Hogyan emlékszik a felvételire?

Én egy olyan felvételin1 vettem részt, szerintem szabálytalanul, amelyik nagyon jelentéktelen volt, úgyhogy ezért nem vagyok benne biztos, hogy ez volt az elrendelt felvételi. Valószínűleg nagyon későn, már az utolsók között hallgattak meg. Úgy emlékszem, hogy csak az a tanárnő volt benn, aki engem felvételiztetett. Lehet, hogy még ült benn valaki némán, de nem biztos.

A felvételiztető tanárnő ki volt?

Csillag Ilona,2 aki drámatörténetet tanított, és egy nagyszerű, szellemes, jópofa nő volt. Az egészet olyan cinikusan vette. Nála a felvételi inkább olyan egyetemi felvételinek tűnt, mert csak az olvasottságot kutatta, semmi mást. Nála az, aki sokat olvasott, fel lett véve. Egyáltalában nem volt szó színházról, meg pláne nem moziról. Valószínűleg nagyon sokan felvételiztettek még rajta kívül, és nem mindenkinél ez volt az elvárás.

Úgy indult a folyamat, hogy ön beadott egy kérvényt, hogy szeretne ide járni, és akkor meghallgatták?

Egyszer csak az az ötletem támadt, hogy engem érdekel a Főiskola, és amikor elmentem megnézni, akkor épp ki volt írva, hogy nyílt napot tartanak: egy napon át be lehet menni az osztályokba és bele lehet hallgatni a tanításba. Egész véletlenül pont ilyenkor mentem, nem tudtam előre semmit. Még azt sem tudtam, hogy mi az, hogy dramaturg.

Emlékszik, hogy mit látott a nyílt napon?

Nagyon furcsa, de abszolút nem emlékszem. A tumultusra igen, ami az iskolában volt, de arra, hogy én bent vagyok egy osztályban és hallgatom a tanítást, nem emlékszem, és az a gyanúm, hogy nem is voltam bent valamiért.

Az SZFE Irattár szerint szerint tizenegyen3 végeztek. Ennél többen indultak?

Igen, azt hiszem, tizenhatan indultunk. Az első két évben volt rosta, a félév és az év végén is. Illetve az osztályfőnökünk, Háy Gyula4 kirostált pár embert. Nagyon jó osztály volt, és arra emlékszem, hogy az öt évet végigszórakoztam. Jó volt a hangulat, és mindenki rettentő boldog volt, hogy odajárhat. Teljesen más volt, mint az akkor működő főiskolák vagy egyetemek. Képtelenek voltak teljesen olyanná formálni, hogy megfeleljen az államnak. Például a több ezer évet felölelő drámairodalmon belül – amit a görögökkel kezdtünk – a szocialista anyag húsz-harminc évet tett ki. Szóval annyi jót tanultunk, hogy abban úgy elenyészett a nem jó. De a nem jó azért komolyan volt véve: Háy Gyula odarendelt egy idősebb bácsikát, aki jegyezte az óra anyagát, mert ő abból egy könyvet akart kiadni, valószínűleg dramaturgiai oktatás témában – szerintem végül nem adott ki –, így egész féléven át bent ült és jegyezte, amiket mi mondtunk.5

Arra emlékszik, őt hogy hívták?

Papp bácsinak.6 Mert akkor nekünk egy bácsi volt.

Ez kizárólag szakmai jegyzetelés volt?

Abszolút.

Nem politikai megfigyelés.

Nem. A Háyról az elképzelhetetlen lett volna. Borzasztóan érdekes pasi volt. A Szovjetunióból jött vissza, ahol nem bántották, ami meglepő. Mindenesetre soha nem követelt semmi olyat, ami a saját meggyőződésünkkel ellentétes lett volna. Háy kényszeredetten viszonyult a kötelező anyagokhoz: titkolta, hogy ő nagyon utálja ezeket, de észrevehető volt a viselkedésében. Mi nem titkoltuk, és ő ezt egyáltalán nem bánta. Meg hát igyekezett remekműveket előszedni nekünk. Mindig konkrét feladatokat kaptunk, mindenki mást, és ez nagyon jó módszer volt. Mindenkinek a karakterére szabta.

Milyen típusú feladatokra emlékszik?

Egy drámának az elemzése vagy pedig egy téma. A téma borzalmas volt, például hogy olyan elemekből, mint vídia kés,7 egy munkás, egy gyár, hozzunk össze egy drámavázlatot. El lehet képzelni, hogy micsoda borzalmakat hoztunk össze. Közben szórakoztunk rajta, saját magunkon. Feladatnak jó volt, akár a vídia késsel is lehetett tanulni valamit a dramaturgiáról. Háy félig vette komolyan, de valószínűleg közben magában ő is szórakozott. Szóval sosem éreztük azt a kényszert, hogy a vídia kést egy hősi témának kell tekintenünk, azt nekünk nagyon komolyan kell vennünk.

Mennyire hatotta át az oktatást Háy marxista gondolkodásmódja?

Igen, azt ő előadta, de én abszolút nem emlékszem rá. Abban biztos vagyok, hogy nem kellett ebből felelni, mint egy tananyagból. A vizsgákon nem ezt kérdezte ki, hanem drámákat kellett elemezni, főleg remekműveket. A vídia késsel foglalkozó kis színdarabvázlatainkat is megírtuk, de a későbbiekben nem kellett vele foglalkoznunk. Klasszikus regényeket is szeretett feladni, hogy azokat dramatizáljuk. Engem egyszer felmentett egy félévre – azt mondta, mert ez egy nehéz feladat –, Balzacnak a Pons bácsi című regényét kellett adaptálnom, és ezt a feladatot én nagyon élveztem. Akkor is felmentett, amikor legutolsó félévben a magyar drámákról adott elő, kizárólag magyar drámákról, és akkor nekem, valami szeszélye folytán, ki kellett választanom egy magyar drámát és azt kijavítani, szóval egy jobb drámát írni belőle. Sajnos nem emlékszem a szerzőjére, egy kortárs, nyugatos író volt.

