A nagyváradi Szigligeti Színházban 2023. február 3-án mutattuk be a Magyarosaurus Dacus című előadást Gianina Cărbunariu rendezésében. A 2023/2024-es évad végéig a színház további nyolc alkalommal tűzte műsorra a produkciót saját székhelyén, és négyszer játszotta vendégként, romániai fesztiválokon. Fun fact: ez az előadásszám hárommal elmarad a Magyarosaurusról megjelent kritikák számától. Ha erősebb kijelentést akarunk: saját színpadán az előadás feleannyiszor ment, mint ahány kritika, fesztiválbeszámoló és szakmai kommentár összesen megjelent róla.¹ Ha a színháztörténet hűvös távlatából kísérlünk meg ránézni ezekre az arányokra, akkor tárgyilagosan megállapítjuk: a produkció előadásszáma a Szigligeti átlagának megfelelő,² az iránta tanúsított szakmai érdeklődés átlag fölötti.³ Milyen szabályszerűségek alakítják a kulturális mezőt, amelyet ez az ellentmondásos mintázat jellemez? Miként írható le a műsorpolitika és a nézői elváráshorizont, illetve a repertoárpolitika és a fenntartói elvárások egymásnak feszülése? A váradi színházi profilalakítás – a 2011-es intézményi önállósulás óta érzékelhető? Az 1950-es évektől konszolidálódott? Netán az 1900-ban átadott Fellner és Helmer épület által meghatározott? – folyamatában mit képvisel a Magyarosaurus Dacus-eset, avagy mekkora időbeli és társadalmi kontextust érdemes vizsgálnia annak, aki magyarázatot, összefüggéseket keres? Beszélhetünk-e az előadásról mint stiláris lázadásról, és ha igen, sikeresnek vagy kudarcosnak mutatkozik ebben a hatalmi harcban másfél évados története alapján? E kérdéseket itt hagyom a jövő színháztörténészeinek. Kutatói éleslátásukat nem homályosítja el, mint nekem, a közreműködő párás tekintete. Ez a szöveg a dramaturg perspektívájából tárgyalja a Magyarosaurus Dacus születését, és fordítva, az előadás születésének perspektívájából néz rá a dramaturgra.

Gianina Cărbunariu nagyváradi meghívásának közvetlen előzménye lehet Tóth Tünde, a társulat színész-rendezőjének A tigris-rendezése a szerző darabja alapján. A 2021-ben bemutatott stúdióelőadásnak szomorú hírértéket adott, hogy játszóhelyét, a Szigligeti Stúdiót jószerivel a premier pillanatában ítélték bezárásra, és örvendetes jelentőséget az, hogy később új terekbe költözve 2024-ben immár negyedik évada műsoron tudott maradni. A tigris váradi népszerűsége jogos alapot teremthetett a gondolatnak, hogy Cărbunariu színháza mind szakmailag, a társulaton belül, mind a helyi nézők körében érdeklődésre tarthat számot. A helyzet hasonlatos ahhoz, ahogy a Stop the tempo marosvásárhelyi produkcióját követően Sebestyén Aba felkérte a darab szerzőjét egy saját előadás létrehozására a Yorick Stúdióban. Így született meg 2009-ben a fekete márciust feldolgozó 20/20.

Vendégként mindkét esetben úgy léptem be az előadás alkotócsapatába, hogy a producer intézménnyel korábbi együttműködésekből ismertük egymást,⁴ és úgy érezhettem, nem a rendező farvizén evezek be, hanem tőle függetlenül is, kölcsönösen keressük a színházzal a közös munka folytatásának lehetőségét, amelynek feltételeit az intézmény magától értetődő természetességgel teremtette meg. Másrészt ugyanez volt a viszonyom Gianinával: a román szerző mellé kötelezően állított magyar fordító státuszán túl, több mint tíz évvel a 20/20 után Váradon végre újra együtt dolgozhattunk egy előadáson. Gondoskodó fogadtatásba, megelőlegezett bizalomba és pozitív szakmai várakozásba érkezni – kivételes munkakörülmény az erdélyi magyar dramaturg számára.

