Mindenekelőtt két alapvető fogalommal kell tisztában lennünk ahhoz, hogy a Mária-siralmak funkcióját, történetét megérthessük.1 Legelőször tisztáznunk kell a szekvencia (sequentia) fogalmát. Jelentése könnyen meghatározható, de nehezen érthető, szó szerint: „következők” vagy érthetőbben: „az utána következő részek”, azaz a szentmise szertartásában a szentleckét követő részek. Közismert, hogy a II. vatikáni zsinat előtti liturgiában a szentleckét a jobb oldalon, a szent evangéliumot az oltár bal oldalán olvasta fel a pap. Azt hiszem, azzal is tisztában van mindenki, hogy a két könyv közül, amelyben a szent olvasmányok voltak, azaz a leckék és az evangéliumok, az egyházi liturgiában mindig a legnagyobb tiszteletet az utóbbi, azaz az evangéliumos könyv kapta meg. Ez a katolikus egyház tanítása szerint a könyvek könyve, az Istent és Jézus Krisztust is szimbolizálja. S minthogy a könyvet az oltár bal, azaz lecke oldaláról a jobb, azaz az evangéliumi oldalra kellett átvinni, ezt a cselekményt a lehető legnagyobb tiszteletadással végezte el a pap és az asszisztencia vagy a pap és a ministráns. Az ortodox, azaz Aranyszájú Szent János kialakította liturgiában mind a mai napig megmaradt ennek a tiszteletadásnak a lehető leglátványosabb és a legméltóságteljesebb módja: a szentmisét celebráló ortodox papság ünnepi körmenetben viszi át a misekönyvet az oltár bal oldaláról, a leckeoldalról a jobb oldalára, azaz az evangélium oldalára.

Ilyenkor megszólalnak a csengők, olykor még a harangok is, s a papság tömjénfüst áldozatával is megadja a könyvnek a teljes tiszteletet. Asszisztenciás szentmisében a nyugati liturgiában is megmaradt az evangéliumos könyv tömjénfüstölése. A római liturgiában ekkor az ünnepnek megfelelő verset énekeltek a papok, vagy a hívek maguk is, azaz ez következett vagy következik a szent lecke után. A szentmisének ezt a részét, amit sequentianak nevezünk, a graduale és a versus allelujaticus töltötte ki. A graduále recitált zsoltárrészlet vagy allelujás versus. A pap ezt csendesen olvasta fel, a chorus vagy az előénekesek pedig ugyanezt az oltár lépcsőjén állva hangosan énekelték. S ezután következett még az ünnep gondolatát tükröző himnusz, a sequentia.2 Babits Mihály szerint a középkori egyháznak legalább négyezer sequentiája volt, s mára ebből a római misekönyvben már csak néhány maradt meg: a húsvét hetében elmondott Victimae Paschali, a pünkösd napján és nyolcadában énekelt Veni Sancte Spiritus, az úrnapi Lauda, Sion, Salvatorem, a gyászmisében megmaradt Dies irae, dies illa, valamint a Fájdalmas anya ünnepén elmondott Stabat mater dolorosa kezdetű himnusz. Minket természetesen a Stabat Mater sequentia érdekel.

A másik kérdés, amivel feltétlenül tisztában kell lennünk, az az európai dráma kialakulása, azaz a műfaj történetének első néhány lépése. Nálunk is, mint valamennyi nyugati országban, vagy mint a klasszikus antikvitásban, az egyházi liturgia dramatikus. A pap és a hívek párbeszédes formában dicsérik Istent. A rózsafűzért mind a mai napig a hívek és a pap dialógusban mondják, de párbeszédes a többfajta litánia, amelyben a megszólítást a pap mondja: pl. Mária, a béke királynője, s a hívek válaszolják: Könyörögj érettünk. Az egyházi év folyamán az egyház Jézus életére, szenvedésére és kereszthalálára valamint feltámadására emlékezik.

A középkorban, sőt még jóval a könyvnyomtatás feltalálása után is a hívek csak nagyon kevéssé ismerhették a bibliát, amelyhez nem is lehetett hozzájutni. Szinte bizonyos, hogy a lelkészi tevékenységet folytató papság sem jutott minden esetben hozzá. Ezért érthető, hogy bizonyos bibliai szövegeket a papnövendékeknek memorizálniuk kellett, a szorgalmasabbak a fontosabb, a perikópában is használatos, főleg a vasárnapokon olvasandó részeket le is másolták, s a liturgiát ezekből a privát másolatokból végezhették.

A papi prédikáció természetesen hosszabb volt, mint manapság, olykor negyven, ötven percig is eltartott. Megint csak természetes, hogy a hosszan előadott bibliai történetek vagy erkölcsi tételek a híveket elfáraszthatták. Bizonyos bibliai történetek bemutatására a liturgia eszközeit használták fel, s így alakult ki Európa-szerte a liturgikus dráma. Magyarországon a XI. századi Hartwick győri püspök agendájából került elő a Tractus stellae, azaz a Csillagjáték, amit vízkereszt napján liturgikus keretek között adtak elő.3 Ugyanebben a liturgikus kézikönyvben található az Officium sepulchri, azaz a húsvéti liturgikus dráma, más néven Quem queritis-játék.4 A pap Jézus feltámadását egyes szám első személyben jelenti be mind a mai napig így: Resurrexi, azaz Feltámadtam.

