Az előadás színházkulturális kontextusa

A nyolcvanas esztendők magyarellenes, erőszakos románosítási törekvéseinek egyik áldozata a magyar nyelvű színészoktatás volt: évről évre csökkentették a felvehető hallgatók számát, s az évtized végére már csak háromtagú évfolyamot lehetett indítani. 1988-ban mindössze tíz hallgató volt a négy évfolyamon együttesen. Az utolsó háromtagú évfolyam 1992-ben végzett.

Az első nagy létszámú színész évfolyam (s ezzel párhuzamosan több évtizedes szünet után a színházrendezői is) 1990-ben indult.1 Az első évet tizennégy színészhallgató kezdhette meg: Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Bogdán Zsolt András, Csiszér Lajos Péter, Csutak Réka, Fodor Piroska, Fülöp Erzsébet, Gajzágó Zsuzsanna, Kardos Máriusz Róbert, Mátyás Zsolt Imre, Sajnár György, Sólyom Katalin, Szikszai Rémusz és Tordai Tekla Tünde.2 Osztályvezetőjük Kovács Levente, mesterségtanáruk Farkas Ibolya és Tarr László volt.

A színészek tanulmányaik során számos rendezővel találkozhattak, többek között az egyik legrégebben az Akadémián tanító Gergely Gézával (aki a Bachus, avagy a bor istene című darabot vitte színre) vagy a magyarországi filmessel, Elek Judittal, aki a Rómeó és Júliát állította színre velük, és a színház színészeivel. Utolsó tanévükben két jelentős (Bukarestben egy évfolyamon végzett) rendező, Victor Ioan Frunza és Tompa Gábor jegyezte a vizsgaelőadásaikat. 1993. december 10-én tartották a Frunza rendezte Tom Paine premierjét. Ebben az 1968-ban a New York-i La MaMa társulat által bemutatott John Foster-műben kötött és improvizált részek váltakoznak, tehát a színészeknek egyszerre kell önmagukat képviselni és figurában létezni.

A Tom Paine zabolátlannak mondható próbametódusának szöges ellentéte volt a Tartuffe-é Tompa Gábornál, aki kedvvel dolgozott az osztállyal, hiszen négy éven át a rendező- és a színészhallgatók közös munkáit figyelve már ismerte a hallgatókat. Indokairól szólva megemlíti, hogy

„egyrészt érdekelt a darab, mert addigi tizennégy éves pályám alatt még nem rendeztem Molière-t, másrészt a Tartuffe szerepeire volt megfelelő színész, s végül a nyolcvanas években foglalkoztatott az a gondolat, hogy a Hamlet lényege a színház, amelyben Hamlet maga a rendező, aki olyan darabot rendez, amivel kiderítheti az igazságot és leleplezheti a zsarnokságot, és a Tartuffe-ben is van, de egy másik fajta színjátszás.”3

A próbák 1994 január 20. után kezdődtek, és alig hat hét alatt jött létre az előadás.4

Dramatikus szöveg, dramaturgia

A rendező Vas István klasszikussá vált fordítását használta. A szöveg túlnyomó részben elhangzott, de Tompa a hosszabb monológokat és a terjengősebb párbeszédeket némileg tömörítette. Számos helyen változtatott a szórenden, sorokat cserélt fel, sőt új szavakat toldott a szövegbe, ám megtartotta a textus verstani lüktetését.

