Közel egy évtizede foglalkoztunk már a magyar szocialista operett eseményeinek, illetve a Nemzeti Színház második világháború utáni alakulástörténetének feltárásával, amikor úgy döntöttünk: a levéltári nyilvánosságban sem igen ismert dokumentumokat kihozzuk a fényre. Az ötvenes évekbeli konferenciák, ankétok legépelt hangzó anyagának közreadásával meg akartuk mutatni mindenkinek, milyen érvelő vitákat folytattak a színészek, a rendezők, a zeneszerzők, miként akarták feldolgozni a totális pusztulást és a változást, a háborút és az újrakezdést. Úgy véltük, olyannyira ritkán hallatszik ennyire artikuláltan egy szakmai közösség hangja, hogy a magunk eszközeivel fel kell erősítenünk az előző generációk megszólalásait. Döntésünket inspirálta, hogy a kommunista hatalom megszilárdításának éveiről meglehetősen merev ideológiai sémáink vannak, ám ezeket kifejezetten lazítja egy-egy konkrét előadásról szóló, éjszakába nyúló vita végigolvasása. Mivel kezdetben az államosított Fővárosi Operettszínház 1949–1956 közötti korszakára, a „Gáspár Margit-érára” fókuszáltunk, s népes (tizenöt fős) kutatócsoportban elemeztük a korszakban létrehozott valamennyi előadást, s mivel a kutatók között volt irodalom-, zene-, tánc- és néptánctörténész is, hamar elértünk a közös felismeréshez: olyannyira érthetetlenek a színházművészet szovjetizálásának jelenségei, oly felfoghatatlanok a Sztanyiszlavszkij-szlogenek, a vádak és önkritikák sora, hogy a rekonstrukciós kísérletekhez nekünk is azokat az utakat kell végigjárnunk, amiket egy színházigazgató végigjárt az államosítás éveiben. Az ő felismeréseit kell követnünk, mert a rendeletekből, párthatározatokból, intézményi döntésekből és a hátterükben álló szövetségi vitákból jön létre az újjáépítés folyamata. Rájöttünk, hogy az előadások megértéséhez el kell képzelnünk az államosítás utáni élet ritmusát, és a színházi mikroközösségek történetéhez fel kell tárnunk egy-egy nagyobb színházszakmai esemény pillanatait. Így kezdtük keresni a politikai döntéselőkészítés útját, a kaotikus működésben rendet és/vagy előadást létrehozó alkotói szándékokat, s e hömpölygő, levelekkel, leírásokkal, meghívókkal és brossúrákkal zsúfolt közegben egyszer csak sikerült rálátni a hol a Nemzeti, hol az Operettszínház köré formálódott kis (turneri értelemben vett) communitas működésére. Az olvasót úgy vezetjük, ahogy vélekedésünk szerint minden történt: eseményről ankétra, vitáról kongresszusra megyünk, s mindvégig egy elképzelt színházigazgató, a Direktor szakmai mindennapjaihoz asszisztálunk. Tudnunk kell, mennyibe kerül a színházi szaklap, a virágcsokor egy temetésre, a fogadás a Gundelben ötven főre, s tudnunk kell mindenhol ott lenni. A háború után a szakmai együttlét igény és kényszer egyszerre, minden harmadnap, többnyire éjszaka, vitaesemény vagy -kör tölti ki a szabad órákat. A saját vélemény megfogalmazása mellett pedig a szovjet mintát is meg kell tanulni.