Mely írók műveit olvasták Háynál?

Sok kortárs, magyar szerzőt, de ezeknek a nyugatos szerzőknek a zömét egyáltalán nem ismertük. És hát sok jó drámaíró volt köztük. Aztán ha egy nyugati dráma bejött, színházban vagy kötetben, akkor azokat nagyon boldogan olvastuk. És a klasszikusokat: a görög-római drámákat, középkori darabokat, de kimaradtak például a misztériumjátékok – tudtuk, hogy vannak, de nem kellett olvasni. Egyébként végigmentünk a drámairodalmon.

Brecht-darabokat mennyire tanultak?

Háy imádta Brechtet, azt hiszem, jóban is voltak.8 De ugyanakkor nálunk akkoriban nem nagyon támogatták Brechtet, ő már valahogy túlment az ingerküszöbön, ezért mi sem foglalkoztunk vele nagyon sokat. De azt, hogy Háy nagyon szereti, egyértelműen éreztük.

Háy saját művei előkerültek?

Ő szerényen nem vette elő ezeket, kivéve egyet, az Isten, császár, parasztot, azt feladta nekünk, ami a legjobb darabja volt, addig legalábbis. Azt nem tudom, hogy a későbbiekben, amikor már nem tanított minket és külföldre emigrált, voltak-e egyenértékű darabjai,9 egyet-kettőt olvastam csak, nem mindegyiket – lehet, hogy rejtett gyémántok voltak. Nagyon jó drámaíró volt – bár ne írta volna meg azt a borzalmat, szegény, Az élet hídja10 című rettenetes, szocialista-realista darabját. Ez volt az ő nagy hazatérése, és szerintem ennek köszönhette, hogy olyan nagy bizalom vette körül a párt részéről. Aztán ’54-től kezdve nem titkolta a negatív véleményét és börtönbe11 is került miatta, szóval teljesen visszalépett az egésztől. Mintha korábban sem értett volna egyet, legalábbis mi így éreztük, de lehet, hogy ez illúzió, és Háy eleinte nem gondolt mást a dolgokról, hanem hitt az olyan darabokban, mint Az élet hídja, miközben nem tudom elképzelni, hogy valaki, aki ennyire ismerte a modern német irodalmat, az képes lett volna erre. Egyszer volt alkalmam megkérdezni erről, és akkor borzasztó szomorúan válaszolt. Ő akkor már elhagyta Magyarországot és már évek óta Locarno12 mellett élt. Én és a Simó Sándor13 kimentünk Svájcba, mert meghívtak minket a Locarno-i Filmfesztiválra, ahol kiderült, hogy Háy két városkával arrébb él emigrációban, és elmentünk meglátogatni. Fantasztikus élmény volt az a látogatás, mert hihetetlenül meg volt rendülve. Azért ment el, mert egy darabját sem játszották, éhen halt volna, muszáj volt elmennie. Akkorra már szörnyen kiábrándult, és ezt egyáltalán nem titkolta előttünk, sőt. És az, hogy mi újság Pesten, szóval a puszta tény, hogy mi most éppen onnan jövünk, teljesen kiborította. Nagyon megható volt. Akkor azt mesélte, hogy vannak új darabjai. Nem voltak ott – vagy azt hazudta, hogy nincsenek ott – a házban, ahol laktak a feleségével. Úgyhogy nem kaptuk meg, nem olvashattuk el ezeket. De úgy beszélt azokról a darabokról, mint aki visszatalált valamihez. Borzasztóan sajnálom, hogy nem olvashattam őket.14 Tehát Háy nagyon jó tanár volt, és jó humora is volt, ami nagyon kellett az osztálynak, ettől a sok nevetéstől egy szabad légkör alakult ki. Erről eszembe jut egy történet: az egyik lány az osztályunkból borzasztóan szeretett volna ilyen szocialista álarcban jönni-menni, hogy tiszteljék őt, hogy ő egy igazi, a szocializmusban mélyen hívő dramaturg lesz, és ezt összekötötte azzal, hogy az egyik fiúba az osztályból nagyon szerelmes volt, de ez a fiú azt mondta neki, hogy „túlzottan polgárlány vagy, nem kezdhetek veled”. Ez rettenetesen elkeserítette a lányt, mindent megpróbált megtenni, ami nem polgárlányos, és mikor Sztálin meghalt,15 azonnal írt egy nekrológot és felrakta a falra az osztályban, majd sorra kérdezgetett minket, hogy egyetértünk-e az ő nekrológjával, és senki nem értett egyet. Volt, aki köpött. Volt, aki azt mondta, hogy végre megdöglött. Szóval bennünk öröm volt, ő meg, szerencsétlen, ott állt, és nem kapott elégtételt senkitől. És az osztályban volt egy fiú valami rejtélyes funkcióban, egy szörnyeteg, spicli, aki jelentett, ha úgy érezte, hogy valami szocializmusellenes dolog elhangzott.

A nevét nem szeretné mondani?

Dehogynem, Török Ernő,16 így hívták. A lányt pedig úgy hívták, hogy Szántó Judit.17 Jutka elpanaszolta neki mindezt – valahogy így adódott, valószínűleg véletlenül, nem direkt. Sírdogált és a Török megkérdezhette, hogy miért sír, és akkor ő mondta, hogy nem hisz neki senki, amikor ő Sztálint gyászolja. Török azonnal rohant a párttitkárnőhöz és jelentette, hogy ez az osztály egészen elvetemült, és kigúnyoljuk Sztálin halálát. Mi pedig elmondtuk Háynak, hogy Szántó Jutka megőrült, borzalmasan gyászolja Sztálint, és nem tudjuk leállítani, Háy pedig azt mondta, hogyha lesz valami probléma, akkor keresse őt meg az osztálybizalmi – egy nagyon helyes és rendes lány, aki a Nemzetinek lett aztán egy életen át a dramaturgja18 –, és akkor majd megbeszélik, hogy hogyan kell leállítani ezt a sztálinozást. Szántó Judit pedig nem állt le, folyton erről beszélt, és pár nap múlva kiderült, hogy Török Ernő jelentette a Budapesti Pártközpontnak ezt az eseményt, és kijönnek az Országos Pártközpontból és a Budapesti Pártközpontból fontos emberek és kivizsgálnak minket. Háy akkor behívatta azt a lányt, az osztálybizalmit, és azt a taktikát beszélték meg, hogy mi nagyon naivnak és hülyének tettessük magunkat, egyszerűen ne értsük, hogy mi van körülöttünk. És a vizsgálat három napig tartott. Borzalmas volt. Szántó Jutka kígyót-békát mondott ránk. Én rám például azt mondta, hogy nyolcszobás villában lakom a Svábhegy tetején és valutával üzérkedek. Hát kitört a nevetés. Annyira jól ismertük egymást, hogy bármit mondott bárkire, azon mindig nevetni kellett, mert tudtuk, hogy mi a hazugság.