„Három momentum ösztökélt a Tartuffe színrevitelére – foglalta össze rendezői elképzelését Tompa Gábor. – Egyrészt annak az embernek (esetünkben Orgonnak) a drámája, aki minden áron meg akar felelni egy megváltozott helyzetnek, azaz minden rendszernek, s ezért olyan magatartásformákat ölt föl, amelyek nem a meggyőződéséből fakadnak, s ez lesz a végzete is, mert ennek csak a feltétlen lojalitás lehet a következménye. Mindig is izgatott a darab fináléjának a rejtélye is; szerintem zseniális: Molière voltaképp befejezi a művét azzal, hogy bemutatja azt a mindenek fölött lebegő mechanizmust, amely hagyja magasba kapaszkodni az embereket, aztán a legmagasabb pontról ejti őket. Ez Tartuffe drámája is. Megpróbáltam ezt fölerősíteni azzal, hogy nyomatékosítottam szolgája, Lőrinc szerepét, aki egy darabig mindenben követi, majd a végén elárulja urát. Végül a harmadik, s talán legfontosabb motívum a színház mint létforma megjelenítése. Az a sajátos tükörrendszer, ami a darabban föllelhető, a Tartuffe-öt némiképp a Hamlettel rokonítja. A teatrum mundi gondolata itt a szerepjátszások bonyolult rendszerében testesül meg. Szerepet játszik Tartuffe, bizonyos értelemben Orgon is, Dorine pedig egyenesen a bohócságot vállalja ahhoz, hogy a fiatalok szemét felnyissa, az eseményeket mozgásba hozza, hogy Cléante-ot meggyőzze Orgon elvakultságáról és a többi. Rögtönzött szerepjátszásával valósággal mozgatórugója a cselekménynek. Elmira kezében pedig a szerepjátszás leleplező eszközzé válik: mondhatni színház a színházban jelenetnek számít a híres asztaljelenet, aminek a révén sikerül Tartuffe-öt leleplezni. A darab e tekintetben is rokonítható a Hamlettel, ahol szintén a színjátszás a leleplezés fő eszköze.”5

A rendezés

A próbák első időszakában főleg a textussal foglalkoztak: hosszas értelmező és szövegelemző munka folyt. A színre állítás kulcsmozzanatainak Lőrinc és a Lojális úr szerepfelfogása és a befejezés tekinthető. Erről így szólt Tompa Gábor:

„Lőrinc nincs benne a darabban, csak Tartuffe szól neki, hogy »elteheted ezt a szőrcsuhát«.6 Nálunk Tartuffe meg lett kettőzve Lőrinc által. Ugyanúgy néznek ki. A darab végén, a Lojális úr és a Rendőrhadnagy megjelenése után kiderül, hogy Orgonnak – aki barátja szamizdat jellegű irományát őrizte – megbocsát a király. Én viszont azt gondoltam, hogy valaki elárulja a királynak Tartuffe-öt is, s ez a leghűségesebb barátja, szolgája, Lőrinc, aki a végén kikapja Tartuffe kezéből azt a végzést, ami a kilakoltatásról intézkedik. Így lehet ő egy új Tartuffe, aki biztos, hogy a király embere, s amit maga Tartuffe sem tudott. Ezt a felállást a nyolcvanas években megszokhattuk. Másfelől a Lojális úr nélkül nincs Tartuffe. Bejön, mint a király embere vagy belügyminisztere, bejön hat erős, kortárs jelmezben lévő emberrel. Ezek a verőlegények szétszedik Orgon lakását, majd agyonverik Tartuffe-öt, a halott testet felakasztják fejjel lefelé. Amikor már Tartuffe ott lóg, a család elkezd imádkozni, s kívánják, hogy jó útra térjen és jó ember legyen, de ő már halott. A képmutató meghal, de a képmutatás tovább él. Összeadják a két szerelmest – kvázi happy end –, és ekkor jön be a televíziós kép, Brian Adams dala, aminek az a szövege, hogy »bocsáss meg, nem tudlak nem szeretni«, és a szereplők döbbenten nézik ezt az új, mai Tartuffe-öt.”7

A dráma szerint Tartuffe csak a harmadik felvonásban lép színre, Tompánál az álszent hangos imádkozása indítja az előadást: a Pater noster hallatszik, mielőtt kivilágosodik a színpad. Megjelenéséig Tartuffe még kétszer zsolozsmázza a Miatyánkot, ezek a megszólalásai Pernelle-né, illetve Orgon szövegének témaváltását készítik elő. Éles kontrasztban van az asztal körül ülők és Pernelle asszony viselkedése: míg az előbbiek jókedvűen falatoznak és nem veszik komolyan az öregasszony szidalmait, addig Orgon karót nyelt anyja fel-le rohangálva mondja a magáét. Jobb oldalt fenn szótlanul várakozik Flipote, megrakodva különböző méretű tükrökkel és képkeretekkel.

Hatásos epizód Orgon megérkezése. Az ajtólabirintuson keresztül verekedi át magát, vállán egy jókora kereszttel. Leteszi a középső lépcső aljánál. Dorine leveszi róla a köpenyét. Orgon egy aranyozott szobor helyére állítja fel a keresztet. Csak ezután ül asztalhoz. Leveszi kalapját és parókáját. Mohón falni kezdi a csirkecombot, a banánt és kortyolja kupájából a bort, miközben érdeklődik a ház népe, s kiváltképp Tartuffe hogyléte felől.