A szemléltetésnek a legegyszerűbb és a legkivihetőbb módja volt a dramatikus módszer, azaz bizonyos prédikáció-részeket párbeszédben írt meg, a párbeszédes bibliai eseményeket pedig eredeti formában adatta elő a pap. S így a prédikáció maradandó élményt nyújthatott a híveknek, még a művelteknek is és a kevésbé tanultaknak is.

Akik valaha is láttunk misztérium játékot, bizonyára éreztük annak újjáformáló, szándékunkat megváltoztató hatását. Ez a különleges emberi érzés azonban csak azokban jelent belső erőt, akik hisznek a misztérium által feltárt titokban.

Pályafutásom során nagyon sok régi magyar drámakézirattal volt alkalmam szembesülni, s közöttük természetesen olyannal is, amelynek a tárgya Jézus Krisztus kínszenvedése és kereszthalála volt. Kétségtelen, hogy ezek a drámák komoly formában hatottak rám. De nemcsak ezek, hanem azok is, amelyek tárgyukat a bibliából vették, s ezt a témát nagyszerű stílusban, kiváló dramaturgiai eszközök igénybevételével tudták bemutatni. Természetesen tudtam és tudok jóízűen nevetni a hajdani iskolai színpadokon előadott komédiákon vagy bohózatokon is.

Kardos Tibor az 1960-ban megjelent Régi Magyar Drámai Emlékek című kötetben az első drámai emlékek között drámaként közli az Ómagyar Mária-siralmat.5 Ezen annak idején minden szakértő megrökönyödött, hiszen a drámai műfajban írt mű legjellegzetesebb ismertető jegye a szereplőkre kiosztott párbeszéd. Az Ómagyar Mária-siralomban csak egyetlen személy, Mária mondja el végtelen fájdalmát, s eközben hol a közönség felé fordulva beszél, hol Fiához, Jézushoz közeledve szólal meg, hol a Halálhoz intéz kérdést, hol a fia életben hagyását kéri:

„Végy, halál, Engemet,

Egyetlenem éljen,

Maradjon uracskám,

Kit világ féljen!”

Kardos Tibor a legrégibb és a legszebb Mária-siralmat monodrámának tartja,6 s a harmincas évek magyar színházának egyik neves rendezője, Hont Ferenc pedig nemcsak Mária színpadi mozgásáról, a megszólítottak jelenlétéről beszél, hanem Mária kéztartásáról, gesztusairól is határozott véleményt formál meg.7 Mária második legfontosabb kérése:

„Kegyelmezzetek fiamnak,

Ne légyen kegyelem magomnak,

Avagy halál kinjával,

Anyát ézes fiával

Egyembelü öljétek!”8

Hadd haljon meg ő a fia helyett, s minthogy ez nem lehetséges, ő maga is meghalhasson Fiával együtt. Az alább felsorolt Mária siralmakban ezek a kérések többször is elhangzanak, s Krisztus szava erre mindig a nem. Bevallom, nem hiszek az Ómagyar Mária-siralom monodrámai jellegében. Kétségtelen, hogy a balladák homálya, szaggatottsága, a tragédiák legmélyebb emberi érzéseinek ötvözete teszi tartóssá és megrendítővé ezt a nagyon régi éneket. Az is kétségtelen, hogy monodramatikus formában is elő lehet adni. Erre azonban a siralom keletkezése idejében senki nem gondolt, egyszerűen azért nem, mert ez a szöveg vagy a liturgiában hangzott el dallammal együtt, (bár akkor a szertartásban a latin nyelv uralkodott), vagy ami még valószínűbb, egy latinul nem tudó női szerzetesközösségben pontosan akkor énekelték az előénekesek,9 amikor a pap épp ennek a latin szövegét csendben recitálta a szentlecke után. Akkor a női kórus gyönyörű gregorián dallamon énekelte el magyarul a jól ismert Ómagyar Mária-siralmat.10

A legrégibb és legszebb Mária-siralom értékét az adja, hogy a legmélységesebb emberi fájdalmakat tudta és tudja évszázadokon át közvetíteni. Ebben a sajátos műfajú költeményben nem az égi anya panaszkodik isteni gyermeke igaztalan halála miatt, hanem egy földi asszony sírja el mindannyiunk szeme láttára, füle hallatára, minden fiát elvesztő földi asszony égig érő keserveit.

A devóciós drámák siralmai

A pap és a hívek a Jézus kínszenvedésével és halálával kapcsolatos eseményeket olykor a lehető legszűkszavúbb, a bibliai szöveghez teljesen hű dialógusban adják elő. A karácsonyi jászolállítás szokása egyszerű néma szertartás volt, legfeljebb a hívek karácsonyi énekei tehették hangossá a szertartás után. S ebben a néma liturgiában, amely előtt vagy után karácsonyi dallamok töltötték be a templomot, mindenki arra a legszentebb pillanatra gondolt, amikor az emberiség megváltója szegény gyermekként világra jött, s nem volt hely számára máshol csak az istállóban. Fekvőhelyül szülei, Mária és József a szalmával kibélelt jászolt találták számára.