Miért kivételes? A legtöbb erdélyi társulatnak, köztük a Szigligeti Színháznak, nincs célirányosan dramaturgi munkakörbe szerződtetett alkalmazottja. S noha ebből akár következhetne a külsős dramaturg rendkívüli megbecsülése és szakmai értékelése is, Deák Katalin 2019-ben készült, egyedülállóan bátor és fontos kutatásából tudjuk, sűrűn előforduló tapasztalat, hogy a szerződéskötés és a próbafolyamat során „a dramaturgnak a saját létjogosultságát kell igazolnia”⁵ ahelyett, hogy a tényleges, kreatív munkájára koncentrálna. Ehhez képest a Szigligetiben számos tényező táplálta a normalitás légkörét: a főigazgató Czvikker Katalin gyakorló dramaturg, a társulatvezető Novák Eszter „dramaturgos” rendező, állandó munkatársa Kárpáti Péter, a 2022/2023-as évadban olyan kiváló szakmatársak voltak dramaturgok a társulat különböző produkcióiban, mint Dálnoky Réka és Bíró Bence. Az irodalmi titkárságot vezető Fazakas Márta pedig magabiztos ismerője az intézményi dramaturgia szempontjainak.

Ebben a konstellációban tehát minden adott volt, hogy a klasszikus dramaturgi szerepbe lépve az – esetünkben nem dráma, hanem – téma körüljárásának első pillanatától a művészetközvetítési stratégián való gondolkodásig hozzátehessek az előadás megszületéséhez, és közben egyetlen percig se merüljön fel bennem a kétely, hogy lesz-e kifutása a munkámnak, vagy út közben „ejtenek”, mint annyiszor, amikor a láthatatlan, mert az előadásba beleivódó dramaturgi munkán a legkézenfekvőbb spórolni.

Spórolni ugyanis mindig, mindenhol kell, ez is alaptézis az erdélyi magyar színházban. Némelykor fokozottan is. 2022 őszén a szakmában már évek óta tudni lehetett, hogy a Szigligeti kényszerű küzdelmet folytat egyrészt a túlzás nélkül kultúraellenesnek nevezhető Ilie Bolojannal, a színházat fenntartó, liberális párti megyei tanácselnökkel,⁶ másrészt a magyar nézőközönség egy hangos rétegével, amely laikus érveléssel követel beleszólást a színház munkájába.⁷ A Czvikker–Novák vezetőpáros e Szkülla és Kharübdisz közt manőverezve igyekszik szakmailag autentikus arcélet adni a Szigligeti Társulatnak, (amelyet eleve fenntartani is nehéz az időről-időre rájuk kényszerített létszámcsökkentés miatt), úgy, hogy közben az infrastruktúrán két másik társulattal osztozva⁸ kikezdhetetlen nézőszámot és bevételt is produkáljon.

Legalábbis tapintatlanság, de számunkra eleve elképzelhetetlen lett volna az előadás világának kialakításában nem számot vetni az érzékenységekkel függetlenül attól, hogy reális téttel bírónak vagy bagatellnek, némelyiket egyenesen hipokrízisnek gondoltuk. A makrodramaturgiai, vagyis a produkció szigorúan értett keretein túl tekintő, a szélesebb társulati és társadalmi kontextusra érzékeny diszpozíció szorosan hozzátartozik Gianina alkotói habitusához, dolgozzon akár ismerős, akár, mint Váradon, ismeretlen terepen: a szűkebb és tágabb hely, ahová egy próbafolyamatnyi időre érkezik, a társulat és a város ugyanannyit nyom a latban szerzői-rendezői döntéseiben, mint az ajánlat, amelyet vendégrendezőként tesz. Ajánlat, nem vízió. Gianina soha nem hozza készen a rendezést és a szöveget sem. (Nem véletlen, hogy soha nem újráz előadást.) Se előadástervet, se színpadi képeket, még ideológiai értelmezést se feltétlenül, csak egy témát, amely az alkotócsapat tégelyében szinte bármivé kiforrhatja magát attól függően, hogy ott milyen szabad vegyértékekkel lép reakcióba. Kutatásalapú szerzői színházában a munkatársak ugyanannyira alanyai, mint tárgya a vizsgálódásnak: a téma és a színészek, alkotótársak találkozásából dolgozik.⁹