Tompa egyrészt minden dialógust nagyon pontosan értelmezve mondat el, másrészt számos ponton játékkal (ahogy Harag György mondta: jeu-vel) dúsítja a szituációkat. Amikor például Mariane kétségbeesik amiatt, hogy apja nem a szerelméhez, Valère-hez akarja adni, hanem Tartuffe feleségének szánja, e helyzetből az öngyilkosságot látja megoldásnak. Erre felháborodva reagál Dorine. Mivel érvei nem hatnak a lányra, dühében letérdel, s a kezében lévő damaszt szalvétával kezdi tisztítani a padlót. Egy idő múlva Mariane is mellé térdel, átveszi bizalmasától a szalvétát, s ő folytatja a munkát mindaddig, míg Dorine meg nem enyhül.8

A harmadik felvonás elején Tartuffe nem egyedül jön be, hanem Lőrinccel. Egyszerre lépnek, azonos a tartásuk. Ekkor még csupán a megkettőződésük exponálására van mód, hiszen Lőrincet gazdája-társa visszaküldi a szobájába. Ám később, amikor Elmira magához hívja Tartuffe-öt, szintén ketten jelennek meg. Kimérten jönnek le a lépcsőn, megállnak, s amikor Elmira bejelenti, hogy „nagy titkokat kell meghallania”, közelebb lépnek s fejüket balra billentve, kezüket bal fülükhöz emelve állnak meg. Miután Elmira nyomatékosítja, hogy csak Tartuffe-fel van dolga, Lőrinc csak többszöri unszolásra hajlandó távozni, de az ajtó-labirintusban még megáll hallgatózni.

Rendezőileg a harmadik felvonás végén mutatkozik meg Orgon és Tartuffe kapcsolatának lényege. Orgon nem hisz a fiának, Damisnak, s miközben mindennek lehordja, Tartuffe a képmutatás megnyilvánulásainak gazdag tárházát mutatja be. Önmagát ostorozza, vezeklésül a kereszt elé térdel, de közben lesi, mi a tettének hatása. És e hatás fokozására úgy tesz, mintha a rózsafüzérével felakasztaná magát, eközben hanyatt esik, Orgon emeli fel, kendőjével Tartuffe homlokát törölgeti. Újabb alakítás: Tartuffe olvasójával mint korbáccsal a hátát ütlegeli, s közben kergeti Damist, akit apja kitilt a házából. S miközben Orgon a fiát hajszolja odakint, Tartuffe az asztalon lévő lekvárból a két tenyerére ken egy keveset, és keresztet formálva feláll az asztalra. Megszólalnak Bach D-moll Toccata és fugájának bevezető akkordjai. Orgon térdre borul a stigmákat felmutató „szent” előtt, s amikor az fájdalmasan kinyögi, hogy „Szívem úgy elszorul, /Hogy bele is halok”, leemeli Tartuffe-öt, s mint egy gyereket hordozza körbe, keresve egy jó helyet, ahol társa megnyugodhat. Tartuffe tovább élezi a szituációt, amikor arról beszél, hogy elmegy, mert nem akarja szítani a család és a közte lévő feszültséget. Ekkor ismét letérdel eléje Orgon, és így közli vele: „Ön lesz az örökösöm, de az egyedüli”. S a kérdésre, hogy ajánlatát elfogadja-e, Tartuffe kezét a füléhez emelve, s az eget kémlelve jelenti ki: „Isten akarata – ez az, amit kívánok.” Belekezd a Miatyánkba és a kereszt elé térdel. Orgon vele szemben, neki háttal szintén letérdel, imádkoznak. Kis idő múlva Tartuffe feláll, megfordul és két kezével szarvat mutat Orgonnak.