A szent asszonyok szentsír látogatását a liturgia a lehető legkevesebb szóval fejezte ki. S ezt a néhány szót ismétlik a feltámadás emlékeztetőjéül a sírhoz illatszerekkel igyekvő asszonyok. S ez a szűkszavúság fejezi ki a valóságot: Nincs itt – mondja a sírhelyet őrző angyal, aki a sír bejáratánál fogadja az asszonyokat, – feltámadt.

Ezek mellett a némajátékok vagy nagyon szűkszavú, dialogizált ceremóniák mellett már a középkorban kialakult az úgynevezett devóciós dráma vagy másként dramatikus prédikáció. A műfaj elnevezéséről a lényeget fentebb már elmondottam. A papi prédikáció egyetlen célja az áhítatkeltés volt, Jézus születésének, életének, kínszenvedésének, halálának és feltámadásának, a bibliai események felsorolásának, történetek tökéletes teljes értékű átélése az igazi célja. Ennek fokozása kedvéért a pap szavát jelenetekkel, élőképekkel, énekbetétekkel színesítette. Az idők folyamán a jelenetek egyre inkább előtérbe kerültek, s a pap lassan-lassan az előadott események narrátorává vált, s már csak néhány szóval mondta el az összekötő szöveget.

Laskai Osvát latinul írt dramatikus prédikációjában Mária és Jézus emberi voltát hangsúlyozza.

Ebben a mélységes emberi fájdalomban, az ezt érzékeltető szövegben csak elvétve fedezhető fel a teológiában képzett szerző tanító szándéka. Nem hitbéli ismereteket akar tehát Laskai közvetíteni, hanem az igaz emberi fájdalom iránt akarja az emberekben az együttérzést felkelteni. A kereszten függő, már halott fiúhoz a földi édesanya szól zokogva:

„Ó Fiam, ó én Fiam! …Mi történik itt, hogy én ma nem tudok segíteni ekkora szükségben? Ó, kedves Fiam, milyen szűk halotti ágyat választottál! Ó dicsőség királya, hol van a fejedalja, hol a lepel? Miért nem akartál meghalni az Anya karjában, mint mások gyermekei? Ó, kedves Fiú, miért nem tekintesz a kesergő Anyára vérző szemeiddel? Miért nem szólsz a te Anyádhoz…? Vajon nem én szültelek-e téged?… Vajon nem te szoktál édességgel szólni Anyáddal gyermekséged idején és annak utána is? Szólj most Anyádhoz, akit ugyanazon a kereszten ugyanazok a szegek gyötörnek, mint téged, Fiam!”11

Majd Jézust halála után leveszik a keresztről, s Mária ölébe veszi halott fia merev testét. Van-e ennél nagyobb fájdalom? S az édesanya ajkán újból zokog a szó:

„Ó, én Jézusomnak szentséges lábai, akik a tenger hátán jártatok…! Miért sebeztettetek meg ennyire? Ó, dicsőség Királya, miért fekszel hanyatt előttem, a te Anyád előtt, tövissel koronázva, igen meggyötörve és lemeztelenítve? Ó, kedves Fiam, te születésedtől kezdve szegénységben éltél, és íme, most odáig jutottál, hogy nincs hely, ahol fejed lehajtanád! Ó, te lelkek szeretője! Ó, szent szegénység szeretője, bizony, mezítelenül látlak téged, aki tarka ruhákkal öltözteted a világot.”12

Az első magyar Mária-siralom egy-egy gondolata tér vissza Laskai latinul fogalmazott, 15. századvégi passiójában. Nincs ebben a siralomban egyetlen kegyes szólam sem, nincs benne szakrális hang, csak a legtermészetesebb, emberi, anyai érzés sír fel a ferences barát soraiban.

A későbbi Mária-siralmak kódexeink dramatikus prédikációiban maradtak ránk, s valamennyi tökéletes asszonyi érzésvilágot fejez ki. Mária óvná, mentené fiát, hogy az igazságtalan ítéletet ne hajtsák végre rajta. A ferences család nőtagjai számára készült 1506-ban az úgynevezett Winkler-kódex, amely evangéliumi szövegeket, különféle imákat és elmélkedéseket tartalmaz. Devóciós passióját valamint az imént idézett magyarra fordított Mária-siralom szövegét legfeljebb néhány év, esetleg évtized választja el egymástól. Összeállítói valószínűleg ismerték Laskai munkáját vagy ugyanabból a forrásból merítettek, hisz a két szövegben ismétlődnek a gondolatok. A Winkler-kódex szenvedéstörténete azonban már magyar nyelven született.