Mindennek az előzménye az volt, hogy az egyik lány kijelentette, hogy a Jutka hazudik, amikor azt állítja, hogy a szüleivel nem áll szóba, mert a szülei polgárok. Mindannyian sokszor jártunk a Szántóéknál, és láttuk, hogy a szobalány hozza be az ételt, gyönyörűen megterítve neki, szóval úgy szolgálták ki, mint egy királykisasszonyt. És ezek a hazugságok tornyosultak, és már a pártközpontosok is megérezték, hogy itt valami nem stimmel, hogy ez a lány ennyi borzalmat mond a saját szüleire, ebben van valami gusztustalan. Aztán mint valami mesejátékban, dél felé kopogtattak, és beállított a Szántó Jutka mamája edényekkel a kezében. Nagyon rémülten és halkan dadogva azt mondta, hogy „elnézést, csak ebédet hoztam a kislányomnak”. Nyilván tudott a vizsgálatról, és annyira féltette a Jutkát, hogy kirúgják vagy valami hasonló történik vele, hogy látni akarta – valószínűleg erre volt ez ürügy, mert soha életében nem hozott máskor neki ebédet. Olyan döbbenet volt, és az asztal egyik oldalán az egyik osztálytársam nem bírta, fetrengett a röhögéstől, kínos volt az egész.

És akkor elfajult a dolog, és Judit elkezdett össze-vissza hazudozni. Úgy emlékszem, hogy ez az első napon volt, és utána még két napig kutatták a mentalitásunkat. Simon Zsuzsa,19 aki nagyon parírozott Háynak, szóval ugyanazt csinálta, amit ő, hozzá hasonlóan rendes volt, pedig szigorú sztálinistának tűnt.

Azt kifelejtettem, hogy a vádlott tulajdonképpen az elején még nem Szántó Judit volt, hanem az a lány, aki azt mondta Sztálin halála kapcsán írt faliújságcikkére, hogy semmi közöm hozzá. És ez volt a nagy bűn. Szántó színezte, hogy ez a lány máskor is ilyen közönyös szokott lenni, és bár ő máskor ettől a lánytól nem hallott csúnyát Sztálinról, de más dolgokról csúnyát hallott – egyre jobban belement a vádaskodásba, úgyhogy a második napon a pártközponti közvélemény inkább e mellé a lány mellé állt, és nem egy olyan valaki mellé, aki szünet nélkül rágalmazta a saját osztálytársnőjét. Ezt a lányt Kolár Évának20 hívták. Az lett ennek a háromnapos borzalomnak a vége, hogy az Évát eltiltották a népneveléstől21 – Éva olyan boldog volt, hogy majdnem felkiáltott örömében –, Szántó Jutkát pedig azért, mert ilyen csúnyán rágalmazott, egy évre kirúgták a Főiskoláról, és a győri vagongyárban22 szereztek neki helyet, hogy ott ismerje meg a munkásosztályt, és akkor majd másképpen fog gondolkodni, és a következő évben visszajöhet a Főiskolára. Háy egyrészt meg akarta menteni, másrészt el akarta különíteni tőlünk, mert olyan utálat alakult ki Jutka iránt, hogy nem lehetett elvárni szegénytől, hogy aztán megint velünk legyen egy osztályban.23

Akkor ő egy későbbi osztályban végzett?

A következő évben.24

Tehát Háy egy tudatos taktika szerint szervezte a dolgokat?

Zseniális volt. Mintha valahogy előre tudta volna, hogy Judit olyan undorító lesz, hogy végül egyáltalán nem az lesz a bűn, hogy a Kolár szarik arra, hogy Sztálin meghalt, hogy Judit borzalmas polgári magatartását Simon Zsuzsáék meg fogják utálni, és így is történt. Háy nagyon sajnálta őt, mert Jutka zseniálisan okos volt. Nem volt különben dramaturgnak való, ellenben szenzációs színháztörténész lett belőle.

Háy ezt a taktikát mennyire beszélte meg önökkel?

Nem beszélte meg, ez a félelmetes, hogy hazardírozott, és bízott abban, hogy mi jól fogunk erre reagálni, és így is történt. Csak később, Locarnoban25 mondta el nekünk, hogy ezt előre tudta, és neki nagy öröm volt, hogy az osztály ilyen zseniálisan reagált. Egyszer megírtam ezt a történetet a Liget folyóiratnak.26

Akkor ennek az egésznek tulajdonképpen nem lett több következménye?