A Tartuffe-előadások csúcsjelentének szokás tekinteni a leleplezés-epizódot. Miután Elmira elbújtatja férjét az asztal alatt, fogadja Tartuffe-öt, aki kissé bizalmatlan a korábbi kínosan végződő találkozásuk után, de az asszony közeledése őszintének tűnik. Amikor Tartuffe megbizonyosodni szeretne Elmira cselből feltárt érzelmeinek valódiságáról, egyre vadabbul ostromolja a nőt, aki az asztal körül rohangálva menekül előle. Közben ökleivel az asztalt veri figyelmeztetve Orgont, aki azonban nem reagál. Tartuffe ugyanolyan ritmusban veri az asztalt. Tartuffe elkapja az asszonyt és felfekteti az asztalra. Letolja nadrágját és nekifutásból felugrik az asztalon fekvő Elmirára. Az asszony kérésére kirohan a középső ajtón, hogy körülnézzen, nem leskelődik-e valaki. Ezalatt mászik ki az asztal mögül Orgon. Miközben elképedésének ad hangot, az asztal mögött lévő egyetlen széket magával víve leül Elmira fejénél. Tartuffe visszatérve se nem lát, se nem hall, és ugyanúgy, mint előbb, felugrik Elmirára, de szembetalálja magát az ott ülő Orgonnal. Hosszú kitartott pillanat. S mialatt Orgon ismét elképedésének ad hangot, Elmira kibújik Tartuffe-alól, aki csak ezután szólal meg: „Hogyan? Hát elhiszi…?” S innentől ő uralja a szituációt. Felhúzza nadrágját és győztesen távozik. A középső ajtóknál már várja Lőrinc, és rövid sustorgás után kétfelé indulnak el. Amikor visszatérnek, Lőrinc kezében ott van az ominózus ládika, ami terhelő bizonyíték lehet Orgon ellen. Kettesben távoznak.

Mint ahogy az utolsó felvonásban is kettesben térnek vissza a Rendőrhadnaggyal egyetemben. Tartuffe fölényes és magabiztos. Társa a háttérbe húzódik. Tompa Gábor a színre állítás e kulcsmozzanatát így foglalta össze:

„A darab végén, a Lojális úr és a Rendőrhadnagy megjelenése után kiderül, hogy Orgonnak – aki barátja szamizdat jellegű irományát őrizte – megbocsát a király. Én viszont azt gondoltam, hogy valaki elárulja a királynak Tartuffe-öt is, s ez a leghűségesebb barátja, szolgája, Lőrinc, aki a végén kikapja Tartuffe kezéből azt a végzést, ami a kilakoltatásról intézkedik. Így lehet ő egy új Tartuffe, aki biztos, hogy a király embere, s amit maga Tartuffe sem tudott. Ezt a felállást a nyolcvanas években megszokhattuk. Másfelől a Lojális úr nélkül nincs Tartuffe. Bejön, mint a király embere vagy belügyminisztere, bejön hat erős, kortárs jelmezben lévő emberrel. Ezek a verőlegények szétszedik Orgon lakását, majd agyonverik Tartuffe-öt, a halott testet felakasztják fejjel lefelé. Amikor már Tartuffe ott lóg, a család elkezd imádkozni, s kívánják, hogy jó útra térjen és jó ember legyen, de ő már halott. A képmutató meghal, de a képmutatás tovább él. Összeadják a két szerelmest – kvázi happy end –, és ekkor jön be a televíziós kép, Brian Adams dala, aminek az a szövege, hogy »bocsáss meg, nem tudlak nem szeretni«, és a szereplők döbbenten nézik ezt az új, mai Tartuffe-öt.”9

Színészi játék

Tompa Gábor ügyelt arra, hogy mindenki megmutathassa színészi felkészültségét. Molière-nél a szereplők korához nem feltétlenül kell szigorúan igazodnia a játszók életkorának. Ez megkönnyítette a nagyjából egykorú (23–26 év közötti) hallgatók esetében a szereplőválasztást, de Orgont a harmincéves Bogdán Zsolt, míg a nála két, illetve három évvel fiatalabb Csutak Réka és Fülöp Erzsébet pedig Dorine-t és Pernelle-nét alakította.