A fájdalmak anyja ebben a darabban is fia testi szépségének elvesztését siratja, s ez is mélységesen mély emberi vonás: az édesanya a méhéből született gyermeket minden korban a legszebbnek látja, s ennek tartja Mária is Jézust:

„Óh, én szerető fiam, én tégedet ez velágra adalak minden emberfiainak felette szépségesben. Mast kedég latom szent orcadat, ki vala szép piros szinnel meg ekesülven, halalos sargaval meg hervadotnak lennie, és ki vala mindennél szebb, immár látom mindeneknél éktelembnek lennie. … Es ime a szentseges kezek… latom, hogy a vas szegekkel altal verven tartatnak. Es ime az szentseges sziv,… immár egyebet nem tud, hanem csak halalnak keserűségét. Es imé a szentseges labak, kiknek a tenger rajta jarvan hatat vete, immar latom, hogy ezeket is az kemén vas szegek birjak. Valyon mikeppen szenvedhet anyai szív ennyi sebeket ö fian latnia, hogy ö szive meg nem hasad.”13

De nemcsak Laskai gondolatai ismétlődnek ebben a siralomban, hanem az Ómagyar Mária-siralom ismeretlen szerzőjéé is:

„Világnak világa

Virágnak virága!

Keservesen kínzatol

Vas szegekkel veretel.”

Máriában ismét csak felébred a gondolat, bárcsak édes fiával együtt halhatna meg:

„Azért immar, ergalmazo fiam, mongyad akar csak azt, hogy haljak meg te veled. Mert nekem nalad nekül elnem halal, és te veled meghalnom elet. Ó, szerető fiam, mit halgac, mire nekem nem szolasz? Nemde jol tudodé, hogy én teged én szüvemnek alatta hordoztalak és nagy szegenségbe neveltelek, szorgalmatossaggal őriztelek, nagy edesden szolgaltalak és szűvem szerént szerettelek? Immar kedég a keserűség én erőmet el vötte és labamon imar állanom nem hagy.”14

Az előbbi szövegnél alig néhány évvel későbbi a Weszprémi-kódexMária-siralma. Ez is a ferences apácák számára készült magyar nyelven a 16. század legelején. A kódex nagypénteki, dramatikus prédikációjából meg­tudjuk, hogy még az utolsó vacsora előtt, talán Betániában Jézus maga közli Máriával, édesanyjával, hogy neki nemsokára meg kell halnia. A keges Anya …ekkor be menven az ő … Fianak czellaczkaiaban… – prédikálja a pap –, s ott Jézus elbúcsúzik Máriától, aki azonnal sírva fakad, és esengve rebegi el kéréseit egy csokorban:

„Ezek a Szűz Anyának kérési: Hallván ezt a tiszteletes Anya kezde ezeket ő tőle kérnie. Elsöt, hogy más képpen valtanaia meg eh világot, ne az ö halalaval, miert Istentől ez egyebkeppen is meg lehet. Másodikát ezt kére, hogy ha meg akarna halni, ne lenne ilien rettenetösen. Harmadikat, hogy ha illien szörnyü halalt akarna szenvedni, tehat ö es halna meg ugyan vele, avagy lenne érzekenység nekül akarón.”15

A Fájdalmas Édesanya három kérése együttesen a magyar irodalomban talán itt fogalmazódik meg első alkalommal: azaz ne halálával váltsa meg szent Fia az emberiséget, s ha ez nem lehetséges, hadd haljon meg ő, Mária helyette, s ha ez sem lenne lehetséges, hadd haljon meg ő, Mária is édes Fiával együtt. E kérések közül kettőt már az Ómagyar Mária-siralomból ismerünk, megfogalmazódik azonban itt egy újabb kérés is, ha ez a harmadik kérés sem lehetséges, akkor legalább Jézus halála kínzatás és fájdalom nélkül történjék, s talán ebben a kérésben rejtőzik még egy gondolat: Jézus halála ne okozzon elviselhetetlen fájdalmat a Szűz Anyának sem. Mennyire természetesek ezek az anyai kérések, s amennyire természetesek, annyira lehetetlen is megvalósításuk. Ha semmi más, ez a négy kérés is mutatja, hogy Mária fájdalma mélységesen mély emberi fájdalom, s ezt elviselni neki is éppen olyan nehéz, mint bármelyik másik édesanyának. Mária keserűségében ott zokog a ki nem mondott, ki nem mondható szó, amelyre eddig csak az Ómagyar Mária-siralom latin mintájában találtam példát: crucior dolore, azaz keresztre feszíttetem a fájdalomtól. A teológus vagy egyáltalán a Mária fájdalmát tökéletesen átérző ember az agg Simeon egykori jövendölését csak így tudja magyarázni. S csak ezután szakad ki Mária lelkéből a leghatározottabb fájdalom:

„O, ki dragalatos Fiutol fosztatom meg! En edes lstenöm! Immar minden eletömet sirasokba es keserüsegögben kel el költenem! Eh, mai napon mindön örömem keserüségre fordula! O, en lstenöm, ki agygya ennekem a könyhullattasnak kut fejet, hogy ejel es nappal sirassam az en löl­kemnek keserüseget?”16

Az Érsekújvári-kódex dramatikus prédikációjavalójában kiválik a sorból. Azok a passiók, amelyeket eddig ismertettünk, Assisi Szent Ferenc magyar­országi női követői számára készültek. A 16. század első harmadának végén (1529-31) keletkezett Érsekújvári-kódex szent szövegeit a Nyulak szigeti domonko­s apácák számára másolta Sövényházi Márta. Az ebben a kódexben található passió már szinte teljesen Mária szenvedésévé fordítja Jézus kínjait, Mária mellékszereplőből főszereplővé lépett elő. Nyilván­való, hogy ez a változtatás a magyarországi Mária-kultusz terjedésének is nagyszerű bizonyítéka, de annak is, hogy a prédikáció szerzetesnők számára készült.