Nem, a következménye kizárólag az lett, hogy a Szántó egy évvel később végzett. Kolár Évával az történt, hogy egy év múlva, amikor volt a VIT, mi, akik tudtunk nyelveket, jelentkeztünk kísérőnek, mert az nagyon izgalmas volt, hogy külföldiekkel megismerkedhettünk és a vonaton kísérhettük őket Hegyeshalomtól a román határig – Bukarestben volt akkor a VIT, és mi oda nem mehettünk, de legalább így a vonaton bent voltunk kicsit a külföldben. Nagyon nagy dolog volt látni egyáltalán egy külföldit. Kolár Éva németül tolmácsolt egy nagyon híres német sportújságírónak, akinek a nevére még mindig emlékszem, Franz von Schönhuber.27 Egy őrülten undorító és ellenszenves figura volt. Egy féreg. Szörnyű. De az Évának a hülye szülei azt mondták, hogy muszáj, hogy ez a német fiú beleszeressen, mert akkor rajta keresztül ki tud jutni és megszabadul Magyarországtól, ők pedig már öregek és megkapják a svájci útlevelet, és akkor a család megmenekül Magyarországtól. Ez volt a terv, amit Éva nekem és egy-két barátnőjének elárult. Ezért nagyon támogattuk a frigyet, bár rettenetesen ellenszenveztünk a figurával, és végül sikerült meghódítani, eljegyezték egymást és összeházasodtak, miután nagy nehezen kaptak rá engedélyt. Arra viszont Éva nem kapott engedélyt, hogy elhagyja Magyarországot, egészen addig, amíg valamelyik kormánytagunk Moszkvába nem ment, ahol egy német miniszterrel paktumot kötöttek,28 és akkor elkezdett enyhülni a helyzet Magyarország és Németország között. Ezután Kolár Évát kiengedték Németországba. Amikor otthagyta a Főiskolát, az felejthetetlen volt: az egész osztály kikísérte a pályaudvarra és a fél tanári kar is, mint például Hubay Miklós,29 ilyen nagy írók, akik minket tanítottak – mindenki látni akart egy olyan embert, aki fölszáll a vonatra és Nyugaton fog leszállni. És ez olyan fantasztikus volt, hogy mindnyájan könnyeztünk, de nem a búcsúzás miatt, hanem hogy ő Nyugatra megy. Ezt nem lehet elfelejteni. Ez valahogy még hozzátartozik a korábbi történethez, valószínűleg nem ment volna feleségül ehhez a szörnyeteghez, hogyha nincs a főiskolai vizsgálat, de úgy féltek a szülei, hogy ez őt kíséri majd, és hogy nem fog állást kapni, rossz pozícióban lesz vagy bántani fogják az állásában – volt benne valami logika, abszolút. De aztán nagyon hamar elváltak.

Utána is kint maradt?

Igen, kint maradt Svájcban, aztán Amerikába ment, és ott egy másik német disszidenshez hozzáment, akivel nagyon jól élt.

1951-től ’56-ig jártak a Főiskolára – az eleje a Rákosi korszakra esett, amely azért eléggé sötét időszaka volt a magyar történelemnek.

Igen, de valahogy nem volt semmi félelmetes, pedig arra számítottam, hogy majd folyton vigyázni kell. Én egy idő után borzasztóan rendszerellenes lettem. Korábban nem voltam az, de egy ponton lelepleződött az egész, és ’52-től kezdve normális embernek egy pillanatig sem lehetett az az érzése, hogy itt valami jó rendszert építenek. Furcsa módon a diákok akkoriban még nagyon naivak voltak, az osztályban is sokan őszintén lelkesedtek, de ’53-ban már ők sem. Nekem azért is volt könnyű, mert az apám nagyon tisztán látott, és csak rá kellett hallgatnom.

Akkor az említett vizsgálaton kívül alapvetően nem szivárgott be semmi a Főiskolára?

Nagyon vigyáztunk. Nem politizáltunk és nagy lelkesedéssel elemeztük Háy előtt is a szocialista-realista darabokat.

Tehát azért óvatosnak kellett lenni.

Rettenetesen óvatosnak kellett lenni, de az nagyon könnyen ment, mert nem kellett sokat lejsztolni, szóval éppen csak annyit, hogy nem szidjuk a rendszert.

Mennyire volt védettebb közeg a Főiskola akkoribban, mint más helyek?

Ez nagyon jó, nagyon bölcs kérdés. Ez a legjobb kérdés, amit erről el lehet mondani, mert ez volt a lényeg, hogy éreztük ezt a védelmet. Nem tudom, hogyan csinálták, hogy ösztönösen az egyéniségükből fakadt-e.

Egyszer nagyon megtámadva éreztük magunkat, és azt gondoltuk, hogy kirúgnak minket, és tulajdonképpen jogos volt a félelem. Ez ’53-ban volt, amikor csináltunk egy pamfletet. A pamfletnek az volt a lényege, hogy Chaplin Magyarországra látogatott, mert meghallotta, hogy Magyarországon még mindig játsszák a filmjeit, noha már sem Amerikában, sem Európában nem játszották ezeket, ugyanis mindenkivel összeveszett, mert egy kommunista szimpatizáns volt Svájcban. És a pamfletben azt képzeltük el, hogy már csak a Színművészeti Főiskolán játsszák a filmjeit, és ezért eljön Budapestre és meg akarja nézni a régi filmjeit, és meg szeretné ismerni azt a nagyszerű iskolát, ahol róla még beszélnek. És akkor ment osztályról-osztályra, hogy megismerje az osztályokat – és ezen belül rettenetesen jól ki lehetet gúnyolni mindenféle hülye jelenséget. Jól sikerült a pamflet. És politikailag is nagyon merészre sikerült, például Keleti Mártont30 kikészítettük azzal, hogy ő nem tud filmet rendezni, kizárólag az eszme érdekli. Néhány tanárt, akiket utáltunk, azokat nagyon-nagyon kiveséztünk. A végén láttuk Simon Zsuzsán, hogy zöld meg fehér, nincs magánál, és hogy ebből borzalmas botrány lehet. Megpróbáltuk a végén saját magunkat is kigúnyolni, nagyon jól, nagyon ügyesen, de nem használt semmit. Simon Zsuzsa tényleg belebetegedett. Háy is nagyon haragudott. Másnapra berendelt minket, hogy kikérdezze, hogy mi volt ez, mert ő csak annyit tudott, hogy csinálunk egy pamfletet.

A dramaturgok is játszottak benne?

Mi is játszottunk, aki hajlandó volt játszani, de a többség nem volt elég bátor hozzá.

A színész osztályból is részt vettek benne?