Mint ahogy a múlt század hatvanas éveitől kezdve egyre többen, Tompa is úgy olvasta Molière művét, hogy annak középponti alakja nem a címszereplő, hanem Orgon, hiszen neki van igazi drámája, az ő jellemváltozását lehet végigkísérni. Bogdán Zsolt alakítása ezt a felfogást maximálisan visszaigazolta. Már a megérkezése is sok mindent elárul Orgonról, de igazából az étkezése közben mutatkozik be. Az iránt érdeklődik Dorine-nál, hogy mi történt odahaza, míg ő távol volt, de ténylegesen nem a feleségének és gyerekeinek hogyléte érdekli, hanem Tartuffe-é. Az, ahogy Bogdán négyszer rákérdez Tartuffe-re, abban benne van a kíváncsiság, az aggódás, a ragaszkodás és az imádat. KÉP A

Orgonnak a családban betöltött szerepéről a lányával való jelenetben tesz tanúbizonyságot, amikor Mariane-t rá akarja venni, hogy Tartuffe-höz menjen nőül. Bogdán alakításában Orgon hisztérikus házizsarnokként mutatkozik meg, akinek nincsenek elfogadható érvei, így akaratát végül ütlegekkel próbálja nyomatékosítani. Akárcsak a fiával, Damisszal is, amikor elűzi a háztól. Feleségéhez való érzelmi viszonyáról alig tudunk meg valamit, hiszen közös jelenetük csak Tartuffe leleplezésekor van, ahol Orgon, ha vonakodva is, de teljesíti Elmira akaratát. Az utolsó felvonásban Orgon már-már tragikus hőssé válna, hiszen a király elmarasztaló ítélete vár rá, de a dolgok jóra fordultával a családjával szemben megbocsátóvá, a hatalomhoz pedig lojálissá válik. Bogdán Zsolt ezt az ívet minden részletében pontosan rajzolta fel. Ritmus- és hangsúlyváltásai színészi érettségről tanúskodnak. A férfi Tartuffe-höz való kapcsolata a legkidolgozottabb. Bogdán csaknem babusgatja Szikszai Rémusz álszentjét. Kendőjével letörölgeti homlokáról az izzadságcseppeket, ölébe veszi (a beállítás a klasszikus Piéta-képeket idézi), letérdel eléje, imádja. Éppen ezért éles pillanat az, amikor az asztal jelenetnél a két férfi szembe találja magát.

Szikszai Rémusz nem elvetemült Tartuffe-öt játszik. Az ő figurája nagy játékos. Élvezi a szituációkat, amelyekbe belesodródik vagy amiket előidéz. Még akkor is, ha szorult helyzetbe kerül Damis lerohanásakor. A színész arcjátéka és nevetős-kópés szeme mindig megmutatja, hogy mikor hazudik, mikor alakoskodik, mikor mond igazat (például Elmirának elmondott vallomásakor). Alakításában olyan szélsőséges eszközökkel is él, mint az édes gyökér említésekor felágaskodó „botjának” érzékeltetése vagy a beintés egyezményes jelének használata. A társát, Lőrincet alakító Bandi András Zsolt nem könnyed játékos, mosolya sem nevetés, inkább vicsor. KÉP B Kettejük közül ő az igazán veszélyes, ha másért nem, hát azért, mert nem ismeri a humort.

Az események menetébe legtöbbször Dorine avatkozik bele. KÉP C Ezt a commedie d’artéból is ismerős figurát a leggyakrabban tenyeres-talpas szolgálónak játszatják, Csutak Réka nem ilyen alkat. (Tompa budapesti rendezésében sem a rutinmegoldáshoz nyúlt, amikor Nagy-Kálózy Eszterre osztotta Dorine szerepét.) Csak a mélyen dekoltált ruhája fölött viselt fehér kötény jelzi a kijelölt helyét a családi hierarchiában, ám valójában Dorine a domináns figura az Orgon-házban. Ő az, akivel Orgon sem bír el. Az előadás egyik legfrappánsabb, bohóctréfába illő jelenete az, amelyben Orgon rá akarja venni lányát a Tartuffe-fel való házasságra, de Dorine állandóan közbe beszél, emiatt Orgonnak kétfelé kell „harcolnia”. KÉP D Csutak Réka kezében egy fehér szalvéta számos funkciót betölt. Amikor Tartuffe felszólítja a komornát, hogy keblét fedje be, e szalvétából csinál magának mellcsokrot. Ugyanez a szalvéta később konyharuhává válik, majd „a »Tar-tuffe« nevét viccesen »fel-felcsukló« Dorine úgy használja, mint egy jegykendőt, miközben igyekszik felrázni a kétségbeesett Mariane-t, hogy álljon ki magáért”.10 Csutak Réka elegánsan cserfes, szókimondó és öntudatos Dorine-t ad.