A legfájdalmasabb pillanatban a megsiratott fiú holttestét leveszik a keresztről, s a zokogó anya ölébe helyezik, aki csak sír és sír és sír:

„Oh, ennekem, keserves Annyanak, ki ily jo Fiutul el válék! Hova hagyod arva Anyadat?… imar tüled el kel valnom, nincs mit tennem… en edes fiam, megyek imar. Es hova legyek? Mert te valal az en vigassagom. Es csak te valal eletem, fi­am…. te valal az en lelkemnek edessege, es az en szívemnek gyekere. Fiam,…ne hagy el engemet! Had halyak meg te veled, Fiam, hogy ne valjam el tüled…? Jaj, ennekem, en edes, fiam, mert immar tüled el kell valnom…”17

Az Érsekújvári-kódex Mária-panaszaiban újból visszatérnek az Ómagyar Mária-siralom egyes motívumai. A zsidók elleni természetes vád ebben is megjelenik, mint legrégibb és legszebb műfaji előzményében:

„Zsidó, mit téssz

Törvényelen,

Mert Fiam

Bűntelen hal?

Fogva, huzogatva,

Öklelve, kötve

Ölöd.”

A misztériumdrámák Mária – siralmai

Csíksomlyó ferences zárdája a misztériumjátszás igen gazdag hagyományát teremtette meg a 18. században. Az itt működő ferences iskola diákjai 1723 óta minden esztendő­ben színre vittek egy-egy iskoladrámát, legtöbbször nagyhéten vagy nagypénteken Jézus szenvedéstörténetét. Ez a hallatlanul nagy mennyiségű történeti passiómisztérium a 19–20. század fordulóján még a kutatók rendelkezésre állt. A hatalmas, több mint hatszázötven teljes íves kéziratos könyv a második világháború idején elveszett, a kegytemplom takarításakor azonban 1980-ban váratlanul előkerült, s ma már a szakemberek kutathatják, közölhetik a szövegeit.18

Néhány szenvedéstörténeti dráma cselekményelemeinek ószövetségi előképei is megjelentek a színpadon, máskor csak maga az újszövetségi eseménysor késztette bűnbánatra a híveket. Az 1729-es, előképekkel tarkított szenvedéstörténet előadása során Mária így búcsúzott el nagyon szeretett fiától:

„En szerelmes Fiam, immár hova legyek,

Szorogantásimmal mely felé siessek?

Tudom, ez Világon, hogy hellyet nem lelek,

Nem tudom az utan, szegény mit reméljek.

[…]

Ki aggya azt nékem, hogy meghallyjak veled?

Élnem e’ világon mi haszna kivüled,

Ah, ha még lehetne, hogy a’ te kereszted

Lenne kőzős velem, s minden szenvedésed?

Meg bocsás, én Fiam, hogy ha eletedbe

Ugy mint igaz anyád, nem jártam tisztemben,

Jo gondot te reád gyermekségedben

Hogy ha nem viseltem, bocsás meg mindenben!

Egyebet nem kérek én dajkaságomért,

Hanem hogy a te nagy irgalmasságodért

Könyörgök előtted a’ te országodért,

Onnan ki ne rekezd Anyád szegény ügyét.

Anyai Aldásom, fiam, adom reád,

Az mennyei Atyád, kérem, vigyázzon rád,

Mennyei Angyalok vigyázzanak reád,

Anyádnak áldása ezzel szállyon reád!”19

Potyó Bonaventúra 1739. március 27-én, nagypénteken előadott stációs misztérium-játékában is megjelent a síró, zokogó Mária, aki Jézus holttestének sírba helyezésekor rebegte el végtelen nagy fájdalmát:

„Jaj, hogy kel meg valnom szerelmes fiamtol,

Hogy kel el távoznom ezen koporsotol?

Hogy felejtkezhetem az en Kristusomrol,

Mennyekből adatott drága Jézusomról?

Mikor eszemben jut keserves halála,

Hét hegyes tőr szívem annyiszor meg járja,

Szivemnek, lelkemnek indul nagy fajdalma,

Belső reszeimnek öregbedik kínnyja.

Ki adgya én nékem, hogy itten meg haljak,

Szent Fiammal együtt koporsoban száljak,

Hideg tetememmel mindenkor maradgyak,

En szerelmesemtől soha meg ne valjak?

Jaj, fogjatok, kerlek, tőbet nem szolhatok,

Szivemet, lelkemet el fogtak bánatok!

Mindgyárt el ajulok, jaj, hamar fogjatok,

S a főldre esem, ha meg nem tartotok!”20

A rendező nem is késik nagyon gyorsan utasításában megjegyezni ez után a siralomszöveg után az alábbiakat: „Itt Mária Magdolna és Jakab Máriája tartják a már-már összecsukló Boldogságos Szüzet, s megtartják mindaddig, amíg az Angyal és a Bűnös így beszélnek, mint láttuk.”