Igen. Mi körülbelül tízen voltunk, az úgynevezett pamflet-csinálók, de az egész iskola részt vett benne. Nagy lelkesedéssel, és pár nap alatt összeállt. Utána Simon Zsuzsa azt mondta, hogy ebből nem fog tudni minket megmenteni, már a Pártközpont is lejött, megérdeklődték, hogy mi volt ez, mert már elterjedt. Egyes tanárok valószínűleg spiclik voltak, nem tudtunk mást elképzelni. És azt mondták, hogy ebből rettenetes nagy baj lesz. És akkor Háy valahogy ezt is elintézte – nem tudom, hogy hogyan. Amikor berendelt bennünket – négyen voltunk ott, azt hiszem, különböző osztályokból egy-egy ember –, kikérdezett minket, hogy mit akartunk ezzel, illetőleg x, y, z jeleneteket mért nem hagytuk ki. Volt egy gyilkos jelenet, amiért ki kellett volna minket csapni: a jelenet az volt, hogy tanrendet készít a tanulmányi osztályról az egyik kis nő. Ezt úgy csinálja, hogy egy szerencsekerékbe bedobálja a tantárgyakat, mint marxizmus, orosz honvédelem, honvédelem, marxizmus, orosz honvédelem, mert már csak ezek a tantárgyak léteznek, és akkor a végén az utolsó cédulát is bedobja, ami a szakma – akkor döbbent csend és függöny. Hát annyira bántó azért ez nem volt, de furcsa módon ettől őrült meg Simon Zsuzsa. Valószínűleg ez valami félelmet okozott neki. Háynak nem tudtuk úgy elmesélni, hogy ne röhögjünk közben. Szóval az egész kicsit kabaréba fulladt, mert annyira friss volt az emlék, és végül a szigorú álarcát ő is kicsit lejjebb rakta. Azt mondta, hogy most felmegy Simon Zsuzsához és megbeszéli vele, de ne menjünk el, mert lehet, hogy azonnal visszakapjuk az indexünket. De semmi nem történt, hanem jött egy tanulmányi osztályos nő, az ajtón csak bedugta a fejét, és azt mondta, mehettek. Ennyi volt. Ettől függetlenül ez a pamflet egy nagy élmény volt. Mindenkinek, aki ebben részt vett, a főiskolás évének talán az egyik legnagyobb élménye volt.

És erről vajon fennmaradt valamilyen dokumentáció vagy kép?

Nem, semmi.

Szövegkönyv sem.

Nem. Az egész pamfletet valahol leírtuk. Nem is emlékszem, hogy valaha nálam lett volna. De mindenki, aki egy kicsit jobban jelen volt a Főiskolán, akár részt vett a pamfletben, akár csak nézője volt, az nagyon emlékszik rá.

Kik emlékezhetnek még rá?

Az osztályból voltunk körülbelül heten-nyolcan, akik néha-néha összeültünk a diplomázásunk után. Nem vett részt mindenki a pamfletben, de nagyon benne voltak általam, mert előttük zajlott minden – és ezért sokszor előjött az emléke. Ma már nem sokan élnek közülük. Katz Editet31 érdemes megkeresni, egyrészt fantasztikusan jól tud elmesélni dolgokat, másrészt nagyon sok olyan élménye volt, amiről én nem tudok, mert ő diákszállós volt, és az egy egészen más világ volt. Ő rajongott Háyért is, biztos van neki néhány személyes emléke. Nemrég hallottam beszélni a Klubrádióban, a kulturális adásban hétfő este.32 Döbbenten hallottam, hogy az én osztálytársnőm beszél. Nagyon jó barátok voltunk valamikor. Nagyon-nagyon szerettem őt, egy nagyon tehetséges, különleges sorsú lány volt.

De ő nem vett részt ebben a pamfletben.

A pamfletben nem, ő akkoriban még egy félénk kislány volt. Ehhez kicsit olyan nyüzsgőnek kellett lenni.

Hol játszották el?

A Vas utcában.

Az Ódry Színpadon?

Nem. A Vas utcában egy nagy teremben – úgy emlékszem, de nem száz százalék.

Kik vettek még részt benne?

Például a Pethes Gyuri33 nevű színész. Chaplint Harkányi Bandi34 játszotta, és zseniálisan utánozta. Neki biztosan vannak saját emlékei, vagy ha nem, akkor jókat fog hazudni és a stílusban lesz valami jó.

Még eszembe jut egy másik történet, ugyanis ez is jellemzi Háyt. Volt egy borzalmas felesége, a harmadik felesége, Majoros Éva, aki egy nap azt mondta nekem, hogy „Bíró, olyan ronda vagy, tele vagy pattanással, hogy lehet így járni”. Nem tudtam, mit kell válaszolni, ő pedig azt mondta, hogy „ha meg akarsz tőlük szabadulni, eljöhetsz hozzám: oda egyszer egy héten jár egy nagyon rendes nő és megtisztítja a bőrömet, megtisztítja a tiédet is, ha anyád hajlandó ezt megfizetni”. Mondtam, hogy megkérdezem a mamámat. A mamám nagyon boldog volt, hogy biztos egy nagyon jó kozmetikust fognak nekem a Háyék beszervezni. Háyné érdekes módon Kolár Évának is mondta, hogy ronda a bőre és pattanásos, és hogy jöjjön ő is – pedig egy darab pattanása nem volt. De csak mi ketten jöhettünk az osztályból, mi voltunk az úri lányok, egészen biztos ez járt a fejében, miközben olyan nagy pártembernek tettette magát. Jaj, de szörnyű nő volt! A lényeg az, hogy egy hét múlva félénken bekopogtunk hozzájuk, és a kozmetikusnő Háyék fürdőszobájában megkozmetikázott bennünket, és attól kezdve minden második héten mehettünk, amíg tényleg szépen rendbe hozta a bőreinket. És emiatt olyan utálat vett minket körül az iskolában, röhögtek rajtunk, és Moldova Gyuri35 és Csurka Pista36 – akivel addig nagyon jóban voltunk, de emiatt nagyon megutált minket – elkezdték terjeszteni, hogy a Háy kozmetikáz bennünket. Rengeteget röhögtünk azért ezen a dolgon, miközben így be lehetett hatolni kicsit a lakásba, és meg lehetett lesni, hogy mi történik ott – de semmi nem történt. Egyetlen egyszer találkoztunk Háyjal, reggel az előszobában. Borzalmasan zavarba jöttünk, de ő nem, egyáltalán nem volt zavarban attól, hogy a lakásában kozmetika folyik.