Pernelle asszony Fülöp Erzsébet alakításában egyenes derekú, állát felvető, gyorsbeszédű asszony. Az első felvonásban állandó mozgásban van, az utolsó felvonásban épp ellenkezőleg: mint akit fejbe kólintottak, letargikusan ül, miután szembesült Tartuffe valódi énjével. Elmira: Gajzágó Zsuzsa. Viruló szépasszony, akiért a mostoha fia, Damis éppen úgy odavan, mint Tartuffe. KÉP E A képmutató szerelmi vallomása nem hagyja hidegen, de Damis „leleplező” kirohanásakor nem jön létre az utóbbi idők rendezői értelmezésében gyakran megjelenő szerelmi háromszög-szituáció. Tompa Gábor nem pszichologizál, azaz nem tárja fel (valójában nincs is rá szituáció), hogy Elmira miért akarja felnyitni férje szemét, de azt az értelmezést is elveti, hogy Elmirának végül is nincs kedve ellenére Tartuffe lerohanó akciója. Gajzágó szépen megoldja a kettős játékot, Tartuffe és Orgon más-más célból és eszközökkel történő felcukkolását.

A fiatalokat játszó színészek alakítása többnyire halványabb, mint az eddig felsoroltaké, mert a szerző is megelégedett a típusok felrajzolásával. Tompánál azonban ezek a figurák is árnyaltabbak. Mátyás Zsolt Imre lázadó fiatalembernek mutatja Damist, akinek nem közömbös a mostohaanyja. Tartuffe elleni kirohanásai egyszerre szólnak a „rivális”, az apakép elrablója és a családi élet megnyomorítója ellen. A szerelmeseket Tordai Tekla és Csiszér Lajos játszotta. Mariane-nak van nagyobb lehetősége, hogy alakját kibontsa, és ezzel a lehetőséggel Tordai Tekla él is. Engedelmes jó lánygyermeke apjának, de tud nemet is mondani, amikor Orgon előadja kiházasítási tervét. Ellenkezése azonban nem tud tettekben megmutatkozni. Csiszér Lajos Valérja egy „barokk fiúbabára emlékeztető vőlegény” – jellemzi a színész figuráját Darvay Nagy Adrienne. A szerelmesek veszekedése az előadás egyik nagy jelenete. Mariane Valértől várja, hogy megmondja, mitévők legyenek, de az csak durcáskodik. A fiú otthagyná kedvesét, el is indul, de Mariane egy szavára visszafordul, lesi az alkalmat, hogy maradhasson, s ezt eljátsszák többször, mindaddig, míg Dorine közbe nem avatkozik. Kibékülésüket közös banánevéssel pecsételik meg. KÉP F

Kardos M. Róbert játssza Cléante-ot, hibátlanul teljesítve a rezonőr-szerep elvárásait. Ugyanakkor megvillantja a figura emberi-férfi voltát is, amikor Dorine-nal incselkedik, sőt még a fenekére is csap, amit Csutak Réka Dorine-ja pajzánul visszautasít. Balázs Attilának „csak” a Lojális úr terjedelemre kis szerepe jutott, ugyanis a Tartuffe-próbák idején ő Bukarestben Frunzánál A nagy szatirikon egyik főszerepét játszotta románul. Balázs alakításában a Lojális úr hivatásának megfellebezhetetlen képviselője, szinte művésze. A Rendőrhadnagyot eredetileg az évfolyam hallgatója, Sajnár György játszotta, akitől a szerepet a másodéves Sebestyén Aba vette át (a tévéfelvételen is ő látható).

Színházi látvány és hangzás

Dobre-Kóthay Judit kétszintes díszletet tervezett. A színpad síkja Orgon házának középponti helyiségét jelzi, amit körbevesz egy pár lépcsővel megemelt szint. Erről nyílik jobbra és balra egy-egy ajtó a ház belsejébe, és középen az ajtó-labirintus a külvilágra. (Az ajtókat fakeretek jelzik, amelyekre áttetsző papírt feszítettek.) Az emelvények mentén kétoldalt ülőalkalmatosságok. Fenn, jobboldalt egy aranyozott szobor látható. A tér közepén áll a dramaturgiai funkciójú ebédlőasztal. A darabbeli első felvonásban ezt ülik körbe a szereplők, és jókedvűen falatoznak, miközben Pernelle-né a felső szinten jár fel-alá, és szidja őket, amiért nem tisztelik Tartuffe-öt. Mielőtt megérkezik a Joviális úr, a szereplők együttesen jobboldalra elviszik az asztalt, helyet adva a befejezés szertartásának.