Nyilván a csíksomlyói ferencesek hatására, a mintegy 50 kilométerrel távolabb fekvő Kézdivásárhelyen a minorita iskolában is előadtak passiójátékot. Eddigi adataink szerint csak kétszer, s az egyik Bene Demeter nevéhez fűződik, a másik Juhász Máté szerzeménye. Rendkívül tanulságos Benének a kézirat címlapjára írt megjegyzése: praedicavi frater Demetrius Bene („Prédikáltam én, fr. Bene Demeter”). A Miskolcon előkerült darabhoz nincs szereposztás, de elképzelhető, hogy Krisztus szerepét maga a praedicator, Bene Demeter játszotta el. A darab előadására csak Bene kézdivásárhelyi tartózkodásának éveiben kerülhetett sor.

Bene Demeterkézdivásárhely-kantai minorita paptanár volt, aki 1715-ben született a Kézdivásárhelyhez közel eső Osdolán. 1747 táján került a kantai minorita iskolába taní­tani. Nagypénteki dramatizált passiójának kéziratát a Borsod megyei Állami Levéltár őrzi. Passiójátékát Csíksomlyón másolta a ferences szerző által készített eredetiből. Életútjának Miskolc után következő állo­másai: Nagyenyed, Nyírbátor, majd Szilágysomlyó voltak. Kantán, Kézdivásárhely tőszomszédságában halt meg 1762-ben.21

Bene misztériumjátékában Mária háromszor esedezik Fiához. Először azt kéri, hogy az emberiséget ne saját halálával, hanem másként váltsa meg, másodsorban azért könyörög, hogy ha már mindenképpen meg kell halnia, olyan halálnemet vá­lasszon, amelyet elszenvedve fia vére ne áztassa e földet. Harmadik kérése pedig az, hogy ha csak halála árán válthatja meg a világot, legalább vele együtt halhas­son meg. Mária itt nem szemtanúja Fia ártatlan szenvedésének, szenvedő társa is. A bethániai jelenet után már csak a kereszt tövében állva találkozik megfeszített fiával, siralmát az ak­kor bizonyára közismert „.Jaj, nagy kedven tartott” című katolikus népének dallamára énekelte­:

„Oh, én Fiam Jesus, méhem szent magzattya,

Jaj, hogy menél a halálra

Szomoruságomra!

Oh, drága szülöttem, jaj, kinek vétettél,

Hogy keresztre feszittettél,

Szörnyü kint szenvedél?

[…]

Jaj, hogy látlak téged most illy nagy véresen,

Csúful függesz Kereszteden,

Nevetnek igyeden!

Jaj, jaj, immár nékem, keserves Anyának,

Terhe nyom szomoruságnak,

Szivbéli bánatnak!

Hova fordullyak már? Nincs vigasztalásom.

Gyászban borult ékes napom,

Mint tenger bánatom.

Vignak immár senki éngemet ne híjon,

Hanem szomorunak mondgyon

És én velem sirjon!

Oh, mindenek, a’ kik világ után jártok,

Fájdalmimat visgállyátok,

Hasonlot nem láttok!

Ezerszer mert inkább kivánok meg halni,

Szent fiammal temettetni,

Mint világban élni.”22

Mária siralmát a bűneiből megtért Mária Magdolna keservei követik úgy, mint a Winkler-kódex dramatikus prédikációjában. Itt is Mária Magdolna veszi sorba a halott Jézus ártatlan testét, ke­gyelemmel néző édes szemeit, drága, szent füleit, kedves, édes száját. Bene a terje­delmesnek ítélt Mária-siralmat kettéosztotta, s az egyik szövegrészt Mária Mag­dolna szájába adta.

Az 1759-ben előadott csíksomlyói misztérium szerzőjét nem ismerjük, tudjuk azonban, hogy a diákok tanára ekkor Frenk Elek volt, ő tanította ugyanis ebben az esztendő­ben a darabot színre vivő grammatistákat. A három felvonásos passióban nagyon kis szerep jut Máriának, aki az utolsó vacsora után találkozik fiával épp akkor, amikor Jé­zus megjósolja Péternek, hogy háromszor fogja megtagadni. Ekkor lép a színre Mária, s most már Jézus neki is bevallja, hogy hamarosan meg kell halnia. Ebben a darabban is, miként Bene Demeter drámájában, Mária háromszor kérleli fiát. Elő­ször azért könyörög, ne halálával váltsa meg az emberiséget, másodszor azért eseng, hogy valamiféle könnyebb halálnemet válasszon, harmadik kérése az édesanya legemberibb kívánsága: csak sejteni lehet, mi volt Mária harmadik kérése. Az ismeretlen kompilátor, talán maga a rendező, itt árulja el, hogy darabját valaki mástól kölcsönözte, ugyanis minden bizonnyal kihagyott egy teljes versszakot, amely a tulajdonképpeni kérést tartalmazta. Sejthető azonban, hogy a harmadik kérés ugyanaz, amit már a korábbi játékokban találhattunk: Mária fiával együtt szeretne meghalni. Jézus pedig megköszöni anyjának neveltetését, miatta viselt sok-sok fájdalmát. S Mária ekkor a hozzá legközelebb álló Judásra bízza Jézust. Az áruló apostol gúnyos, sejtelmes szavai, vagy a színen megjelenő ördög nevetése jelzi azt, amiről az utóbbi szereplő is szól, a gyermekien naiv Mária fiát a legrosszabbra bízta: Kecskét választanak káposztás kertésznek. S miután az édesanya fia sorsát elintézettnek hitte, akkor kezd sírni:

„Jaj már hova legyek, fájdalomnak anyja?