Majoros Évával milyen helyzetekben találkozott az osztályuk?

Ő mindig jött Gyuszi bácsiért – így beszélt róla –, merthogy a Gyuszi bácsi nem vezetett autót és ezért ő volt a sofőr. Érte jött, várakozott, beavatkozott. Nagy pofájú volt. Mindenkivel szóba állt, mindenkit megkritizált.

Láttam róla képet: azért ő egy jó nő volt, nem?

Igen, tipikusan. Őrült ellenszenves jó nő.

Majoros Éva kint maradt Svájcban Háy halála után?

Kint maradt,37 és nagyon-nagyon sok év múlva egyszer hazalátogatott. Fölhívott engem, Katz Editet és Kolár Évát – szóval tudta, hogy kit lehet fölhívni. Megszerveztünk neki egy osztálytalálkozót, akkor még mindenki élt. Annak idején nagyon utáltuk őt, nagyon ellenszenves volt, tényleg őszintén mindenki utálta, de akkor nagyon örültünk neki, mert Háyt mindenki imádta, és ettől valahogy mégis másképp néztünk az özvegyére. Akkor is nagyon nagyképűsködött. Mindig azt hitte, hogy ő is tanár, és neki minket tanítania kell. Ebben volt valami meghatóan szánalmas is azért. Később még kétszer-háromszor látogatott haza. Aztán már nagyon beteg volt, és végül Svájcban halt meg. Eleinte azt hittük, hogy egy ilyen stramm nő, pedig nagyon beteges és törékeny volt.

Ön szerint vajon hol lehet a Háy-hagyaték?

Háy egyik fiánál. Csomó gyerek volt, és ez a fiú Amerikában él. Akkor is ott volt, és szerintem nála van a hagyaték nagy része. Ő is drámaíró38 lett, de azt hiszem, hogy teljesen sikertelen. Háy előző felesége egy német kommunista nő volt,39 akinek született Háytól három gyereke,40 az egyik lány41 velünk egyidős volt, látogatta is az osztályt néha, hallgatta az apja előadásait. Én egy időben nagyon jóban voltam vele. Rettentő jó humora volt. Aztán valahogy eltűnt, egyetemre ment, és úgy tudom, hogy öngyilkos lett. Egészen tragikus élete volt. Borzasztó volt, amikor ’56 után a villamoson találkoztam vele, és irtózatosan beszélt az apjáról, hogy többet érdemelt volna, mint az az öt év börtön, amiért így beszélt a pártról.42 Aztán pár év múlva megint találkoztam vele, és azt mondta, hogy „de furcsa, hogy éppen tegnap emlékeztem rád és a többiekre az osztályból, ahogy jöttem haza apámtól”. Kiderült, hogy egy hónapot remekül eltöltött Svájcban, tehát kibékült az apjával.43

Háy tanítás közben előadást tartott vagy beszélgetett önökkel?

Feladta előre, hogy például egy Osztrovszkij-darabot fogunk venni, olvassuk el jövő alkalomra. Ő pedig úgy intézte, hogy főleg mi beszéljünk róla. Néha előfordult, hogy a tananyagon kívül valamiről beszélt, például kérdezgettük a németországi élményeiről és a darabokról, amiket ott szeretett, de már nem emlékszem, hogy miket mondott. Egyébként az, aki lejegyezte az óráit, konkrétan mindent leírt, amit ő vagy mi mondtunk.44

A korábbi emigrációk miatt Háy főleg az orosz és a német irodalmat részesítette előnyben?

Igen. Ő a német irodalomban volt benne nyakig. Az oroszban nem annyira, inkább csak a klasszikusokban. A német irodalomban lévő izmusokba, szürrealizmus vagy egzisztencializmus, szívesen beavatott minket, de csak úgy, mint olvasó, tehát az nem lehetett a tananyag része.

Ezek szerint olyan szellemiségben oktatott, hogy érdemes foglalkozni formabontóbb dolgokkal is?

Ő nem nagyon hozta volna szóba ezeket a darabokat, inkább valaki más hozta elő, és akkor belement, és nem mondta azt, hogy jaj, ne olvassanak ilyeneket. Nem emlékszem, de biztos mondott azért ügyesen valami olyat, ami egy kicsit elriasztott minket. Ez lehetett első-másodévben, de harmadévben már nem, akkorra a légkör megváltozott.

56-ban, amikor a híres rádióbeszéde45 is elhangzott, az ő másik dramaturgosztálya – mert önök ugye nyáron végeztek –, ahova Csurka és Moldova is járt, nagyon aktívak voltak.46

Én az hiszem, hogy Háy Moldováék osztályában csak óraadó tanár volt, nem osztályfőnök, mint nálunk. Dramaturgiából, azt hiszem, egy vagy két évig tanította őket, nem végig. Ők Gyárfás Miklós47 osztályába tartoztak. Igen, aktívak voltak, de mindenki más is, tehát nagyon egyben voltunk. Én mondjuk kevésbé, csak cikkeket írtam egy illegális lapba, az Élünkbe,48 ami már a forradalom bukása után jelent meg.

De az nem a Főiskola lapja volt.

Nem a főiskoláé. De volt olyan osztálytársam, aki aktív volt, főleg a fiúk. Mann Lajcsi49 egy fegyvert is rejtegetett, ezt mindnyájan tudtuk és nagyon féltettük őt. Arra emlékszem, hogy a házuk előtti lépcsők alá rejtette – valahogy megmentette a fegyvert, hátha szükség lesz rá. Egyszer mentem hozzá, és megmutatta, hogy nem árt, ha tudom, hogy ő hova rejti a fegyverét. De nem tudta hasznát venni. Lajcsival egyébként később is nagyon jóban maradtunk. Ő valószínűleg egy zseni volt, csak valamiért nem tudta ezt igazán megmutatni. Harminc-negyven évig írt egy darabot Magellánról,50 és gyönyörű. Van kétszáz szereplője, szóval nem megvalósítható. Mindig nagyon oda tudta adni magát olyan dolgoknak, amikről úgy érezte, hogy neki azt meg kell csinálnia, és akkor nem számított semmi realitás. És nagyszerűen ír. Én zseniálisnak tartom, de kicsit őrültnek.