Nagyváradon nagy létszámú, a dramatikus színrevitelben otthonosan mozgó társulat fogadott. Utólagos bölcsesség, itt hagyom magamnak szigorú tanulságként a továbbiakra: a társulat munkásságát és a rendező munkamódszerét egyaránt ismerő dramaturgnak már-már kötelező volna nulladik napot tartania a színészekkel, és világossá tett fogalmakkal, szabatosan összegezve, előadásfelvételeket vetítve, felszabadult beszédhelyzetet teremtve megismertetnie a színészekkel azt az esztétikát, gyakorlatot, rendezői gondolkodásmódot, amelyhez épp társul szegődni készülnek. Ha van olyan pillanat, amikor a dramaturgnak félre kell tolnia háttérbe húzódó énjét, és megkeresnie magában a tevékenyen facilitáló, csacsogó matchmakert, akkor ez határozottan az. Mi azonban egy rövid, évad eleji ismerkedés után két hónappal a Magyarosaurus Dacus tényleges, váradi munkálatait Nopcsa Ferenc élettörténetének bemutatásával, közös kutatásával kezdtük. Szövegpéldány helyett többszáz oldal bibliográfia, olvasópróba helyett prezentációk, szereposztás helyett kutatói feladatok, szerepelemzés helyett az egyéni szellemtörténeti reflexió követelménye várta a Gianinával első közös munkáját elkezdő tizenkilenc színészt.¹⁰ A megmondó rendező bejáratott intézménye helyett a kissé ismeretlen kérdező rendező. Volt itt egy „dramaturgnyi űr”,¹¹ amelynek áthidalásáról gondoskodnom kellett volna.

Gianina 2021 nyarán találkozott a Nopcsa-sztorival Ionuț Sociu által, aki cikket készült írni a századfordulón élt paleontológusról.¹² Az érdeklődését Nopcsa fluid identitása ragadta meg,¹³ tudományos és közéleti szerepvállalásának ellentmondásos megítélése, valamint, ahogy egyre inkább beleástuk magunkat az életműbe, a hol gőggé, hol önpusztítássá súlyosodó fanatikusság. Nopcsa írásaiból végletes, kíméletlen szakmai-emberi attitűd süt.¹⁴ A róla szóló irodalmat tanulmányozva azt látni, kutatói maguk is hasonlóképp megszállottá válnak, sarkos, elfogult olvasatokat képviselnek egymással szemben¹⁵ – ahogy Gianina fogalmazott beszélgetéseink alkalmával: mindenkit megfertőz a Nopcsa-vírus. A vírus metafora nekem mint dramaturg munkatársnak azt a reflektált, és ilyenképpen védett pozíciót teremtette meg, amelynek köszönhetően – hogy benne maradjak a képzettársításban – immunis maradhattam a tomboló Nopcsa-járvány közepette. Mint olyan vitapartner, aki nem győzni akar, noha folyton elégedetlen a könnyűnek ítélt válaszokkal, hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy Gianina ne állapodjon meg semelyik készen kapott interpretáció mellett. A koncepciót kiizzadó kutatási fázisban ugyanis kihívás volt egyetlen forrásnak sem hinni feltétel nélkül, és elkerülni, hogy egy Nopcsa öltsön majd alakot a színen. Hiszen akkor pont a figura ambivalenciáját és sokrétűségét, egyszersmind a bonyolult történelmi hátteret veszítettük volna el.