Valjon merre mennyek siralom Leannya?

En arva fejemnek ki lészen gyamola,

Keserves lelkemnek meg vigasztaloja?

[…]

Jaj, nem fordulhatok én immár örömre,

Mert a fájdalomnak élles, hegyes tőre

Egészen énnekem a szívemre mene.

[…]

Oh, én édes fiam, immár hova légyek?

Vigasztalást, nincsen sohult, kitől végyek.

Szomoruságomban mely felé siessek?

Nem tudom, mert nincsen már, a kit remélyek!”23

A most tárgyalt csíksomlyói Mária-siralom egy részletét egy másik kéziratban is megtaláltuk. A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött variáns azonban terjedelmesebben engedi siránkozni Máriát, aki még ott, a Koponyák hegyén is elzokogja fájdalmát:

„Jaj, nagy kedven tartott, szerelmes szülöttem,

Ki nélkül már ez világon holtig árva löttem!

Oh, én szerencsétlen s keseredet Anya! Válik é

Szent Fiam testét, ki ölömbe adgya?

Rendely segicséget, oh, édes Istenem,

Hogy szűlőttemnek szent testét innen kivihessem!

Vaj ha volna, a ki Pilátushoz menne,

Szent testnek le vételére engedelmet kérne!”

Ekkor Mária a rendezői utasítás szerint leül a kereszt tövébe, s annak fáját csókolgatja. Majd újból hozzákezd a síráshoz:

„Ültem árnyékában, kit kívántam, annak,

Gyümölcse nem édes, hanem keserű torkomnak.

Sírjatok én velem, jó Asszony barátim,

Ez világban kik tugyátok az én árvaságim!”²⁴

S az asszonytársak közül Mária Magdolna kezd el Jézus anyjával együtt zokogni, akárcsak Bene Demeter misztériumjátékában.25

A minorita Juhász Máté passiójátékát 1761-ben szülővárosa, Jászapáti költségén jelentette meg. Juhász Máté 1706-ban született Jászapátiban. Valószínűleg Egerben lépett a minorita rendbe, 1734-től két tanéven át tanított Nyírbátorban, innen házfőnöknek Nagybányára vitték, onnan pedig Miskolcra került tanítani. Mint házikáplán halt meg Nagypeleskén. Irodalmi, tudományos tevékenységét egyetlen könyve jelzi, ebben azonban nagybányai házfőnöksége idején különböző műfajú műveit jelentette meg: különféle ünnepekre szóló köszöntő verseit, halotti versét gróf Károlyi Sándor halálára, valamint egy házi orvosságokról szóló „tanulmányát”. Nagypénteki misztériuma párhuzamos jelenetek sora. Egy-egy bibliai történet, az úgynevezett prefiguráció, ószövetségi előkép áll a szenvedéstörténet jelenetei előtt. S minthogy a kor egyházi műveltségű embere ekkor jelképekben, szimbólumokban, élőképekben, a költészet legsajátosabb eszköztárában élte meg egyéni és közösségi hitélményét, ezért valamennyi közül ez a misztériumdráma tükrözi legtökéletesebben a barokk misztikumot, az egyre terjedő, virágzó rekatolicizmus lángoló hitvilágát.

Juhász Máté misztériumdrámája esztétikai tekintetben is igen sokat nyújt, s ezért, úgy gondolom, hogy az ebben található Mária-siralom is a legértékesebb. Drámájában a már korábban említett Jézus, Mária, valamint Péter és Júdás négyes tragédiája mellé járul János és Mária Magdolna személyes tragédiája is. A Jézus halála miatt tragédiát hordozók köre a 18. századra teljesen kiterebélyesedett, mintha a szerző, illetőleg a szerzők ezzel is jelezni akarták volna, hogy a misztériumjáték nézőinek is, minden jelenlevőnek át kell élnie a fájdalmas kínszenvedést, mert Jézus kínszenvedése és halála mindannyiunk személyes tragédiája is. Mária, Péter, János, Mária Magdolna és Júdás siralmai ebben a misztériumban már énekelt betétek. S minthogy a siralmak és a siratók száma megszaporodott, Máriának a siralmára már sokkal kevesebb hely jut a drámában. Ő ugyanis nem kíséri végig fiát a fájdalmak útján, csak egy pillanatra jelenik meg, ez az idő azonban elegendő arra, hogy szinte himnikus szárnyalású költemény hagyja el Juhász Máté tolla nyomán az édesanya ajkát:

„Oh, fiam, méhemben kit gyengén hordoztam,

Melegtül s hidegtül híven oltalmaztam,

A fuvó szélrül házamba bé hoztam,

Szörnyű vérben s fagyban már a tested láttam.