A jelmezek a barokk kort idézik. Kivéve Tartuffe-öt és Lőrincet. Ők fekete, reverendaforma köpenyt hordanak, fejük kopasz. Tartuffe nyakában térdig érő, nagy golyókból álló rózsafüzér lóg. Az utolsó felvonásban, amikor a Rendőrhadnaggyal visszatérnek Orgon házába, Tartuffe-ön aranyszínű köpeny van. A férfiak (Damist, aki hajadonfőtt van, valamint Tartuffe-öt és Lőrincet kivéve) parókát hordanak. A szereplőket jól jellemzi a fejfedőjük, a férfiak kalapja, Dorine fehér fityulája, Mariane hajhálója, Pernelle-né lila, hosszú fekete szalagos kalapkája és Elmira csipke kendője. Cléante maszkja Molière ismert arcképére hasonlít.

A jelenetváltások alatt és a királyi felmentés epizódjában barokk zene szól. Ám az előadás a befejezéskor kilép a barokk közegből, s egy kivetítőn megjelenik Bryan Adams klippje. Please Forgive Me (Kérlek, bocsáss meg) szól a dal, kitágítva a darab és az előadás értelmezési keretét.

Az előadás hatástörténete

A bemutatót követően az évfolyamról hét hallgatót, Bogdán Zsoltot, Csutak Rékát, Fülöp Erzsébetet, Gajzágó Zsuzsát, Kardos M. Róbertet, Szikszai Rémuszt és Tordai Teklát szerződtette le Tompa Gábor a Kolozsvári Állami Színház társulatához. Négyen, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Csiszér Lajos, Mátyás Zsolt a temesvári Csiky Gergely Színház tagjai lettek. (Fodor Piroska nem vett részt a Tartuffe-ben, mert egyrészt nincs a darabban még egy női szerep, másrészt, ő már elköteleződött a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozatához.) Ez a tizenegy színész nemcsak akkor kapott megkülönböztetett figyelmet, amikor az első nagylétszámú osztály tagjaiként már a tanulmányaik során kitűntek közös és egyéni teljesítményükkel, hanem a későbbi évtizedekben is, hiszen végzésük után igen hamar az erdélyi színészet derékhadának kiemelkedő képviselőivé váltak.11

A Tartuffe-öt nemcsak az Akadémia Stúdiójában játszották, hanem bemutatták a kolozsvári és a temesvári színházban is, sőt a következő szezonban Kolozsvárott a produkció a meghirdetett műsor része lett. A vizsgaelőadás több fesztiválon is részt vett, így például Szebenben a Fiatal Hivatásos Színháziak Nemzetközi Fesztiválján és a Kisvárdai Határon túli Magyar Színházak Fesztiválján. Itt a versenyen kívül játszott Tartuffe-ből Horváth Z. Gergely többkamerás felvételt készített a Duna Televízió részére.12 „1995 áprilisában pedig a Bukaresti Nemzeti Színházban rendezett UNITER Gálán a Tom Paine és a Tartuffe együtt nyerte el a színiakadémiák legjobb előadásaiért kiérdemelt oklevelet.”13