A cikkek, amiket írt, a főiskolás eseményekről szóltak, vagy csak ’56-ról?

Csak ’56-ról. Gáli József51 szerkesztette ezt az illegális lapot. Abban az időben Jóska volt a legjobb barátom, és így kerültem bele. Én valami négy-öt-hat cikket írtam, és amikor a Jóskát elfogták,52 a tárgyaláson mindegyiket magára vállalta, nemcsak a sajátjait, hanem az én cikkeimet is. Szóval fantasztikus ember volt.

Korábban mutatták be a Szabadsághegyet53 a József Attilában, ugye?

A Szabadsághegy ősszel volt, október 6-án, ha jól emlékszem.

Gondolom, az is rontott a helyzetén.

Abszolút. Nagy Imre eljött a bemutatóra,54 amire nagyon-nagyon büszkék voltunk. Egy mondatra emlékszem a darabból, hogy valamelyik szereplő azt mondta, hogy „szabadság, miniszter elvtárs, a dolgozó nép üdvözletét hozom, nagy munkában van a dolgozó nép, forradalmat csinál”.55 Szép darab volt, nagyon szép részekkel, és mindenki a magáénak érezte: Jóska csinálta egyedül, de mi is bábáskodtunk fölötte, és büszkék voltunk rá, hogy születik egy ilyen ellenzéki darab.

Gáli nem az önök osztályába járt, hanem egy évfolyammal följebb, ugye?

Igen, eggyel följebb járt.56

Nekik is Háy volt az osztályfőnökük?

Nem. Nekik a Gyárfás volt. Emlékszem, Gyárfás nagyon kétségbe volt esve, amikor a Jóska pere zajlott. Szerette volna megmenteni, de nem tudta. Szimpatikusnak éreztem, hogy mennyire odavolt emiatt. Gálit életfogytiglanra ítélték, de végül csak négy vagy öt évet ült, majd szabadon engedték.57 Amikor lecsukták, nem volt még harminc éves.58 A siralomházban nősült. A barátai ott álltak az épület előtt kis csoportban, de nem láttunk be, csak tudtuk, hogy a Gáli Jóska most veszi feleségül a siralomházban az orvos barátnőjét, Káldor Verát59 – akkor a felesége már a kilencedik hónapban volt. Az valami őrület volt. Gobbi Hilda60 tett nagyon sokat érte. Amikor megtudtuk a halálos ítéletet, akkor többek között elrohantunk Gobbi Hildához, mert neki nagyon jó pártkapcsolatai voltak. Ő azt mondta, hogy jöjjünk vissza másnap hajnalban, valószínleg félt, hogy valaki figyeli őt. Úgyhogy másnap hajnalban a Jóska feleségével és annak az unokatestvérével visszamentünk, és elmondtuk a Gobbinak, hogy mi a helyzet, akkor Gobbi elrohant az Aczélhoz, majd az Aczél a Kádárhoz, és aztán délre vagy délutánra ígérték, hogy kihirdetik, hogy a Jóska fellebbezésére mi a válasz, és végül azt hirdették ki, hogy elhalasztották, újabb ítélet lesz. Akik Párizsban voltak – mert az terjedt el, hogy Gálit a párizsi írok mentették meg a tiltakozásukkal61 –, azok két nappal később, Káldor Vera levelezőlapjából tudták meg, hogy mi történt. Ezen annyiszor gondolkodtam, hogy ezt valami zseninek meg kéne írnia, hogy a Gáli Jóska életének megmentéséről talán még egy csomóan hiszik azt, meghatott büszkeséggel, hogy őnekik köszönhető, de nem mesélik el, nem hencegnek vele, mert ezt jobb titkolni. És lehet, hogy a Kádár vonalnál is volt valami gyorsabb.

El tud mesélni valami a KISZ,62 vagy akár annak az elődszervezete, a DISZ63 működéséről?

Nekem sikerült azt elkerülnöm. Arra emlékszem, hogy volt egy nagy DISZ taggyűlés, ahol a Gáli szóba került, mintha megszidták volna a Gálit, de hogy miért, azt nem tudom. Hogy mit csinált a DISZ, azt sem tudom.

Ön szerint hogy alakult ki, hogy az ’56-os események során a Vas utca épülete egy központi hely lett?64

Igen, olyan volt, mint egy főhadiszállás. A főiskolások közül egy-kettőnek volt fegyvere. A többiek csak mentek egyik helyről a másikra. Tele volt a Főiskola, emlékszem, hogy bementem, és abszolút tele volt. Olyanok is ott voltak, akik már végeztek, mint például mi, és csomóan azok közül is, akik egy-két évvel korábban diplomáztak. Később, ’56 után egy-két író, például a Csurkáék65 is elmentek fizikai munkát végezni, utcai vízvezetékeket vagy kéményeket szereltek, mert demonstrálni akarták, hogy ebben a társadalomban, ami most van, csak a legaljább munkát lehet elvégezni. Olyannyira, hogy a tanárok megkeresték őket, hogy hagyják abba ezt a hülyeséget, visszaveszik őket, de még akkor is egy darabig makacsul ellenálltak.

Arra emlékszik, hogy önnek a tanári karból kik voltak még meghatározó személyek?