Nopcsa identitásának a mai recepció számára legprovokatívabb, vitára ingerlő vonatkozásai a nemzeti hovatartozása, a szexuális irányultsága és a politikai identitása. Ő maga egyikről sem nyilatkozik direkt módon. Vagy azért, mert nem gondolkodott róla olyan elvágólagosan, mint ahogy a 21. századi kelet-európai értelmezők elvárnák és meg is teszik helyette: így lesz „a sárkányok magyar királya” Gyurkovics Györgyi interpretációjában,¹⁶ és Franz Nopcea, magyarosított nevű román tudós Dacian Munteanéban.¹⁷ Vagy azért, mert korának társadalma tabusította a kérdést: feltételezett homoszexualitását saját korában is csak német nyelvű források merik kimondani, s azt is csak a halála után.¹⁸ Az elhallgatással övezett szerelmi élet utóbb megintcsak homlokegyenest ellentmondó olvasatokat szül, Muntean cáfolni igyekszik a barátságok homoerotikus természetét,¹⁹ Gyurkovics egyenesen neuroszifiliszesnek gondolja Nopcsát és férfiszerelmét egyaránt.²⁰ Robert Elsie, noha nem ír bele Nopcsa naplójába, mint említett két, román és magyar monográfusa, mégis úgy avatkozik bele az általa szerkesztett német,²¹ illetve angol nyelvű kiadás szövegébe,²² hogy a kettő különböző narratívát eredményez: Nopcsa fiatalkori kapcsolata, Louis Drašković neve tizennyolcszor jelenik meg az angol kiadásban, miközben a németben legalább ötvenszer, vagyis az angolt olvasva kevésbé látványos rajongása a horvát gróf iránt; albán titkárához, Bajazid Dodához fűződő viszonyát szintén árnyalatnyi eltéréssel írja le a német eredeti és az angol fordítás.²³ Politikai-ideológiai hovatartozása az épp széteső Osztrák–Magyar Monarchia kontextusában is épp eléggé bonyolult volt,²⁴ közel száz év távlatából nézve pedig egészen más fénytörésbe kerül: a napló mai olvasójának feltűnik a néha egészen agresszív zsidózás,²⁵ a személyes kapcsolatait átható kolonializmus,²⁶ a látens nőgyűlölet.²⁷

Mivel párhuzamosan haladtunk az anyagok feldolgozásával, s az éppen olvasottakra személyisége és világnézetei szerint ki-ki másképp rezonált, mindezek a feszültségek óhatatlanul testet öltöttek a próbateremben. Az ilyen patthelyzeteket a hagyományos színházi munkafolyamat a rendezői véleményhierarchiával oldja meg: a rendező a teremtő isten, tehát az ő elgondolása érvényesül abszolút igazságként. Gianina ezzel szemben diszkurzív dramaturgiát teremtett, és színpadi helyzetté írta a Nopcsa körüli nézetkülönbségeket. A Magyarosaurus metateatrális világában a szereplők fel-fellázadnak a szerzőjük ellen, és tizenöt Nopcsa viaskodik egymással, hogy a maga nézőpontját, akaratát érvényesítse a többieké fölött.²⁸ A játék így megőrzi a disszenzus feszültségét, anélkül, hogy didaktikusan konszenzust sürgetne: értéktárgyalást indít be.

A „Nopcsa a Nopcsa ellen” jelenet megszületését a dramaturgtanú az elismerésnek azon a hangján tudja elbeszélni, mint amelyen Lambrecht Kálmán, Nopcsa kéziratainak magyar fordítója, gondozója a British Museumban tett látogatást: Nopcsa belép, és magabiztos kézzel helyükre rakja a Diplodocus-csontváz hibásan felállított, tulajdonképpen tehát mindaddig értelmezhetlen halomban tornyosuló darabjait.²⁹ Az analógia jól mutatja, hogy ahogy az előrehaladó munkafolyamat egyre beljebb rántott, úgy szakadtunk mind jobban el, rendező és dramaturg, akik Váradon együtt laktunk a színház vendéglakásában, az előadáson kívüli életünktől, és láttuk magunkat és egymást a Nopcsa-világ díszleteiben, a Magyarosaurus Dacus szereplői közt. Nopcsával és Dodával ellentétben mi szerencsére ismertük a történet befejezését. Óva intőleg tréfálkoztunk: reméljük, a végén egyikünk sem puffant le senkit.³⁰