Szíved szenvedése a tenger méllysége,

E nép dühössége kövek keménysége,

Most a napnak fénye az éjj setétsége,

S keserves kinnyaid anyád epessége.

[…]

Oh jaj, a kik láttok, engem meg szánnyatok!

Angyalok mennyekben, minnyáján sírjatok,

Nap, Hold és Tsillagok velem zokogjatok,

Oh, fiam, veled hogy most meg nem halhatok!”

Ezután már csak Jézus holttestének levétele után találkozunk Máriával, aki halott gyermeke testét ölébe veszi. Ekkor szakad ki belőle a legszomorúbb fájdalom:

„Jaj, jaj; gyermekemnek, drága, piros vére,

Az egész világnak ki lől drága bére,

Melly rut s melly gyalázat ma Tégedet ére,

Kiért a lelkemhez nagy fájdalom fére!

Jaj, édes szülöttem, mindeddig féltélek,

Mint a két szememet téged őrizélek,

Kicsiny valál, mikor szaladva vivélek,

De ugyan hollóknak torkába ejtélek!

Oh, szerelmes fiam, ártatlan bárányom,

Lelkem szerint való legdrágább aranyom.

Illy nagy gyötrölmidben ez halál majd elnyom,

Már mitévő legyek, elmém vetem s hányom.

Bár ápolgathatnám a te szép testedet,

Megmosogathatnám megkínzott fejedet,

Felszabadithatnám leszegzet kezedet,

Es megtörülhetném általvert mellyedet!

Oh, jaj, melly keserves egy árva Anyának

Ki illy nagy gyötrelmét láttya egy fiának,

Magát inkább adná keserves halálnak,

Hogy sem ezt engedné szűlött Magzattyának­.

Jaj, rebeg a nyelvem, immár nem szólhatok,

Szívemnek fájdalma miatt nem álhatok,

Jaj, lelkeim, kérlek, csak hamar fogjatok,

Akik ez esetet látni fordultatok!”26

S a siralom végén Mária felszólítja a jelenlévő közönséget, hogy vele együtt énekeljenek el egy keserves éneket.27

***

Végig tekintettünk néhány régi, magyar Mária-siralmat. Tudnunk kell, hogy a csíksomlyói, rendkívül gazdag obszerváns ferences hagyomány mellett a misztériumjátszás gyakorlattá vált a 18. században a konventuális minoriták iskoláiban is. Erre nemcsak Bene Demeter most előkerült, vagy Juhász Máténak már a 18. században kinyomtatott drámája kiváló példa, hanem a nyírbátori Krucsay oltár is.28 Fel kell tennünk a kérdést: milyen a kapcsolata a most hallott Mária siralmaknak a legrégibbel és a legszebbel, az Ómagyar Mária-siralommal? Bár kétségtelen, hogy a 14. század eleje és a 16. század közepe között mintegy két és fél évszázad a különbség, mégis a szóhasználatban, stílusfordulatokban, Mária kérdéseiben és kéréseiben fel kell fedeznünk a hagyomány tartós voltát.

Ezért úgy hisszük, hogy ma már nem lehet az Ómagyar Mária-siralomról úgy írni, hogy a hagyományt, amely a 16. század közepétől folyamatosan kimutatható, nem vesszük figyelembe. Az Ómagyar Mária-siralom nem monodráma, mint ahogyan azt Hont Ferenc és Kardos Tibor állították, hanem szekvencia, azaz a katolikus liturgiában a szentlecke és az evangélium között egykor az előénekesek által énekelt liturgikus dal szövege. Abban igaza van Hont Ferencnek és Kardos Tibornak is, hogy ezt a szekvenciát elő lehet teátrálisan is adni, mint ahogyan a 18. században a drámai műfajban írt kései Mária-siralmak előadása is bizonyíthatóan gyakorlattá vált. A szekvenciát csendes misében a pap olvasta fel latinul, ünnepélyes szentmisében ugyanezt már az előénekesek énekelhették latinul vagy magyarul, majd később valamennyi hívő (természetesen népénekként) anyanyelvünkön.

A legrégibb és a legszebb Ómagyar Mária-siralom több évszázadra példát adott stílusának, szóhasználatának, szófordulatainak ismétlésére tovább hagyományozására. Ez a stílushagyomány pedig annak köszönhető, hogy a szekvencia szövege előbb csak latinul, később előénekesek vagy a hívek nyelvén magyarul őrizte, mint minden liturgikus szövegnek, imának fordulatait, szóhasználatát, stílusát, költői képeit, s tartalmi sajátosságait. S ahogyan évszázadok alatt a Miatyánk imádság szövege a különböző keresztény felekezetek nyelvén és használatában szinte teljesen azonos formában és tartalomban megőrződött, úgy őrzik a 16. századi dramatikus prédikációk, és a 18. századi passiójátékok Mária-siralmai az egykori szekvenciának, az Ómagyar Mária-siralomnak a textusát.