Tompa Gábor 1996-ban a budapesti Művész Színházban ismét színpadra állította a Tartuffe-öt. Ez a produkció külsőségeiben megegyezett a marosvásárhelyivel.14 A tervező ezúttal is Dobre-Kóthay Judit volt, aki itt is kétszintes teret alakított ki, de a felső szintnek csak a középső, az üveg/plexi ajtók labirintusának szakasza vált hangsúlyossá. A pesti előadásból kimaradt Orgon hazatérésekor a kereszt becipelése, és az ebből következő további játékötletek is elmaradtak. De a vásárhelyi színi megoldások többsége (például Tartuffe asztali keresztre feszítettségi póza, Orgon és Tartuffe „piétája”, Elmira és Tartuffe asztali jelenete stb.) átültetődött a fővárosi produkcióba is. A vásárhelyi együttes egységes játékstílusán belül minden színész egyként jelentőssé tudott válni, az alakítások nem váltak el fő-és mellékszerepekké. Ez az egység a Thália előadásában nem született meg. Eperjes Károly (Tartuffe), Bánsági Ildikó (Elmira), Keresztes Sándor (Lőrinc) és Blaskó Péter (Orgon) értő megvalósítói voltak a rendezői elképzeléseknek. Ők merték és tudták vállalni a túlzó, a realista színjátszástól elütő, commedia dell’ arte-típusú játékmódot (például ahogy a IV. felvonásban Bánsági torokmélyről indított és fejhangig terjedő skálán végigmodulált dallamsorral reagált Tartuffe akcióira, s közben beszédes játékot űzött a legyezőjével). Természetesen ez a rendezés is a Bryan Adams-klippel zárult.

Szikszai Rémusz, a vásárhelyi előadás címszereplője 2015-ben szintén megrendezte Molière művét a tatabányai Jászai Mari Színházban. Őt is, akárcsak Tompa Gábort, elsősorban Orgon és annak sorsa érdekelte. A tatabányai díszlet nem realista miliőt jelez, a színpadot elfelező üvegfal közepén egy jókora akvárium látható, benne egyetlen méretes aranyhal úszkál. Ahogy Tompánál Tartuffe hangos imája exponálja a sokáig meg sem jelenő figurát, Szikszainál Tartuffe, mint egy ragadozó hal a színpad közepén lévő nagy akváriumon keresztül lesi, mi történik a családban. Szikszainál is hatalmas kereszttel a vállán érkezik meg Orgon, amit később Tartuffe-fel közösen erősítenek fel a falra a családi képek és ereklyék helyére. Nála is kiemelt fontosságot kap Lőrinc, aki folytatója lesz a tartuffe-ségnek. Tatabányán Parti Nagy Lajos fordítását-átíratát használták, s bár ő elhagyta az ötödik felvonást, Szikszai ragaszkodott a záró képhez. Ebben azonban Tartuffe nem nyeri el méltó büntetését, de Orgon és családja sem lélegezhet fel az átélt sokk után. A Rendőrhadnagy középre parancsolja Orgont és Tartuffe-öt, akiknek térden állva kell parírozniuk a közeg parancsainak, aki a dorgálást követően megbékélésre szólítja fel a feleket. Ha eleinte tartózkodóan is, de általános összeborulás következik, amivel egyedül Valér nem tud megbékélni és viharosan távozik.

Az előadás adatai

Cím: Tartuffe; A bemutató dátuma: 1994. február 27.; A bemutató helyszíne: Szentgyörgyi István Intézet, Stúdió Színház; Rendező: Tompa Gábor; Szerző: Molière; Fordító: Vas István; Díszlet- és jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit; Színészek: Fülöp Erzsébet (Pernelle asszony), Bogdán Zsolt (Orgon), Gajzágó Zsuzsa (Elmira), Mátyás Zsolt Imre (Damis), Tordai Tünde Tekla (Mariane), Csiszér Lajos Péter (Valér), Kardos Máriusz Róbert (Cléante), Szikszai Rémusz (Tartuffe), Bandi András Zsolt (Lőrinc, Tartuffe szolgája), Csutak Réka (Dorine), Balázs Attila (Lojális úr), Sajnár György/Sebestyén Aba II. évf. (Rendőrhadnagy), Dunkler Róbert III. évf. (Flipote).

Bibliográfia

Darvay Nagy Adrienne. „Képletesen”. Criticai Lapok, 32. 5–6. sz. (2024): 28.

Molière. Összes színművei I-II. Fordította Vas István et alii.. Budapest: Magyar Helikon, 1965–1966.

Nánay István. „A Tartuffe színeváltozásai”, https://dossziek.szinhaz.net/9/nanay-istvan-a-tartuffe-szinevaltozasai, hozzáférés: 2024.05.10.

Tompa Gábor. Címke-függöny. Tompa Gábor színházi magánszótára, összeállította Zsigmond Andrea. Csíkszereda: Bookart, 2010.

A Tartuffe-fel kezdődött. Kerekasztal-beszélgetés a Kolozsvári Állami Magyar Színházban a 9. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál keretében 2024. november 17-én.