Háyon kívül Hegedűs Géza.66 Más nem is, a Háy és a Hegedűs. Legalábbis a Háyt nagyon tiszteltem. Hegedűst nem tiszteltem, hanem egyszerűen imádtam. Olyan volt, mint egy bolond gyerek. Hihetetlen. Fantasztikus. Összevissza hazudott, összevissza beszélt és közben valahogy olyan szépen elhozta nekünk a világirodalmat. Mindegy volt, hogy nem mond igazat, még ha éreztük is, hogy hazudik, olyanokat, hogy munkaszolgálatosként67 a hómezőn föl-le sétálva az Oresteia szövegét mondta hangosan görögül. És jött a keretlegény, hogy „te mit beszélsz itt ronda zsidó” és akkor ő azt válaszolta, hogy görögül, erre a másik, hogy „dehogy beszélsz te görögül” – és akkor előadott egy olyan történetet, amiből igazából egy árva szó nem lehetett igaz, csak az, hogy munkaszolgálatos volt szegény. És valószínűleg ő önmagának megszépítette azt az időszakot ezekkel a mesékkel. Szóval nála mindig keveredett az igazság a hazugsággal, és borzasztó jól beszélt az irodalomról. A legjellemzőbb emlékem róla, hogy beadtuk az államvizsga dolgozatot, és jött ki az épületből, én ott álldogáltam, és nem bírtam ki, megkérdeztem, hogy elolvasta-e már. Elolvasta. S kérdeztem rémülten, hogy hogy tetszik, és hogy igazam van-e, mert valamit állítottam a dolgozatban, amiről azt hittem, hogy nagyon fontos, és akkor egy pillanatnyi szünetet tartott, majd azt mondta, hogy „hát nézd, ha te ugyanilyen okosan az ellenkezőjét írtad volna, akkor is tetszene, nem az a lényeg, hogy az igazat írtad-e, hanem hogy írtál valamit, amit jó olvasni”. És én ettől borzalmasan kiborultam, és akkor egy időre megutáltam. Mert mi az, hogy teljesen mindegy neki, hogy miről szól.

Arra emlékszik, hogy miről írta az államvizsga dolgozatot?

A mizantrópról, amiről bebizonyítottam, hogy az nem egy vígjáték, hanem egy drame sérieux, egy komoly darab. Háy adta, nem lehetett választani. Igen, hát A mizantrópról lehetett beszélni egy Hegedűs Gézának, neki teljesen mindegy volt, hogy én azt hittem, hogy a világ nagy felfedezését tettem. Tulajdonképpen ez is jó emlékem róla. A másik, hogy az egyik színdarabjába azt írta, hogy „a léhűtő is hasznos lehet, ha hasznos helyen hűti a levet”,68 és ez a két sor az én osztályomnak úgy tetszett, hogy attól kezdve minden áldott alkalommal, amikor jött órára, elmondtuk ezt neki. Annyira furcsa volt abban a légkörben ez a totális szabadság ezzel a két hülye sorral, nem tudom, miért, de úgy hatott ránk, hogy most, száz év múlva is emlékszem rá és boldoggá tesz ez a két sor. Ez is az ő linkségei közé tartozott. Nagyon-nagyon link ember volt, és nagyon édes.

Később, amikor látta, hogy a fiának69 hogyan működött a dramaturgképzése, mennyire érezte különbözőnek azt az önökétől?

Sokkal komolyabb volt az övéké. Sokkal nehezebb és sokkal unalmasabb. Minden tanárt utáltak. Egészen más volt. Én azt az öt évet, amíg odajártam, tényleg végigröhögtem. Valami csoda volt. Minden nap történt valami, amiért könnyekig kellett mulatni – nekik pedig: jaj, de nagyon rossz volt. Viszont sokkal jobban megdolgoztatták azért őket.

Szervezettebb volt a képzésük?

Igen. Állandóan nagyon komoly dolgokat kellett írniuk. Az írás náluk is fontos volt, de a film kevésbé kapott hangsúlyt (akkor sem volt elég pénz, hogy csináljanak filmeket), ezért végül mind színházi lett.70 Furcsa, mert nálunk a film nagy hangsúlyt kapott. De soha nem mesélt olyasmit, illetve nagyon ritkán, ami olyan igazán jó és vicces főiskolás dolog lett volna. Hogy melyikünk tanult többet, azt nem tudom.

Az elmélet és a gyakorlat aránya hasonló volt?

Náluk már több volt a gyakorlat. Én most úgy emlékszem, hogy nekik színpadra is kellett állítaniuk, amit írtak. Nálunk a gyakorlat az tulajdonképpen a két utolsó évben volt, de akkor is csak írtunk. Egyszer megkértük Háyt, hogy az egyik darabját egy kicsit hadd játsszuk el. Abból egy jelenetet csináltunk meg. Én azt hiszem egy öreg házmesterné voltam.

Ez melyik darabja volt?

Az élet hídja. Nagyon utáltuk ezt a darabját, azért kértük. Ebben gonoszság volt.

De ő nem tudta, hogy azért.

Dehogynem. Abszolút látszott rajta, hogy tudja. De azt hiszem, hogy ő is utálta. Lehetetlen, hogy ne utálta volna – hát néhány darabja annyira jó volt –, az ő műveltségével lehetetlennek tartom. Talán, amikor írta, még azt hitte, hogy jó lesz.

Olyan előfordult, hogy vizsgaelőadásokban dolgoztak dramaturgként?

Nem. Azóta egészen más lett a Főiskola. Boldogok lettünk volna, ha lehetett volna, de nagyon messze voltunk. Nem volt pénz ilyenre.

És színházakhoz kimentek?

Igen. Engem például a Vígszínházhoz delegáltak. Azt nagyon komolyan vették. A negyedévben, de talán már a harmadévben is.

Ott dolgozott akkoriban Majoros Éva, ugye?

Úgy bizony. Olyan volt, mint a boszorkány a mesékben, ahogy közeledett, és mindig mondta, hogy „Bíró, én neked már megtanítottam”. Nem tudom, honnan vette, de ez volt a mániája, hogy ő engem tanított. Tetszett neki, hogy ő tanár.

Majoros Éva egyáltalán nem tanított a Főiskolán?

Nem, csak olyan értelemben, hogy például mondta, hogy ha őnáluk kozmetikáznak, akkor csukjam be az ajtót. Nála ez is tanítás volt.

Lejegyezte: Bogya Tímea Éva