székely Ármin. „Saját szemében idegenként”. Színház.net, 2018. szept. 28., hozzáférés: 2025.07.08., https://szinhaz.net/2018/09/28/szabo-szekely-armin-sajat-szemeben-idegenkent/.