A bemutató így is, úgy is egyfajta halál: amiről addig nem sikerült gondoskodni, az végleg gondozatlan marad. A csapat egy része elutazik, a játszóknak bele kell dermedniük a produkció addig elért állapotába, az a néző pedig, akit – az előadás által, vagy szervezett találkozás során személyesen – nem sikerült megszólítani, távol marad. A dramatikus előadásokhoz képest a Magyarosaurus… esetében ez nem pusztán esztétikai megvalósítás, hanem a tematizálás és a reprezentáció módjának kérdése. Tud-e jönni velünk a nemzetpolitikai erőtérben létező váradi magyar közönség abba az önironikus identitáselbeszélő játékba, amelyben nemcsak a román és az albán, de Nopcsa, a magyar is fajankó kissé? Vagy elveszítjük őt abban a pillanatban, amikor a szereplő harsány dizájnerszerkója fölé kanyarítja magára a népviseleti mellénykét? Áttörhető a befogadói heteronormativitás fala azáltal, hogy színésznők játsszák az egymást szerető férfiakat, és ha nem élnek a homoszexualitás ábrázolásának sztereotip gesztusaival? Másfelől pedig: nem cserben hagyás a homoerotikus szerelem gendervak elbeszélése? Tudunk az antiszemitizmusról előremutatón beszélni, nem kioktatólag és nem is újratraumatizálva abban a városban, amely lakossága durván egyharmadát vesztette el a holokausztban? Vajon elegendő-e a nagyváradi potenciális néző számára a Belle Époque-ban megragadni a Nopcsa-kor és az ő, szecesszióban épült városa összekapcsolódását? Megfelelünk-e a művészettől elvárt igényességének, ha egyetlen trágár kifejezés sem hangzik el a színen? Ha nincs az előadásban meztelenség? Megtettünk-e minden szükségeset, hogy potenciális nézőnk egyáltalán felismerhesse művészetként azt a színházat, amit nem validál „autorizált” szöveg? Sikerült-e a világlátását gondoskodva provokálnunk, hogy hatalmát ne elutasításra akarja használni, hanem kívánjon belépni az előadás diszkurzív értékközösségébe? Kísérletet tettünk rá.

Bibliográfia

Cărbunariu, Gianina. Magyarosaurus Dacus. Fordította Boros Kinga. https://szinhaz.net/wp-content/uploads/2023/06/Gianina-Carbunariu_MAGYAROSAURUS_DACUS_hu.pdf.

Csaplár-Degovics Krisztián. „Nekünk nincsenek gyarmataink és hódítási szándékaink”: Magyar részvétel a Monarchia gyarmatosítási törekvéseiben a Balkánon (1867–1914). Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2022.

Darling, Harper-Hugo. „Bajazid Doda”. Hozzáférés: 2018.11.24. https://www.makingqueerhistory.com/articles/2018/11/24/bajazid-doda.

Deák Katalin. „»Sztárdramaturgokról még nemigen tudunk« – a dramaturg megbecsültségéről”. Játéktér, 3. sz. (2019): 56–64.

Elsie, Robert, szerk. „Reisen in den Balkan: Die Lebenserinnerungen des Franz Baron Nopcsa”. Albanian Studies, Vol. 11 (2001).

Elsie, Robert, szerk. Traveler, Scholar, Political Adventurer: A Transylvanian Baron at the birth of Albanian Independence. The Memoirs of Franz Nopcsa. Fordította Robert Elsie. Budapest: Central European University Press, 2014.

Fazakas Márta. „Az a színház érdekel, ami érvényes: Beszélgetés Boros Kinga dramaturggal.” Újvárad, 2. sz. (2023): 36–39.

Gyurkovics Györgyi, szerk. Báró Nopcsa Ferenc: a sárkányok magyar királya. Budapest: Szépmíves Kiadó, 2018.

Lambrecht Kálmán. „Báró Nopcsa Ferenc”. Budapesti Szemle, 668–670. sz. (1933): 361–372.

Magyarosaurus Dacus műsorfüzet. Hozzáférés: 2024.11.10. https://issuu.com/szigligetiszinhaz/docs/magyarosaurus_dacus_szigligeti.

Muntean, Dacian. Aventurile și călătoriile Baronului Nopcsa. Deva: Societatea de Educație Nonformală și Socială, 2013.

[n. n.] „Um den Freund nicht im Elend zurückzulassen: Eine aufsehenerregende Bluttat in der Innern Stadt – Den Freund und sich selbst erschossen”. Arbeiter Zeichnung, 1933. ápr. 26., 7.

Nopcsa Ferenc. A legsötétebb Európa: Vándorlások Albániában. Budapest: Utazások Könyvtára, 1911.

Simon Judit. „Látogatás a Nopcsa-revűbe”. Hozzáférés: 2023.05.17. https://www.ujvarad.ro/kritika/latogatas-a-nopcsa-revube/.

Sociu, Ionuț. „Baronul Nopcsa, între Kafka și Indiana Jones”. Scena9, 4. sz. (2022): 122–131.

Upor László. „Aki már tegnap”. Színház, 3. sz. (2021): 26–29.

Veselka, Vanessa. „Lost in Transylvania”. Smithsonian Magazine, 7–8. sz. (2016): 102–106.